Merthogy volt. Vacilláltam, bevallom, én nagyon szeretem az albérlet mind a 32 zseniálisan elhelyezett négyzetméterét, élvezem, hogy fel van újítva, hogy minden új, és mindennél jobban értékelem a hatalmas, fénypornós panorámaablakokat. Elköltöztek a szomszédék, csend van, tudom, jönnek újak majd, és az állandó zaj sem lesz kisebb a Pacsirtamező felől, de mindez nem érdekel annyira, én vacilláltam.
A vacillának azonban most vége, mert újra megtörtént, hogy kirántották a fedelet a lábam alól. Igaz, most legalább van határidő, múltkor - pár éve - még az sem volt. Most van: a nyaralásunk közepéig, június 30-ig nagyon jó lenne, ha elhúznánk. Nagyon vallásos, nagyon rendes kis családról van szó - anya meg a lánya - a múltkor meg is hívtak ebédelni, hogy a következő pénzezésnél menjünk mi, ők meg főznek. Szeplős azt mondta, biztos azért, mert meg akarnak tartani, de ezek szerint inkább azt szerették volna elmondani, hogy nagyon kell nekik a pénz, eladják a lakást. Csak lett volna akkor is olyan sürgős nekik, mint amilyen most lett, csak mondták volna meg egy hónapja, talán beljebb lennénk, és nem pánikolós huszonöt nap alatt kellett volna elhúzni a fenébe. Egy hónappal kevesebb lehetőség az anyagi erőforrások átcsoportosítására, kevesebb idő albérletet találni, szabadságot csúsztatni, nem tudom, minden kevesebb így. Most itt állunk, hogy bekértük a szabit, ehhez képest kalkuláltak itt benn a többiek, kell majd kaució, hirtelen nem tudjuk honnan, és Szeplős szerint egy kurva normális albérlet sincs jelenleg. Jó, megint egy elég határozott tervből indulunk ki, a cél konkrétan a tizenegy ker, nyilván mindenféle komolyabb megfontolás alapján. Meglátjuk, hogy alakul.
De az, hogy mindig feldob valami szart az élet, hogy mindig alázatra tanít, hogy mindig a küzdés, a na most, hogy legyen?, hogy mindig a logisztika meg a matek, az kurvára nem ízlik. Faszomat.
Miért nem lehetett ezt augusztus elejéig kibírni? Fasz, fasz, fasz.
Azok az emberek, akik hiányoznak, töltsenek be bármilyen szerepet az életemben, legyenek bár sehol, járjanak bár teljesen más utat azóta, álljanak bár két év után váratlanul a kinyílt villamosajtó másik oldalán, azok mindig velem vannak, nem csak bizonyos napokon. Ezért nem viszek virágot a temetőbe sem, mert ott amúgy is túl sok van mindig, csak Anya miatt meg nem viszek. Velem vannak, bennem, egészen az ujjaim végéig, ahol néha nem tudom elállítani őket, kifolynak és szavakká lesznek - mert így működöm.
Bennem, kitörölhetetlenül, elfelejthetetlenül, néha úgy gondolok rájuk, hogy szinte észre sem veszem, ott vannak mindig a felszín alatt. Azt hiszem, bárhogy tanít az élet, hogy márpedig léteznek visszafordíthatatlan dolgok, nem hiszem el, ez az én kis tüzű lázadásom az El Nem Fogadható ellenében: minden egyes nap idegpályákon villan a gondolatuk bizonyos helyzetekben, mozdulatban, szóban, tárgyban, bármiben. Csakazértis.
Nem gondolkozom azon, hogy milyen lenne, ha itt lennének újra. Nem gondolkozom azon, hogy ez igazi szeretet-e, vagy ez rossz szeretet, vagy szeretet-e egyáltalán, mert ők egyszerűen csak vannak, evidenciákká lettek ők bennem.
Úgyhogy most van egy elméletem arról, hogy én egyszerűen ilyen vagyok.
Én vallom, hogy nem azon vesztünk össze, hogy kettő (!!) darab maggi kockát is beledobtam a vagy hat liter húslevesbe, vagy, hogy nem raktam borsót a brassóiba, (hát bazdmeg én főztem, és úgy főztem, ahogy tudok. Főzött ő is sokszor, és sok mindent kifejezetten imádok tőle, plusz SOHA nem kérdezte, hogy mi, hogy legyen, akkor miért nem lehet EGYSZER úgy, ahogy én csinálom??) és nem is azon, amin kipattant végül a feszültség, nevezetesen a nyaralás mikéntjén. Nem. Szeplősanyu meg én, mi ketten szerintem valahol kerestük az alkalmat, hogy ez megtörténjen. Annyira kihallhatóan (tényleg, nem belehallás volt az) nem Szeplősnek mondta például a nyaralással kapcsolatos kifogásait, hogy szinte ordított a szituáció a veszekedésért. Én meg magától értetődően megtettem neki ezt a szívességet.
Kerestük az alkalmat, mert párszor már voltunk ennek a közelében különböző helyzetekben és meg kellett, hogy történjen, mert úgy jobb. A viharnak ki kell törnie. Aztán ezt magában mindenki arra használja, amire szerette volna - Szeplősanyu talán a férjével való viták felelevenítésére, nem tudom.
Szeplős viszont annyi fájdalommal nézett rám a harmadszori visszaszólásom alkalmából, hogy annyira vérzett a szívem érte, hogy nem a kegyetlen, elszállós énem kerekedett felül, hogy valóban nagy balhét csináljak valami durvulós folytatással, kocsiba üléssel, az egész kibaszott faszságot otthagyással, hanem csak lementem a garázsba és pillanatok alatt összetekertem párszáz méter fűnyírásra használt hosszabbítót.
Persze, jobb volt ez így, de még most is beledobog az indulatba a szívem. Nem, nem, nem, még mindig nem tudom megígérni, hogy valaha is okosabb ember leszek.
A fűnyírás kiválóan alkalmas arra, hogy vezesse a gondolataidat. Szeplősanyuval szépen megbeszéltük, hogy a kertben melyik a torma, melyik a sóska - mentségemre legyen mondva, hogy elég random módon helyezkednek el, az egész kicsit olyan, mint a torpedó játék, és hát tavaly sikerült mindent elsüllyesztenem.
Miközben húzom-tolom a gépet remekül el tudok utazni máshova - a fűnyírás a legegyszerűbb módja, hogy visszataláljunk a földhöz. Éreztem a széna illatát, a hüvelykujjam tövében a kaszától nőtt a vízhólyag... Jöttek az Élet Nagy Dolgai, persze arra még maradt időm, hogy elgondolkozzam, vajon az árokparton talált fél literes Kalinka vodkának, a tisztasági betétnek és a két darab kotonnak volt-e közük egymáshoz. A pesszimizmusom azt mondatta velem, hogy igen.
Meg: Szeplős elment fogorvoshoz. Egy olyan jó fajtához, ahol a váróban halak úsziznak az akváriumban. A csendélet nem segített rajta, mert amikor behívták én fejtettem le finoman az ujjait a szék karfájáról. Mindez azért fontos, mert azóta megtért (mondjuk annyi pénzért - és még ez csak a kezdet - én is hívő lennék egyből) és fogmosásnáci lett, ezt meg én nehezen viselem, mert eddig én voltam a szorgalmasabb.
Az évfordulók (meg egyéb minden dolgok) akkor is jönnek, ha nem írok róla, és akkor is, ha igen, szűrők ide, szűrők oda, és bár nekem valahogy soha meg sem fordult a fejemben, hogy csak a felét, negyedét, töredékét tegyem ki, de úgy néz ki, hogy bizonyos ideig megy is a dolog, míg fejbe nem basz egy szembejövő ótvar nagy kalendár, vagy bármely mementóként működő tárgy, fogalom, személy, információ, ami aztán az beakaszt egy jó nagyot, és innen megint csak rajtam múlik, hogy vertikálisan merre tovább.
A nap süt, fentről dől a nyári meleg, nem esik az eső, órási tereket kínál a sarkon érkező hétvége, el lehet engedni, szalad, vágtat majd minden itt belül, hogy estére hazatérve fáradtan és megkönnyebbülve hagyja magát lecsutakolni mások által.
