Én vallom, hogy nem azon vesztünk össze, hogy kettő (!!) darab maggi kockát is beledobtam a vagy hat liter húslevesbe, vagy, hogy nem raktam borsót a brassóiba, (hát bazdmeg én főztem, és úgy főztem, ahogy tudok. Főzött ő is sokszor, és sok mindent kifejezetten imádok tőle, plusz SOHA nem kérdezte, hogy mi, hogy legyen, akkor miért nem lehet EGYSZER úgy, ahogy én csinálom??) és nem is azon, amin kipattant végül a feszültség, nevezetesen a nyaralás mikéntjén. Nem. Szeplősanyu meg én, mi ketten szerintem valahol kerestük az alkalmat, hogy ez megtörténjen. Annyira kihallhatóan (tényleg, nem belehallás volt az) nem Szeplősnek mondta például a nyaralással kapcsolatos kifogásait, hogy szinte ordított a szituáció a veszekedésért. Én meg magától értetődően megtettem neki ezt a szívességet.

Kerestük az alkalmat, mert párszor már voltunk ennek a közelében különböző helyzetekben és meg kellett, hogy történjen, mert úgy jobb. A viharnak ki kell törnie. Aztán ezt magában mindenki arra használja, amire szerette volna - Szeplősanyu talán a férjével való viták felelevenítésére, nem tudom.

Szeplős viszont annyi fájdalommal nézett rám a harmadszori visszaszólásom alkalmából, hogy annyira vérzett a szívem érte, hogy nem a kegyetlen, elszállós énem kerekedett felül, hogy valóban nagy balhét csináljak valami durvulós folytatással, kocsiba üléssel, az egész kibaszott faszságot otthagyással, hanem csak lementem a garázsba és pillanatok alatt összetekertem párszáz méter fűnyírásra használt hosszabbítót.

Persze, jobb volt ez így, de még most is beledobog az indulatba a szívem. Nem, nem, nem, még mindig nem tudom megígérni, hogy valaha is okosabb ember leszek.