Geci szarokat főzök mostanában és/vagy kiderül, hogy kedvem sincs azt enni, amit éppen készítettem.

Nem tudom, hogy a felfokozott kényszerállapot miatt van ez, vagy csak arról van szó, hogy vagy kapkodva, vagy éppen nem túlságosan koncentrálva, vagy kurvára túl későn állok neki szétkapni a konyhát, de a lényeg az, hogy nem túl sok sikerélményem van tűzhely felett mostanában.

Porkajákat vagy "nem étel", "menzás", "hó végi" kategóriájú éhségelütőket nem vagyok hajlandó magamba venni, arra meg kibaszottul nincs pénzem, hogy minden nap egyek "valahol". Sört meg nem lehet állandóan inni.

Tegnap lasagne volt, mert Mandulának eszébe jutott, hogy ő azt akart volna legutóbb csinálni, amihez aztán akármilyen oknál fogva végül nem állt neki. Mondom, jó, majd én. Aztán közbejött, hogy porszívózni kellett, mert már nagyon vadnyugat stílusban nyomta az albérlet, majd rájöttem, hogy reggel beállítottam egy mosást, amit fel kellene dobni a szárítóra, boltba kellett menni a hozzávalókért, na meg eleve hat előtt nem sokkal értem haza. A végére még odacsaptunk plusz húsz perc összeveszéses feszültségleadást Mandulával, hogy akkor ki megy a másikhoz, miért, majd senki sehova és miért nem.

Aztán volt még háromnegyed óra akkor szarom én is le az egészet-epizód, amelynek elmúltával rájöttem, hogy ha nem csinálom meg, akkor két napig kaját kell vennem, amikor zéró lóvém van, ráadásul már megvettem a hozzávalókat. Szopás.

Közben kiderült, hogy a paradicsomos szósz sehogy nem lesz paradicsomos, mert semmiféle piros ízű cucc nincs otthon, nemhogy sűrített,vagy passzírozott/hámozott paradicsomos, amit elfelejtettem venni, hanem kibaszott ketchup is alig, és én ugyan belekúrtam vagy húsz deka koktélparadicsomot vérző szívvel, de minek.

Azt hiszem életemben először elmondhatom, hogy kurvára de kibaszottul semmi kedvem se főzni, se sütni, csak leülni, hátrabaszni magam végre a kanapén és szarni egy jó nagyot a kényszertúlélésre.

Hát így.