Hogy hol szedtem fel azt az információt, hogy kb. kilencévenként megváltozik az ember ízlése, nem tudom. Ha most rágugliznék, biztos kidobna egy csomó okos találatot és talán nem is kilenc év az a kilenc év, de nem is ez a fontos. A fontos az, hogy nem tudok betelni a tökfőzelékkel. Azzal a szinte semlegességig halványan savanykás ízzel, amit a kapor is csak legfeljebb kissé pikánssá tesz -  a pirospaprika (mert színes főzelékről van szó esetünkben) pedig megadja azt a magyaros testességet, amitől a tökfőzelék ÉTEL lesz.

A tökfőzeléktől gyerekkoromban hánytam, nagyjából pontosan úgy mint a savanyú tojáslevestől. A csontost húst (ez a sztori életem első grillcsirkéjéből indult) nem voltam hajlandó megenni, a salátától - ami most szó szerint fejes salátát jelent -, pedig egyenesen féltem. E két utóbbi táplálékfajta ugyan rendszertanilag (is) meglehetősen távol esik egymástól, de ettől függetlenül mindegyik kiválóan alkalmas arra, hogy kellő erőltetés esetén fulladásos tüneteket produkáltasson veled.

A csontos húst ugyan azóta is fenntartásokkal kezelem, de igazából csak azért, mert azóta kitaláltak a filét. Hogy a katarzisunk azért meglegyen, mindenki nagy örömére bejelenthetem, hogy a tóparti bódéshekk szálkáit viszont megfelelő mértékű agyonsütés után örömmel elropogtatom - legutolsó biológiaórámon, legjobb tudomásom szerint, még az is a meszes vázak közé tartozott.

A saláta viszont.. a saláta viszont ugyanolyan jó példa lesz, mint a tökfőzelék, vagy mint az egyes nőtípusok (amibe most nem fogok belemenni). Van az az elméletem ugyanis erről a ízlésváltozásról, hogy ez az egész megváltozósdi kifejezetten érzelmi alapon működik.

A tökfőzelék esete elég egyértelmű, mert hát ki az a kisgyerek, aki szereti a savanyú és sós dolgokat? Erre jönnek az ármánykodó felnőttek ilyen gusztustalan majdnem átlátszós-gilisztás főzelékkel, amiben gyanús zöld elemek úszkálnak, esetleg leöntik pörkölttel, hogy tudjuk mi alapján egyáltalán besorolni a cuccot, majd adnak hozzá kenyeret, hogy valami jó is legyen az egészben. De kérdezem én, hol van ez a kakaós palacsintához képest? Azért mert gyerek vagyok, nem jelenti azt, hogy hülyére lehet venni, fogod? Cukrozott kakaó palacsintával, lekvár nyomokban grízes tésztával, az kaja, de ez? Hát ilyet szoktam az orromból túrni délutáni alvás előtt, amikor  Adriennről, Éviről meg Kinga néniről mélázok, hogy aznap melyikbe legyek szerelmes.

Tiszta sor. Lenne, de jön a kiabálás, hogy nem kapsz mást, addig nem állsz fel az asztal mellől, míg meg nem eszed, nem lesz játszótér, nem jön a Télapó, meg jön a nem szólok hozzád, esetleg a fizikai kényszer, nálam meg az egész stressztől és undortól az antiperisztaltikus mozgás és máris kinn van a tökfőzelék a padlón. Nem kellemes dolog, de messze megér annyit, hogy a buta felnőttek végre legalább 25 évre tehermentesítsenek a tökfőzelék nyomasztó réme alól.

A saláta, mint mondtam, az is hasonló történet, erőltették, hogy zöldet meg egészségeset ennem kell, én meg nem rágtam el eléggé, mert semmit nem rágok el eléggé a mai napig sem, így hát lement egészben a salátalevél, ami elég nagy ijedelmet okozott a feltehetően vasárnapi ebédnél ülő családnak. Sem salátát, sem savanyúságot nem ettem nagyon hosszú évekig.

A fordulat nagyon lassan jött. A tökfőzeléknél valahogy úgy, mint amikor a kisiskolások feladatul kapják (kapják még?), hogy babot csíráztassanak és rájönnek, hogy ez BAROMIRA érdekes, mert az a babszem tényleg kicsírázik.

Tulajdonképpen sosem szerettem apámmal a nagyszüleimnél lenni, mert otthon, a városban jóval kényelmesebb és jobb volt, mint a lepukkant, isten háta mögötti falun, ahol csak a kinti munka, kiskádban fürdés, fekete-fehér tévé meg az öregem horkolása várt. De ugyanakkor mindig volt abban valami lenyűgöző, ahogy a növények, lenn a kertben megszületnek és például kibaszott nagy és/vagy meghökkentő formájú és különböző színű, fajtájú tökök lesznek belőlük. Néztem a nagymamám, ahogy lassú, de neki magától értetődő ritmikával veti el  a magokat. Ez mi lesz? És miért így csinálja a mama? És neki mindig volt válasza. A krumplit - jó, ez kilóg a sorból, ha a többi példát nézzük, de mindegy - óvatosan kellett kiforgatni a földből, én persze mindig belevágtam a gumóba a kapával. Kosarakban kellett felcipelni a kispincéig. A kényszerből leszedett paradicsomok a hátsó konyha elé kitett, rég elhalálozott Lehel hűtő tetején értek tovább. Ezt is megcsípte a madár, mint a cseresznyéket? Ez miért nem kerek? De ez nem is olyan, mint egy paradicsom! Ez miért zöööld?
A tökök jellemzően vasárnap ebédkor kerültek sorra, sorsuk miattam nem is lehetett más, mint a kirántás. A nagymamám bepanírozta a csorbaszélű edényekben, tányérokban a még furább alakra vágott tököt, apám kinyitotta gázpalackot, belobbant a lusta láng gáztűzhelyen és minden kisült egy olajban. A csirke, a patisszon, a puha és panírszemes sült krumpli... Megettem én mindent, nem is volt annál jobb vasárnapi ebéd, főleg, hogy a húsleves bevallottan másodszerepet kapott, senki nem vette túl komolyan.  A tökfőzelék valahonnan tehát innen, hátulról közelített újra, a nagyszüleim kertjéből, a többi szemem láttára növő, megérő terméssel, de főleg a rántott patisszon közbenjárásával.

A rántott patisszonról pontosan tudom, hogy egyértelműen érzelmileg lett a legkedvencebb ételem. A rántott patisszon azért nem nagy dolog, még forrón kifejezetten alig van íze, kívül ropog, belül puha, szinte tényleg semmilyen, sokkal inkább, mint savanykás. A cukkini dettó, a padlizsánnak azért padlizsáníze van, az a legjobb. De ha megkérdezik, hezitálás nélkül a patisszon ugrik be. Mert azt az ízt keresem, azt akarom átélni, újra és újra és újra és újra.
És a nagy tökmániám (azért valahol biztos a Jamienek a sütőtöklevese is besegített) odáig fajult, hogy tavaly kipróbáltam a tökfőzeléket, szigorúan pirospaprikás alapon. És nagyon jó volt, felidézni sem tudtam az undorom, annyira. Idén már egyenesen harmadszor kértem Szeplős főzelékét.

A saláta Németországban támadott be, valahova ideteszem a fehérrépát (tudatosan egy nem túl szexi és kedvelt zöldséget veszek elő) és minden más addig elutasított ételt is, mert ez a történet a főzésről szól. Arról, ahogy kiválasztod az alapanyagokat - nem az addig megszokott előfordulási helyükön, környezetükben, hanem valami más helyen. Mert - vegyük ezt alapul - egy hesseni zöldséges más hely. Mert ott, Hessenben mindenhol tanyák vannak, mindenhol mezőgazdaságot látsz, tudod, hogy vagy maga a zöldséges termesztette az árut, vagy onnan legfeljebb öt kilométerre egy másik Bauer. Paraszt, mert ott ez nem pejoratív szó. És ha bemész egy biohenteshez - bár ott a igazából szinte csak az van -, akkor ugyan rémisztő árért, de olyan húst kapsz, amelynek élő tesója mellett kerekeztél el a bolt felé azelőtt fél perccel. Ott körbe vagy véve azzal, amit megeszel, az ott nem egy frissfólia- és tartosítóvilág. A spárgáért és eperért kimész egyenesen a földre, ott veszed meg helyben húsz méterre onnan, ahol kinőtt a földből. A pékségben pedig helyben sütött zsemlét veszel.

Nem egyszerűen a életszínvonal-kategóriák közötti különbségekről beszélek áradozom, hanem arról, hogy ott is közel voltam, ahhoz, amit végül ÉN készítettem el.
Amikor megvettem a boltban a fehérrépát, amikor felvágtam, és karikákra szeleteltem, megcsapott a föld aromás illata. A salátától nedves lett a kezem, ujjaim alatt nyikorogtak a levelek, harsogva estek szét a kés alatt, harsogó zöldről mostam le a megbújt, fekete földszemcséket.

Legyen az bármi, átforgatod, dolgozol vele, érzed a textúráját, a felületét, benyomod, tartod a súlyát, szétszeded, felvágod, alakítod, megfőzöd, kisütöd, nyersen hagyod, megkóstolod. Tőled, miattad alakul, tőled, miattad állnak össze az egyes hozzávalók egy más, egységes egésszé. Azt fogod megenni, és azt eszi más is, amit te csináltál. Kapcsolatba kerülsz az alapanyagokkal és óhatatlanul megváltozik a viszonyod egy csomó mindenhez; sikerélmények, kudarcok, újrapróbálkozások alakítanak téged és amit eddig meg sem ettél, arra is teljesen másképp nézel, megváltozik benned a jelentése. Megváltozik az íze is. Vagy inkább te változtál meg hozzá.