Talán, mert nincs az az optika, ami befogná, mert talán van, de a képben nem lenne ott az élet.
A képben nem lenne ott a "hazafelé" felszabadító, a szabadságörömtől kutyaként lihegő, vinnyogó nyüszítése, ahogy a Szabadsághídtól lefele gurulva orromba csapja a szembeszél a Duna víz- és halszagát. Nem város-illat, nem Budapest jellemző illata, nincs halpiac, nincs nagy kikötő, Budapest nem vizes város. A folyó ott kanyarog a közepén, de nem része a városnak. Elválaszt, megoldandó helyzetet teremt, amivel számolni kell - minden egyes mondatból ez jön le, amiben a "Duna" és "Budapest" szó együtt szerepel. Budapest csak eszközként használja a folyót, szennyezi, elkerüli, számba veszi, átkígyózik felette vagy alatta, akadályként kezeli, vagy csak kihasználja a hétvégi vagy luxus életérzéshez, a látványfotókhoz, a városnézésekhez.
A Duna csak átfolyik a városon.
Majdnem, de igazából nagyon nem
De van ez az egy pont, ahogy az út besuhan az Erzsébet híd alá, ahogy a Duna olyan szemszögből mutatja meg magát, ahogy sehol máshol: átveszi a horizont alatti teljes területet, a hullámok fölött lassan becsúsznak egymás alá a hidak, és hirtelen széles és roppant lesz minden, a víz, az a határtalan mennyiség, amit ő képvisel, nem is értem, hogy vetették át magukat rajta a felette átgörbülő, ember húzta fémívek. Az oldalról belógó számtalan rámpa apró bogárlábként karcolja csak a Duna testét, de mégis, ezek az egyetlen jelei annak, hogy van aki lehajol, leguggol a vízhez, van aki ott él, van aki ismeri a folyót.
Még előttem van, hogy milyen nehéz lejutni Pesten a partra, hogy mennyire porosak, koszosak a lépcsők, szmog ül minden kövön.
Eggyel jobb a Margit-sziget, ott meg lehet pihenni a vízhez közel, és az elvetemült parti napozók egészen pontosan megmutatják, hogy mit szeretnénk kezdeni a folyóval, ha lehetne: belemenni, fürödni, nyíltan vonzódni hozzá, ahogy az az emberre jellemző.
A Római és a Kossuth üdülőpart az valami egészen más, az a "Római", de persze ott is még csak evezni lehet, meg irigykedni a kutyákra, akik vigyorogva és gátlás nélkül futnak befelé.
Ahogy ott gurulok lefele, ahogy Budapest megint valami teljesen mást, nem mindennapit, szokatlan látványt nyújt magából, hirtelen kinyílik fejemben a fantáziadoboz, képzeletbeli várost festek a valóság fölé. Valami vízközelit, valami dinamikusabbat, de lazábbat, élhetőbbet, barátságosabbat a jól ismert panorámába merevedett, egyre kevesebb őszinte mondanivalóval rendelkező szimbólum helyett.
Aztán elmúlik. Megérkezek a Döbrentei térre, a korzón tekerek tovább. Nem rossz ez sem, csak kicsit kellene gyógyítani rajta, nem sokat, tényleg nem. A Szépművészeti Hundertwasser kiállítása jut az eszembe, az, ami leginkább megmaradt belőle, a panelház-gyógyítás: az öreg csak ráfestett ide-oda egy kis színt és görbületet a szürke egyenesekre és már attól a kicsi kis élettől is megváltozott.. minden megváltozott.
A bejegyzés trackback címe:
Trackbackek, pingbackek:
Trackback: Weöres Sándor - PESTI DUNAPART TÉLEN 2011.04.04. 19:20:12
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.