Azok az emberek, akik hiányoznak, töltsenek be bármilyen szerepet az életemben, legyenek bár sehol, járjanak bár teljesen más utat azóta, álljanak bár két év után váratlanul a kinyílt villamosajtó másik oldalán, azok mindig velem vannak, nem csak bizonyos napokon. Ezért nem viszek virágot a temetőbe sem, mert ott amúgy is túl sok van mindig, csak Anya miatt meg nem viszek. Velem vannak, bennem, egészen az ujjaim végéig, ahol néha nem tudom elállítani őket, kifolynak és szavakká lesznek - mert így működöm.
Bennem, kitörölhetetlenül, elfelejthetetlenül, néha úgy gondolok rájuk, hogy szinte észre sem veszem, ott vannak mindig a felszín alatt. Azt hiszem, bárhogy tanít az élet, hogy márpedig léteznek visszafordíthatatlan dolgok, nem hiszem el, ez az én kis tüzű lázadásom az El Nem Fogadható ellenében: minden egyes nap idegpályákon villan a gondolatuk bizonyos helyzetekben, mozdulatban, szóban, tárgyban, bármiben. Csakazértis.
Nem gondolkozom azon, hogy milyen lenne, ha itt lennének újra. Nem gondolkozom azon, hogy ez igazi szeretet-e, vagy ez rossz szeretet, vagy szeretet-e egyáltalán, mert ők egyszerűen csak vannak, evidenciákká lettek ők bennem.
Úgyhogy most van egy elméletem arról, hogy én egyszerűen ilyen vagyok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
