harminc

Van, hogy győzől. Akár magadon is. Van, hogy erős vagy.

Az izzadt tenyered vasszínű, beletörölt nedvességnyomokat hagy a polódon. A markod önbizalommal fogja a fémet, mintha igazi munkás lennél, van, hogy szemed elszántan eszi tested előtt a virtuális, falba rejtett kilométereket. Égnek a kilogrammok, kristályosodik az elszántság, egyszerűsödnek a dolgok.

Vannak olyan napok, amikor a tested követi az elméd.

Úgy simul lábadra a cipőd, ahogyan simulnia kell, hasfaladra, mellkasodra, az izmaidra feltapad a pólod.

Remeg a karod, inak és izmok feszülnek a nevenincs átlagfelszínen sápadő bőrőd alatt, végre meglátod, hogy valójában miből állsz: állatból, sárból, akaratból.

Van, hogy már újra kint az utcán városi ragadozóként szagolsz bele az esőt hozó levegőbe - aztán lassú, de határozott léptekkel elindulsz a napod felé.

7:00

Kibaszott telefon. Nem elég, hogy felébreszt, de rögtön 7:00-kor választás elé állít. A nap első nagy horderejű döntését rögtön 7:00:03-kor meg kell hoznom, ez itt a modern világ, helló!

Leállít - Szundi? Leállít - Szundi? Leállít - Szundi?

Szundi bazmeg.

7:05

Kibaszott telefon. Nem elég, hogy felébreszt, de rögtön 7:05-kor belerángat az első irodai szituációba. Rám küldi a remindert és feedbacket kér, hogy a kurva anyját.

Leállít - Szundi? Leállít - Szundi? Leállít - Szundi?

Állítsd le magad, kurva gyorsan.

Telefont bekapcsolja? NEEM!!

Milyen nap van? Nem tudom. Jó idő van? Nem tudom. Fel kéne kelni. Tudom.

Felkelek. Összetörve, legyőzve, de (alig) élve kimegyek a konyhába. Megkeresem a Remény Egyetlen Végső Forrását, azt a ronda, foltos, édes, drága kotyogóst. Szétcsavarom,  vizet teszek bele, visszateszem a baszt, felső polc, kávé, leveszem, egy kanál hónap eleji akciós olasz kávé. Na, a biztonság kedvéért még egy fél, ennek a fele mellémegy. Rácsavarom, tüzet csiholok a Karancs legkisebb rózsája fölé, és ráteszem.

Leülök és várok. Azt mondja hruuuuhuuhúúúhuuúúuu hruhhuuhuhuhuhhhhhhhhh. Vállat vonok, hogy ez még kevés lesz, de haladunk. Kicsit felhúzza magát: HURURURUUUU HÚÚÚÚhhhh! Bíztatom, hogy ez az, még egy kicsit tolja meg. És akkor...

Elkezd beszélni hozzám a nap, a reggel, az élet. SZHÖRTYŐŐ HŐRTYŐ RHÖHÖHÖHÖSZÖÖÖÖBRRRÖÖÖRÖRÖRÖ HÖHÖHÖÖÖÖÖÖÖHHHRRRÖRTY!! Csütörtök van, változékony idő lesz, fáradt vagy, de túléled ezt a napot is. Lesz benne melegség, otthon, és benned elég erő. Kezdjük mondjuk egy kávéval!

Beleöntöm az üvegpohárba, azért abba, mert muszáj látni, hogy meddig ér az a fekete, sűrű tömény jutalom, ahogy felforr benne a két édesítőtabletta (nem beszólni). A kávét látni is kell. A kávé forró, illatos, fekete, édes(keserű). Erre régen azt mondtam, hogy olyan, mint a jó szex, akkoriban bizonyára kifejezetten odáig voltam a déliesebb lányokért, de ez most nem fontos, a lényeg az, hogy kábé vágjad, miről beszélek. Hogy ne híg legyen, hanem maradjon friss és ütős, hogy hasson, indítson be, egyszerre zsongítsa és tegye tisztánlátóvá az agyad. A kávé  az eszpresszó, így írva. A Starbucksot meg hagyjuk meg a majmoknak. Hát hogy a picsába jutnék el én kávé nélkül akár húsz méterre is a lakástól, hogy útközben igyam meg hollywoodtrendien érkezhessem meg a munkahelyemre  sellővel  ízesített duplakoffeinmenteslattemokaccsínófahéjjaléstriplahabbal?, nemhogy a Westendbe, vagy akárhova?

Majd iszok külföldön, mert még soha nem ittam, no meg, az úgyis francia pohár lesz, meg nem itt égetem magam a Körúton Váci úton (az a dolgozós út) úgy csinálva, mintha ez természetes és húsz éve megszokott dolog lenne, érted.

Az autóvezetés azért népszerű dolog, mert amióta csak kitalálták, nagyon figyelnek arra, hogy kellőképpen és amerikailag idealizálva legyen. Sőt, függővé nevelnek, ha tehetik, autófüggővé.

Én például hatalmas Matchboxos voltam. Parkoltam, karambolóztam, előztem, versenyeztem, vonalzótól messzire gurulva védve voltam, repültem, szaltóztam,  végtelen plusz ezerig leggyorsabb voltam, kipufogtam, robbantam. Hogy ez mennyire nem jelent sokat abból a szempontból, hogy mi leszel, ha nagy leszel, azt jól jelzi, hogy nem lettem autóbuzi, sem autószerelő, de még csak hobbiszinten sem.

Ha a Matchboxoknál el is bukott az autólobbi, azért a filmek  és könyvek megtették a magukét: belémdiktálták azt az autózásról szóló határozott elképzelést, hogy csak beleül az ember és elmegy jó messzire vele, olyan tájakra, amiket egyébként soha nem látna, vagy nem érne oda másképp hamar. Abszolút jellemző volt rám például, hogy jó-jó szerettem én a Terminátor 1-et, de az egész film fabatkát sem ért az utolsó  három perc nélkül. Azt megnéztem újra és újra és újra, egyenes szerelmes voltam abba a részbe: Sarah Connor megáll a terepjárójával valami isten háta mögötti benzinkúton, ahol lefényképezik, majd közlik vele, hogy vihar közeleg. 

-Tudom - mondja teljesen másra gondolva, majd szomorúan felteszi a szemüvegét..

..és akkor TÁDÁMTÁNTÁTÁMMM TÁDÁMTÁNTÁTÁMMM,  a gitár meg felsír, ahogy beleautózik a semmibe. Gyönyörű. Nézzétek.

Azt nem tudom pontosan, hogy a Doc Hollywooddal mikor találkoztam, de azt hiszem ennél jobb filmkezdetet nemigen láttam autó=kúlság=szabadság témakörben. A  nagy autózás végén történő baleset sem von le semmit a Chesney Hawkes One and only-jának szentelt pár percből, mert hát azért mégiscsak egy meglehetősen vizes és meztelen lány lett a vége a nagy rohanásnak.

A valóság más: ha beledurrant valamibe az ember, akkor nem jönnek meztelen lányok szembe, ha igen, akkor bizonyára rossz sorrendben, ők voltak baleset okozói. Nem, errefelé a kocsi leginkább  a piros lámpákról, kocsisorokról, parkolóhely keresésről és pofátlan, szemrebbenés nélküli anyagi lehúzásról szól.

A vezetés kurva drága dolog. Drága, míg megszerzed a jogsit, mert az alapból is drága, mert muszáj, hogy átlag legalább egyszer megbukj valamiből, muszáj, hogy fényáron pótórákat vegyél, és, ahogy hallom, mostanában kenni is kell rendesen, hogy olajozottan menjenek a dolgok. A gépjárműveknél, úgy néz ki, már csak így megy ez.

Drága megvenni az olcsó kocsit is, drága, hogy költeni kell rá, drága, hogy minden bőrt lenyúznak rólad, legyen szó üzemanyagról, vizsgákról, szervizről: ha autód van, akkor van pénzed, fizess.

Néha azonban utol lehet érni az álmot, csorbítsa bárhogy is a felénk jellemző valóság, még mindig igaz tud lenni az autó által biztosított szabadság, függetlenség, és nem utolsósorban praktikum: hogy például azt tudom mondani a legjobb barátomnak péntek délután, az Uruguay-Franciaország mecccs előtt másfél órával, hogy jól van, leugrom, vegyél sört mire odérek. A távolság a telefonálás két pontja között kb. nyolcvan kilométer, és ha ennek jó része nem is szólt másról, mint a Budáról való kijutásról, akkor is fasza dolog ez. Tömegközlekedéssel nem csináltam volna meg.

Hogy el lehet menni vele bevásárolni. Elvisz a strandra. Elvisz haza, a szülőkhöz, és elfér hátul a fél malac, nem négy szatyorral a kézben kell visszatántorogni a fővárosba. Akkor indulsz vele, amikor akarsz, nem vagy kötve menetrendhez, nem kell várnod, azt a zenét hallgatod hangosan, amit szeretsz, nem kell szagolnod más 50-100 embert, kényelmes, köréd szabja a szabadságot.

Ehhez képest soha nem értettem azokat az embereket, akik megtehetnék- mert ez egy elég fontos szempont, nekem is éppen, hogy lehetőségem adódott 30 előtt -, hogy vezessenek, és mégsem teszik. Dönthet úgy az ember, hogy nem ez a fontos, azt értem én, az másik történet, hogy én nem így döntenék. Nem így döntenék, ha már évek óta szopok, csak azért, mert az elővárosi vonathoz vagyok kötve, viszont nem keresek olyan rosszul - csak, hogy érezzétek, hogy konkrét dolgokról beszélek.

És valahol itt jön Szeplős- ezt a szentbeszédet nyugodtan általánosra lehetne venni, tehát nem csak az ő - esete: hogy itt van a kocsi. Vezetett már ő előttem is, sőt szalonból is hozott el autót egy másik életben, de gondolom akkor sem  ült a kormány mögé sokszor. Most sem ugrott át önként a volánhoz: fél, illetve valamilyen szinten nyilván kényelmes, hogy nem ő vezet. Hosszú hónapokkal ezelőtt - lesz az egy év is - rávettem, hogy vezessen, de nem jutottunk tovább tíz alkalomnál. Neki ez nem öröm volt, stressz, görcs, félelem, idegeskedés. Az érveit, kifogásait ugyan nem fogadtam el, de erőltetni sem akartam, semmi jó nem jött volna ki belőle. Amikor elkezdtük tervezni ezt a nyarat, megbeszéltük, hogy majd időben elkezd gyakorolni, ne baszogassam. Nem tettem, vártam. Mint előre sejtettem, annyi történt, hogy addig lapított, míg késő nem lett. Egy hete kezdte el, akkor sem magától, és ennyi idő alatt magától értetődően nem fog annyi tapasztalatot összeszedni, hogy bízzon magában, vagy, hogy én bízzak benne, ha ő vezet. Most már csak annyi a tét, hogy ezúttal rákap-e, megszokja-e, hogy természetessé válik-e neki, hogy autót irányít?

Szólhattam volna előbb is, de annyira bennem van, hogy erővel itt semmire sem megyek, hogy nem akartam. Azt hiszem  - legalábbis itt - eljutottam odáig, hogy ha nem tudom a megoldást, akkor nem nyitom ki a számat. Le tudom vezetni az ötezerötszázat, ha kell, nem kérdés, ő meg a könnyebb részén biztos, hogy át fog ülni, hadd pihenjek.

Azt hiszem, néha el kell, hogy fogadjam, hogy nem minden úgy, van, ahogy én azt  egyébként kurva jól kitaláltam. Nem értem, nem is fogom soha, de ha nem tudom megszerettetni vele a vezetést, akkor nincs más hátra, el kell, hogy fogadjam, hogy más emberek másképpen működnek. Hogy tanácsom ellenére megveszik a szar/drága laptopot, hogy nem szereznek jogosítványt, hogy nem szakítanak a neurotikus picsával, hogy akkor is odamondja a magáét, meg ezer ilyen dolgot.

Ha belegondolok ugyanezt teszem én is, az én életem, én kormányzom. Szívok is vele eleget, még csak okosabb sem vagyok náluk.

Ejj, basszátok meg, öregszem, hogy ilyeneket beszélek, ne figyeljetek rám! Kibaszott zoral vagyok, az, mint ezek a csávók, itt lenn. Sose halunk meg.

A szoba tele van nagy kék szatyrokkal, bennük könyvek, ruhák. Polcokat csavarozunk szét, IKEA polcok, IKEA szatyrok. Ideiglenes élet, költöztethető élet, lecsavarozható, lapra szerelhető élet.

De odabent ez nem ilyen. Nem hajlik, csak nehezen szerelhető, a léleknek fáj, az mást akar, gyomorból és tüdőből beszél, azt teszi, amit te teszel odakint, csavar és nehezedik, hogy tudd, hogy ez nem jó. A Változás.

- Akarsz velem költözni? Ragaszkodsz hozzám?

Már nem emlékszem, hogy Szépnevű megkérdezte-e ugyanezt, de biztos. Biztos, hogy igen, mert volt miért megkérdeznie. Eszembe nem jutott, hogy azt mondjam, gondoljuk át, vagy, hogy ez a baj, meg az a baj, gyere beszéljük meg.  Azt mondtam, gyere, persze, menjünk tovább!, és elköltöztünk a Kiss János altábornagyba.

Pár hónap múlva már nem voltam ott.

- Te gondolkoztál, azon, hogy mi lesz majd? Egy év múlva 29 és fél leszek. Én gondolkoztam.

- Te gondolkoztál?! Azon, hogy érdemes-e velem költöznöd?! - Bohóckodom, megdöbbenek. Hárítok.

Persze, hogy elgondolkozott. Persze, hogy nem harminchárom évesen akar majd gyereket. Házasság? Titokban, csendben, az is. A lélek mást akar. Nem költözni, nem továbbmenni, ő maradni akar, biztonságot akar, szeretettakarót az otthoni estékre.

Rákérdezek, ő mosolyog szégyenében, mert én mindig kimondom, hogy lehet így?!

Ajjaj, mondom, ajjaj. Elbohóckodom. Hárítok. Hogy akkor el fog hagyni, hogy én vagyok a gyerek, hogy majd biztos azt álmodom, hogy el fog hagyni. Ő megbánja, hogy előhozta, mert most végig ez lesz. Ő  soha nem fog engem nyomás alá helyezni. Tudom, Szeplős, tudom, hogy ha úgy alakul te fogsz elereszteni engem. De ez még egy év, és akkor kezd majd elgondolkozni azon, hogy onnan másfél év múlva ő mit szeretne, hol szeretne lenni? Az még két és fél év.

Tudom, hogy nem annyi. Legkésőbb egy év múlva minden kiderül. Ott fogunk ülni, annak az albérletnek a padlóján, ahova most még be sem költöztünk és nagyon súlyos dolgokat fogunk átbeszélni túl kevés szóval, lebénult, megijedt elmével, rémisztően kevés idő alatt.

Olyanok vagyunk, mint egy magyar film, csak Csányi túlismert feje, meg a nazális hangja hiányzik valamelyik Ónodi Eszter típusú újgenerációs színésznő mellől. Csak ez igazi, ez fáj, ez élet.

Az én lelkem sem akar költözni, nem akar kédésekre válaszolni, nem akar semmit, csak így maradni, csak pont itt maradni, begúbózni, elbújni a másik párás közelségében mindörökre.

A kintről bejutó fényben jól látszanak a félig szétszerelt könyvespolc csonka tornyokként meredező lábai. Rendetlen, káoszos, háborús mementókként emlékeztetnek arra, hogy  kurvára nem ez a helyzet, nem állunk meg - a végállomás jön.