Az autóvezetés azért népszerű dolog, mert amióta csak kitalálták, nagyon figyelnek arra, hogy kellőképpen és amerikailag idealizálva legyen. Sőt, függővé nevelnek, ha tehetik, autófüggővé.

Én például hatalmas Matchboxos voltam. Parkoltam, karambolóztam, előztem, versenyeztem, vonalzótól messzire gurulva védve voltam, repültem, szaltóztam,  végtelen plusz ezerig leggyorsabb voltam, kipufogtam, robbantam. Hogy ez mennyire nem jelent sokat abból a szempontból, hogy mi leszel, ha nagy leszel, azt jól jelzi, hogy nem lettem autóbuzi, sem autószerelő, de még csak hobbiszinten sem.

Ha a Matchboxoknál el is bukott az autólobbi, azért a filmek  és könyvek megtették a magukét: belémdiktálták azt az autózásról szóló határozott elképzelést, hogy csak beleül az ember és elmegy jó messzire vele, olyan tájakra, amiket egyébként soha nem látna, vagy nem érne oda másképp hamar. Abszolút jellemző volt rám például, hogy jó-jó szerettem én a Terminátor 1-et, de az egész film fabatkát sem ért az utolsó  három perc nélkül. Azt megnéztem újra és újra és újra, egyenes szerelmes voltam abba a részbe: Sarah Connor megáll a terepjárójával valami isten háta mögötti benzinkúton, ahol lefényképezik, majd közlik vele, hogy vihar közeleg. 

-Tudom - mondja teljesen másra gondolva, majd szomorúan felteszi a szemüvegét..

..és akkor TÁDÁMTÁNTÁTÁMMM TÁDÁMTÁNTÁTÁMMM,  a gitár meg felsír, ahogy beleautózik a semmibe. Gyönyörű. Nézzétek.

Azt nem tudom pontosan, hogy a Doc Hollywooddal mikor találkoztam, de azt hiszem ennél jobb filmkezdetet nemigen láttam autó=kúlság=szabadság témakörben. A  nagy autózás végén történő baleset sem von le semmit a Chesney Hawkes One and only-jának szentelt pár percből, mert hát azért mégiscsak egy meglehetősen vizes és meztelen lány lett a vége a nagy rohanásnak.

A valóság más: ha beledurrant valamibe az ember, akkor nem jönnek meztelen lányok szembe, ha igen, akkor bizonyára rossz sorrendben, ők voltak baleset okozói. Nem, errefelé a kocsi leginkább  a piros lámpákról, kocsisorokról, parkolóhely keresésről és pofátlan, szemrebbenés nélküli anyagi lehúzásról szól.

A vezetés kurva drága dolog. Drága, míg megszerzed a jogsit, mert az alapból is drága, mert muszáj, hogy átlag legalább egyszer megbukj valamiből, muszáj, hogy fényáron pótórákat vegyél, és, ahogy hallom, mostanában kenni is kell rendesen, hogy olajozottan menjenek a dolgok. A gépjárműveknél, úgy néz ki, már csak így megy ez.

Drága megvenni az olcsó kocsit is, drága, hogy költeni kell rá, drága, hogy minden bőrt lenyúznak rólad, legyen szó üzemanyagról, vizsgákról, szervizről: ha autód van, akkor van pénzed, fizess.

Néha azonban utol lehet érni az álmot, csorbítsa bárhogy is a felénk jellemző valóság, még mindig igaz tud lenni az autó által biztosított szabadság, függetlenség, és nem utolsósorban praktikum: hogy például azt tudom mondani a legjobb barátomnak péntek délután, az Uruguay-Franciaország mecccs előtt másfél órával, hogy jól van, leugrom, vegyél sört mire odérek. A távolság a telefonálás két pontja között kb. nyolcvan kilométer, és ha ennek jó része nem is szólt másról, mint a Budáról való kijutásról, akkor is fasza dolog ez. Tömegközlekedéssel nem csináltam volna meg.

Hogy el lehet menni vele bevásárolni. Elvisz a strandra. Elvisz haza, a szülőkhöz, és elfér hátul a fél malac, nem négy szatyorral a kézben kell visszatántorogni a fővárosba. Akkor indulsz vele, amikor akarsz, nem vagy kötve menetrendhez, nem kell várnod, azt a zenét hallgatod hangosan, amit szeretsz, nem kell szagolnod más 50-100 embert, kényelmes, köréd szabja a szabadságot.

Ehhez képest soha nem értettem azokat az embereket, akik megtehetnék- mert ez egy elég fontos szempont, nekem is éppen, hogy lehetőségem adódott 30 előtt -, hogy vezessenek, és mégsem teszik. Dönthet úgy az ember, hogy nem ez a fontos, azt értem én, az másik történet, hogy én nem így döntenék. Nem így döntenék, ha már évek óta szopok, csak azért, mert az elővárosi vonathoz vagyok kötve, viszont nem keresek olyan rosszul - csak, hogy érezzétek, hogy konkrét dolgokról beszélek.

És valahol itt jön Szeplős- ezt a szentbeszédet nyugodtan általánosra lehetne venni, tehát nem csak az ő - esete: hogy itt van a kocsi. Vezetett már ő előttem is, sőt szalonból is hozott el autót egy másik életben, de gondolom akkor sem  ült a kormány mögé sokszor. Most sem ugrott át önként a volánhoz: fél, illetve valamilyen szinten nyilván kényelmes, hogy nem ő vezet. Hosszú hónapokkal ezelőtt - lesz az egy év is - rávettem, hogy vezessen, de nem jutottunk tovább tíz alkalomnál. Neki ez nem öröm volt, stressz, görcs, félelem, idegeskedés. Az érveit, kifogásait ugyan nem fogadtam el, de erőltetni sem akartam, semmi jó nem jött volna ki belőle. Amikor elkezdtük tervezni ezt a nyarat, megbeszéltük, hogy majd időben elkezd gyakorolni, ne baszogassam. Nem tettem, vártam. Mint előre sejtettem, annyi történt, hogy addig lapított, míg késő nem lett. Egy hete kezdte el, akkor sem magától, és ennyi idő alatt magától értetődően nem fog annyi tapasztalatot összeszedni, hogy bízzon magában, vagy, hogy én bízzak benne, ha ő vezet. Most már csak annyi a tét, hogy ezúttal rákap-e, megszokja-e, hogy természetessé válik-e neki, hogy autót irányít?

Szólhattam volna előbb is, de annyira bennem van, hogy erővel itt semmire sem megyek, hogy nem akartam. Azt hiszem  - legalábbis itt - eljutottam odáig, hogy ha nem tudom a megoldást, akkor nem nyitom ki a számat. Le tudom vezetni az ötezerötszázat, ha kell, nem kérdés, ő meg a könnyebb részén biztos, hogy át fog ülni, hadd pihenjek.

Azt hiszem, néha el kell, hogy fogadjam, hogy nem minden úgy, van, ahogy én azt  egyébként kurva jól kitaláltam. Nem értem, nem is fogom soha, de ha nem tudom megszerettetni vele a vezetést, akkor nincs más hátra, el kell, hogy fogadjam, hogy más emberek másképpen működnek. Hogy tanácsom ellenére megveszik a szar/drága laptopot, hogy nem szereznek jogosítványt, hogy nem szakítanak a neurotikus picsával, hogy akkor is odamondja a magáét, meg ezer ilyen dolgot.

Ha belegondolok ugyanezt teszem én is, az én életem, én kormányzom. Szívok is vele eleget, még csak okosabb sem vagyok náluk.

Ejj, basszátok meg, öregszem, hogy ilyeneket beszélek, ne figyeljetek rám! Kibaszott zoral vagyok, az, mint ezek a csávók, itt lenn. Sose halunk meg.