Van, hogy győzől. Akár magadon is. Van, hogy erős vagy.
Az izzadt tenyered vasszínű, beletörölt nedvességnyomokat hagy a polódon. A markod önbizalommal fogja a fémet, mintha igazi munkás lennél, van, hogy szemed elszántan eszi tested előtt a virtuális, falba rejtett kilométereket. Égnek a kilogrammok, kristályosodik az elszántság, egyszerűsödnek a dolgok.
Vannak olyan napok, amikor a tested követi az elméd.
Úgy simul lábadra a cipőd, ahogyan simulnia kell, hasfaladra, mellkasodra, az izmaidra feltapad a pólod.
Remeg a karod, inak és izmok feszülnek a nevenincs átlagfelszínen sápadő bőrőd alatt, végre meglátod, hogy valójában miből állsz: állatból, sárból, akaratból.
Van, hogy már újra kint az utcán városi ragadozóként szagolsz bele az esőt hozó levegőbe - aztán lassú, de határozott léptekkel elindulsz a napod felé.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
