Leszek annyira férfi - és érthető ez bármilyen értelemben, pozitívan és negatívan egyaránt -  hogy ezt most nem fogom tagadni: hiányzik a nő.

Először mindig csak a semmit nem érzés van. Dédivel volt először így, még bőven gyerekkoromban temettük el, de úgy az egész nem fogott meg annyira, nem tudtam vele mit kezdeni. Viszont nagyon emlékszem arra a teraszon töltött nyári késődélutánra, aminek kőrözöttes, vajas, párizsis, kenyérkatonás íze volt a játék utáni nagy megéhezésben, és hirtelen elemi erővel rántott rajtam egy jó nagyot a gondolat, hogy nincs már senki, aki fogná a mindig éles, fanyelű, hosszú, vékony élű kenyérszeletelő kést, és apró kockákat vagdosna nekem az Erzsébet, vagy zsúrkenyérből.

Nem tudom, hogy kezdődött. Gondolom valahol a búcsú környékén, hogy odalenn voltam náluk, a bezárt kampányon, a felrakott székek és üres asztalok között. Valahol a bloggertalálkozón felemlegetett nyári utazás emlékeivel folytatódott, aztán jöttek a képek is, és ma megint lent voltam az üres munkaterületen, hogy a tőlünk oda lehányt papírhulladékot takarítsam el zsákokba. És talán mert elég idő eltelt ahhoz, hogy a lebénult, érzéstelenített részek újra életjelet adjanak, beütött.

Nem önmagában önmagáért, nem szeplőtelen az érzés (és ezt most nem a kínos szóviccért írtam le, utólag olvasom, hogy mi van, de már benne marad, fáradt vagyok, másképpen fogalmazni), ahogy a gyászban is leginkább magunk miatt sírunk. Megvannak az okok, hogy miért hiányzik, tudom, hogy mi volt, ami most nincs: az általa létrehozott biztonság, az otthon, a végtelen nőiesség, ahogy az emberekhez és dolgokhoz viszonyult, a világ, amit létrehozott nekem, nekünk, körülöttünk, hogy mindaz könnyű volt vele, amiért most dolgozni kell, mindaz egyértelmű, és magától értetődő, amit most magyarázni kell, vagy ne adj isten, meg sem mutatok teljesen.

De nem baj, nekem így rendben van, tudom, hogy legalább kicsit normálisan működöm, mert az embertelen gáz lett volna, ha Szeplőstől kapott 120%, a női odaadás, minden szeretet és remény egy pillanat alatt, minden fájdalom nélkül csak lesodródik rólam.

Tudom, ismerem a hibákat, és nem felejtem el, hogy mi miért és hogyan történt, és nem fogok újabb két évig megint valaki miatt blogot írni, akit én hagytam el, senki ne kapjon a fejéhez, azt sem bánom, ha csak elgyengülésnek nevezi az egészet valaki. Csak a történeti hűség kedvéért írtam le, tudjátok: hogy meglegyen.