A szoba tele van nagy kék szatyrokkal, bennük könyvek, ruhák. Polcokat csavarozunk szét, IKEA polcok, IKEA szatyrok. Ideiglenes élet, költöztethető élet, lecsavarozható, lapra szerelhető élet.

De odabent ez nem ilyen. Nem hajlik, csak nehezen szerelhető, a léleknek fáj, az mást akar, gyomorból és tüdőből beszél, azt teszi, amit te teszel odakint, csavar és nehezedik, hogy tudd, hogy ez nem jó. A Változás.

- Akarsz velem költözni? Ragaszkodsz hozzám?

Már nem emlékszem, hogy Szépnevű megkérdezte-e ugyanezt, de biztos. Biztos, hogy igen, mert volt miért megkérdeznie. Eszembe nem jutott, hogy azt mondjam, gondoljuk át, vagy, hogy ez a baj, meg az a baj, gyere beszéljük meg.  Azt mondtam, gyere, persze, menjünk tovább!, és elköltöztünk a Kiss János altábornagyba.

Pár hónap múlva már nem voltam ott.

- Te gondolkoztál, azon, hogy mi lesz majd? Egy év múlva 29 és fél leszek. Én gondolkoztam.

- Te gondolkoztál?! Azon, hogy érdemes-e velem költöznöd?! - Bohóckodom, megdöbbenek. Hárítok.

Persze, hogy elgondolkozott. Persze, hogy nem harminchárom évesen akar majd gyereket. Házasság? Titokban, csendben, az is. A lélek mást akar. Nem költözni, nem továbbmenni, ő maradni akar, biztonságot akar, szeretettakarót az otthoni estékre.

Rákérdezek, ő mosolyog szégyenében, mert én mindig kimondom, hogy lehet így?!

Ajjaj, mondom, ajjaj. Elbohóckodom. Hárítok. Hogy akkor el fog hagyni, hogy én vagyok a gyerek, hogy majd biztos azt álmodom, hogy el fog hagyni. Ő megbánja, hogy előhozta, mert most végig ez lesz. Ő  soha nem fog engem nyomás alá helyezni. Tudom, Szeplős, tudom, hogy ha úgy alakul te fogsz elereszteni engem. De ez még egy év, és akkor kezd majd elgondolkozni azon, hogy onnan másfél év múlva ő mit szeretne, hol szeretne lenni? Az még két és fél év.

Tudom, hogy nem annyi. Legkésőbb egy év múlva minden kiderül. Ott fogunk ülni, annak az albérletnek a padlóján, ahova most még be sem költöztünk és nagyon súlyos dolgokat fogunk átbeszélni túl kevés szóval, lebénult, megijedt elmével, rémisztően kevés idő alatt.

Olyanok vagyunk, mint egy magyar film, csak Csányi túlismert feje, meg a nazális hangja hiányzik valamelyik Ónodi Eszter típusú újgenerációs színésznő mellől. Csak ez igazi, ez fáj, ez élet.

Az én lelkem sem akar költözni, nem akar kédésekre válaszolni, nem akar semmit, csak így maradni, csak pont itt maradni, begúbózni, elbújni a másik párás közelségében mindörökre.

A kintről bejutó fényben jól látszanak a félig szétszerelt könyvespolc csonka tornyokként meredező lábai. Rendetlen, káoszos, háborús mementókként emlékeztetnek arra, hogy  kurvára nem ez a helyzet, nem állunk meg - a végállomás jön.