Már nem tudom, hogy hol olvastam ezt a szlovákoknak szóló üzentet, de valahol bizonyára a trianoni vagy kettős állampolgári indulatok környékén: nem Szentírás az, ami 90 éve úgy van, VÁLTOZHATNAK A DOLGOK.
És akkor belegondoltam abba, hogy basszus, tényleg: kurvára kicsi az ember, mégis, az EGO szűklátókörűségének rabságában azt hiszi, hogy az, amit ő tapasztal, AZ a világ rendje, az ÚGY van. Az stabil és megmozdíthatatlan, és úgy marad mindörökre, ahogy akkor van.
Pedig voltak itt 150 évig törökök - gondolom, aki akkor született és az alatt halt meg, kurvára nem tudta, milyen töröknélküli Magyarországról beszélnek a régiek, mert neki AZ volt, ami volt, AZ volt a természetes. Aztán egyszer csak jött az egyszerűen lejenőzött Eugen von Savoyen, aztán már mégsem voltak, vége lett a törököknek is. Jó nagyot ugorva, Viktor Silov altábornagy is csak átlépte egyszer végre a határt a megfelelő irányban.
A dolgok változnak. Amikor számomra megváltoztak, onnantól megállás nélkül az volt az oltás, hogy Európai Unió a Zisten, a fülemen folyt ki a sok uniókompatibilis tantárgy, és készültünk és készültünk és készültünk, szabályok és rendeletek változtak szakadatlan, tágra nyitott lábú luvnyaként feküdtünk és tartottuk a pózt 10-14 évig, mert mekkora faszaság lesz, ha végre egyszer a másik oldalon leszünk, de már mikor lesz végre az, amikor ott leszünk??
Aztán egyszer csak megtörtént. Annyi szövegelés után el sem akartam hinni, néztem magamra, hogy bazz, már az Európai Unióban lakom - persze nem magyarok lettünk volna, ha nem ordítjuk az aláírás után 35 másodperccel azt, hogy de hát ez nem is jó.
A dolgok változhatnak. És ez így van ez az 1989 óta eltelt húsz évvel is - megváltozhat minden. Ennek ellenére mégsem osztom teljes mértékben Zoli vízióját a Kussországról, nem hinném, hogy az országot finanszírozó, összeesküvés-elmélet-szerűen névtelen, arctalan embereknek hosszútávon jobban megérné egy diktatúra, mint egy - akár csak - díszletdemokrácia finanszírozása, de azért az nagyon is elgondolkodtató, hogy a világ e - a civilizáltabb részéről kóstolva még mindig - Lebensraum ízű részén továbbra is ismeretlen fogalom az elegáns, nagyvonalú önmérsékletet tanúsító győzelem, az emberileg nagy emberekre jellemző önuralom. Nem. A győzelem csak totális lehet, a másik teljes megsemmisítése, úgy igazán, az állati világból magunkkal hozott ösztönök szabadjára engedésével, mindent, amit a másikhoz köthető, a családját, a barátait, a gondolatait is, az írmagja se maradjon. Ne legyen más hang, csak a saját visszhangom, ne legyen más vélemény, csak a saját szavaimat halljam más szájából is. Nincs önmérséklet - egyik oldalon sem.
Nekem az a bajom, hogy a kétharmad legalább kétharmada tényleg nem szavazott másra, csak arra, hogy végre "rend" legyen, hogy végre "jó" legyen, dehogy szavaztak ők bármi másra, azt se tudják mi az a Hírközlési Hatóság, bizonyára nem az Alkotmány szövegével kelnek és alszanak el, és a nem ágyba vitt Alkotmánynak a sosem látott Bírái sem érdeklik őket, dehogy. Csak az elmúlt nyolc év ellen szavaztak, arra, hogy valaki tegyen már rendet. Hát tesz - úgy, ahogy Ő gondolja, az Ő szájíze szerint, ugyanúgy, ahogy az előző csinálta. Rend lesz, de most az ő RENDje következik.
Olvasom ezt, és elkezdem úgy igazán túlgondolkodni a jelenséget. Adott a srác, aki focit néz, és anyagiak tekintetében bizonyára nem él kifejezetten rosszul, adottak a melósok, akik viszont igen, így pult alól szűrik a cuccot, meg az attitűd, amivel és ahogy a srác cigit és fröccsöt hoz a két embernek.
Vagyok én, aki ha tehetné rövidre zárná az étterembeli estét, mert látja, hogy csak ránk várnak az alkalmazottak. A MATCHben elmegyek és hozok egy új zacskót, mert az előttem lévő nőnek pont a kasszánál lyukadt ki a sajátja az almák alatt. A villamos páros üléséről átülök egy szinglire, mert látom, hogy a fiú és a lány egymás mellett szeretne ülni - most ezek jutottak eszembe. Nem kérnek - az ember, ha úgy van, meglátja, és vagy cselekszik vagy nem.
És ez olyan furcsa helyzet, mert lehet, hogy a két melósnak kényelmetlen volt, hogy egy yuppie lazán letesz eléjük egy doboz cigit meg két piát, a yuppienak meg jó volt, de miért volt jó? A jócselekedetnek kívülről - és sokszor belülről is - megvan a sajátos arroganciája, amit itt is, ott is egyaránt nehéz lekezelni. Nekem ezen kívül még nehéz az is, hogy én ilyen vagyok, hogy észreveszem, és sokszor egyszerűen nem tudom megállni, hogy a megszokott semlegesen jószándékú, vagy éppen semmilyen reakción felül ne tegyem magam kicsit oda, mert ez olyan mások életébe beleszólós dolog, és erről nekem mindig anyám jut eszembe, aki szinte erőszakosan segít rajtam, másokon, mindenkin, akár akarja az ember, akár nem, ha ellenállást tapasztal, akkor világvége van. Nem, egyértelmű, hogy nem vagyok az anyám, de elég nehéz megítélni, hogy akarják-e azok az emberek, hogy egy vadidegen segítsen rajtuk, mert az nem biztos, hogy kényelmes érzés, tudni, hogy meg lettek figyelve, hogy fel lett rájuk figyelve, a nő, hogy az almáival bénázik, a srác, hogy a csaja más hímneműre mosolyog, mert az figyelmes volt.
És ez néha igazi dilemma tud lenni, hogy segítsek-e vagy nem, hogy ilyen maradjak-e vagy ne, hagyjam-e leszáradni, elkopni rólam a marvelfunkciós transzduktorlebenyem.
Mindig úgy volt, hogy én nem halok meg. Amikor megtörténtek az első találkozások a halállal, nagyon komolyan elgondolkoztam erről az érthetetlen dologról, majd megnyugtattam magam, hogy ez velem egyszerűen nem történhet meg, mert én tök más vagyok, lehet, nem is ember, meg máshonnan jöttem, vagy nekem egyszerűen örök életem lesz. Aztán gyúrtam tovább homokot.
A halhatatlanság várfalai csak lassan omlottak le, amikor rájöttem, hogy nekem is úgy törik a csontom, ahogy másnak, amikor láttam anyáék ijedt és tanácstalan tekintetét, ahogy 41-42 fokos lázzal a kádba ültetnek, amikor megfázáskor fuldokolva keltem fel levegő után kapkodva - jöttek a betegségek, balesetek, ahogy azoknak jönniük kell. De mindez annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy akaratlanul is erre gyermeki, bájos, megmosolyogtató arroganciára gondoltam, ahogy éreztem, szombat délutánra milyen rohamosan és jellemzően emberileg butulok le a fáradtságtól: a láb elakad a küszöbben, lépcsőben, a szem rosszul méri fel az ajtó szélességét, a kéz meg az autó távirányítós központi zárjának a kulcsával akarja lezárni a kuka fedelét, miután telepakolta azt. Nem vagyok más, nagyon is ember vagyok.
A lakás pontosan olyan, mint minden új albérlet:
1. sokkal koszosabb, mint első ránézésre gondolta volna az ember,
2. van legalább kettő komolyabb szekrénybeli csontváza/felszereltségbeli problémája, ami elsőre megtekintése nem derült ki,
3. a meglévő bútorok, háztartási gépek századmilliméterre nem férnek bele és oda, ahova pedig bele és oda kellene férniük,
4. és minden KÁOSZ
5. és NEM LEHET MOZDULNI SEM
6. és SEMMIRŐL NEM TUDNI, HOGY HOL VAN,
7. és PONT KETTŐVEL TÖBBSZÖR KELL KIUGRANI VALAMIÉRT A TESCOBA, mint, ahogy akartál volna.
A csak erre az albérletre jellemző tulajdonság, az, hogy tényleg kurva magasan van, meg még valami, de azt most elfelejtettem. Megvan: szóval ez a lakás valami elképesztő barátságosággal, othonossággal fogadott minket. Olyan, mintha valaki, akit nagyon jól ismertünk, csak éppen most ment volna el, és nekünk csak folytatni kellene azt, amit ő csinált: az életét. Tudom, ez így leírva kicsit bizarr, de ahogy felraktam a kulcsot a falraszegelt tartóba, és rácsuktam a kis ajtót, ahogy az ágyban fekve néztem a tapéta színes bútorkarcain táncoló falevélárnyékokat, valami olyan jólesően otthonos érzés töltött el: élet van a lakásban, használták és csak itthagyták nekünk, mi pedig tudjuk mit kell itt csinálni, ismerjük minden eddigi percét, történetét. Ez egy lusta, kis, vidéki, városszéli, lakótelepi lakás. Ismerem.
Ilyenkor különben bűntudat nélkül lehet pizzát rendelni és Burgerben kajálni, mert most úgy sem lehet főzni. Ez is elgondolkoztató, mert eszembe jutott, hogy azt hiszem a Nagy Indiánkönyvben van az, hogy az angol katonák alig várják, hogy kétszersültet meg egyéb szállított kaját ehessenek, mert ahhoz jutnak ritkábban - közben meg ott a sok finom, friss hal a folyókból, tavakból. Az ember néha a szarabbat akarja, mert a jóhoz többször jut, azt már megszokta.
Viszont csend van, fa van, madár van, nagy, mély, nyálfolyatós alvás van. A konyhában háború, a zoknik közt rend, a hálóban majdnem teljesen leeresztett redőnyős árnyék van.
És nem. Szerencsére nem használtuk a pincét, erőből, segítséggel mindent felpakoltunk, és sajnos nem, nem gondoltam bele a costa ricai párhuzamba(?), ha ilyesmire ott és akkor meg közben képes lettem volna, akkor valószínűleg a jelenleginél sokkal jobb, kúlabb meg lazább ember lennék, mert ezért ez tőlem teljesen másféle jellemet és beállítódást feltételez. Egy alapból relaxáltabban működő emberét. Most ezt azért így, kielemzésközelileg (bocs, Björk), mert ezen azért ezen is eléggé elrágódtam pakolás közben. Ha nekem valami hasonló eszembe jutott volna, akkor legfeljebb abban az irányban, hogy bassza meg biztos kokót szállítottak benne a banánok között, én meg itt lúzerkedem vele az öblítőkkel, mosóporral, lábosokkal, meg könyvekkel.
A leírtakból azt hiszem elég jól látszik, hogy fizikai meló közben csak úgy szárnyalnak a gondolatok. Amúgy meg egyáltalán nem ilyen borongós hangulatban telt a hurcolkodás, de ez a blogírás már csak ilyen műfaj. Tehát minden nagyon fasza (lesz). Egy hét múlva meg nyaralás, remélem marad elegendő szárazföld Európában, hogy annak nekifuthasson a Twingo.
Szerintetek mekkora dobozokat találtam a ház szelektív gyűjtője előtt? Gyönyörű, nagy, egészséges, friss dobozaim vannak.
És még annyi jutott eszembe, hogy félek én ettől a tizenakárhány négyzetméteres saját használatú pincétől: olyan lesz vele a költözés, mint kreditekkel a főiskola: soha nem jön el a vége.
hogy amikor eltervezi az ember, hogy elmegy nyaralni akkor az nem úgy van, hogy elmegy, aztán kész. Legalábbis nem nálam.
Jött az, hogy még előtte el KELL költözni egy másik albérletbe. Maga az albérletkeresés, és a költözés sem annyi, mint a házastársi szex, hogy kettő pislog az ember, azt meg is történt, hanem két szörnyűséges napig kerestünk, aztán találtunk egy nagyon jó helyen, viszont kurva magasan lévő kecót. A feladat adott: az előző kauciót visszanyerni, az új kauciót betenni, a kettő közti időbeli és materiális rést pedig kitömni kell. Nyaralás előtt, műszaki vizsga után nem ízlik ez a tömködés, főleg, hogy egyelőre nem tudni, milyen mély a lyuk, az csak vasárnap dől el.
Meg eleve a sok nyűg, ami a költözéssel jár. Mesélek: tegnap délután munkából hazaérve nekiálltam dobozokat beszerezni, ez főleg a konyhai cuccoknak, meg olyan tárgyaknak kell, amit mégsem 160 literes kukazsákban akarsz bekúrni a kocsiba, mert hátha baja esik.
Első állomás: Auchan. Célterületet körbejártam, majd megállapítottam, hogy konténer elzárva. Ezek után leállítottam a kocsit az áruház rosszabbik végében. Lesétáltam a lazán számítva is 500 métert a vevőszolgálatig, hogy jófiú módjára bejelentsem igényeimet. Ott elirányítottak a zöldséges részleghez az áruház másik végébe (újabb 500): ha van, akkor ott van. A zöldséges fiú minimális szájhúzással és nyekergéssel hajlandó is volt adni három, azaz 3 darab banásos dobozt. Ezt elvittem vissza a vevőszolgálathoz, hogy ott majd kiengednek, mert a pénztáraknál ezt nem lehet megcsinálni (500). Ott, másfél kilométer ingázás után közölték velem, hogy ennek kóggya van, nem ingyen van, fizetni kell érte.
Na most azért remélem érzed az abszurdot a szituációban. Ott állok én, szegény parasztgyerek módjára három lyukas, szagos, használt, semmire nem való banásos dobozzal a napi nem tudom hány millió eurós bevételt elkönyvelő hipermarketlánc óbudai áruházának vevőszolgálatánál, és azzal szívatnak másfél kilométeres séta után, hogy fizessem ki azt is. Nem elég a napi nem tudom hány millió forint, megsarcolják a dobozt is. Azt a nyomorult három büdös kartondobozt is, most mondd meg. Ugye te is lebasztad volna a biztonsági őr elé, hogy akkor szarjál bele, aztán feküdj rá?
Második állomás: Lidl. Elnézést, dobozokat szeretnék költözé..NINCS. Komolyan, mintha cigit, vagy pénzt lejmoltam volna. Kösz a semmit, fullajd meg.
Harmadik állomás, Penny Market. Pont most szabtuk szét az összeset.
Negyedik állomás: Tesco. Elmegyek, megkérdezem.... Nincsen sajnos. Félve sandítok, az üvegvisszaváltónál árválkodó dobozokra, hogy vajon, mikor változnak át nemdobozokká, de nem történik semmi ilyesmi, hagyományos piszkosbarna kartondobozok maradnak, nem mutatnak semmi hajlandóságot a mimikrire, hogy valahogy fedésbe kerüljenek a vevőszolgálatos hölgy szarokrá-hazugságával. Hát ha nem, akkor nem. Odamegyek értük, és egy köszönömet biccentve a pult felé kivonulok az ellopott dobozokkal. Megállítani nem állít meg senki.
Ötödik állomás: Budaörs. Szeplős ez idő alatt "extremly pregnant" barátnőjét látogatta - a ruhapakolás oroszlánrészét, úgyis ő vállalta magára. Szólt, hogy majd ha megyek érte, akkor készüljek, mert ott is lesznek dobozok. Jó, készülök. Erre mi van? Kapunk dobozokat, de mit csinálnak? Telepakolják ilyen hülye Senseo kávéfőzővel, meg étkészlettel, nehogy használni tudjam valamire a dobozokat. Tanulság, Újdonsült házasoktól soha ne kérj dobozokat, mert telepakolják (nász)ajándékkal. Borzasztó.
Hatodik állomás: Ervin, az office coordinátor. Miért nem szóltál? Tele vagyunk dobozokkal, a konténernél is annyi van, hogy bele se fér.
Ervint most nem szeretjük, inkább ne lett volna neki doboza.
És ezek még csak a dobozok.
Aztán jött az idő. Az időjárást a leggonoszabb diktátor, Minden Pesszimisták Ura, Murphy tartja kézben: ha elkúródhat úgy, hogy a lehető legrosszabb legyen, akkor biztos lehetsz benne, hogy a költözéses hétvégét hetedhét országra szóló piros riasztással kezditek, valamint a fő célpontnak gondolt francia riviérát az utóbbi 200 év legnagyobb árvize mossa el.
Az én legfőbb törvényem Murphy ellenében az, hogy, ami már nagyon izzadságszagú, azt inkább ne erőltesd. És, ha mindehhez hozzáveszem azt is, amit még itt ezidáig le sem mertem írni, miszerint Szeplős, anyukája nevén lévő, ókori és ki nem fizetett mobilnetje miatt ránkvertek negyvennégyezer forintot a Vodáék, akkor már igazi, nagyra hivatott bukéról beszélünk.
Küzdős, iszapos, borongós egy kurva június ez, én mondom.
