Mindig úgy volt, hogy én nem halok meg. Amikor megtörténtek az első találkozások a halállal, nagyon komolyan elgondolkoztam erről az érthetetlen dologról, majd megnyugtattam magam, hogy ez velem egyszerűen nem történhet meg, mert én tök más vagyok, lehet, nem is ember, meg máshonnan jöttem, vagy nekem egyszerűen örök életem lesz. Aztán gyúrtam tovább homokot.

A halhatatlanság várfalai csak lassan omlottak le, amikor rájöttem, hogy nekem is úgy törik a csontom, ahogy másnak, amikor láttam anyáék ijedt és tanácstalan tekintetét, ahogy 41-42 fokos lázzal a kádba ültetnek, amikor megfázáskor fuldokolva keltem fel levegő után kapkodva - jöttek a betegségek, balesetek, ahogy azoknak jönniük kell. De mindez annyira mély nyomot hagyott bennem, hogy akaratlanul is erre gyermeki, bájos, megmosolyogtató  arroganciára gondoltam, ahogy éreztem, szombat délutánra milyen rohamosan és jellemzően emberileg butulok le a fáradtságtól: a láb elakad a küszöbben, lépcsőben, a szem rosszul méri fel az ajtó szélességét, a kéz meg az autó távirányítós központi zárjának a kulcsával akarja lezárni a kuka fedelét, miután telepakolta azt. Nem vagyok más, nagyon is ember vagyok.

A lakás pontosan olyan, mint minden új albérlet:

1. sokkal koszosabb, mint első ránézésre gondolta volna az ember,

2. van legalább kettő komolyabb szekrénybeli csontváza/felszereltségbeli problémája, ami elsőre megtekintése nem derült ki,

3. a meglévő bútorok, háztartási gépek századmilliméterre nem férnek bele és oda, ahova pedig bele és oda kellene férniük,

4. és minden KÁOSZ

5. és NEM LEHET MOZDULNI SEM

6. és SEMMIRŐL NEM TUDNI, HOGY HOL VAN,

7. és PONT KETTŐVEL TÖBBSZÖR KELL KIUGRANI VALAMIÉRT A TESCOBA, mint, ahogy akartál volna.

A csak erre az albérletre jellemző tulajdonság, az, hogy tényleg kurva magasan van, meg még valami, de azt most elfelejtettem.  Megvan: szóval ez a lakás valami elképesztő barátságosággal, othonossággal fogadott minket. Olyan, mintha valaki, akit nagyon jól ismertünk, csak éppen most ment volna el, és nekünk csak folytatni kellene azt, amit ő csinált: az életét. Tudom, ez így leírva kicsit bizarr, de ahogy felraktam a kulcsot a falraszegelt tartóba, és rácsuktam a kis ajtót, ahogy az ágyban fekve néztem a tapéta színes bútorkarcain táncoló falevélárnyékokat, valami olyan jólesően otthonos érzés töltött el: élet van a lakásban, használták és csak itthagyták nekünk,  mi pedig tudjuk mit kell itt csinálni, ismerjük minden eddigi percét, történetét. Ez egy lusta, kis, vidéki, városszéli, lakótelepi lakás. Ismerem.

Ilyenkor különben bűntudat nélkül lehet pizzát rendelni és Burgerben kajálni, mert most úgy sem lehet főzni. Ez is elgondolkoztató, mert eszembe jutott, hogy azt hiszem a Nagy Indiánkönyvben van az, hogy az angol katonák alig várják, hogy  kétszersültet meg egyéb szállított kaját ehessenek, mert ahhoz jutnak ritkábban - közben meg ott a sok finom, friss hal a folyókból, tavakból. Az ember néha a szarabbat akarja, mert a jóhoz többször jut, azt már megszokta.

Viszont csend van, fa van, madár van, nagy, mély, nyálfolyatós alvás van. A konyhában háború, a zoknik közt rend, a hálóban majdnem teljesen leeresztett redőnyős árnyék van.

És nem. Szerencsére nem használtuk a pincét, erőből, segítséggel mindent felpakoltunk, és sajnos nem, nem gondoltam bele a costa ricai párhuzamba(?), ha ilyesmire ott és akkor meg közben képes lettem volna, akkor valószínűleg a jelenleginél sokkal jobb, kúlabb meg lazább ember lennék, mert ezért ez tőlem teljesen másféle jellemet és beállítódást feltételez. Egy alapból relaxáltabban működő emberét. Most ezt azért így, kielemzésközelileg (bocs, Björk), mert ezen azért ezen is eléggé elrágódtam pakolás közben. Ha nekem valami hasonló eszembe jutott volna, akkor legfeljebb abban az irányban, hogy bassza meg biztos kokót szállítottak benne a banánok között, én meg itt lúzerkedem vele az öblítőkkel, mosóporral, lábosokkal, meg könyvekkel.

A leírtakból azt hiszem elég jól látszik, hogy fizikai meló közben csak úgy szárnyalnak a gondolatok. Amúgy meg egyáltalán nem ilyen borongós hangulatban telt a hurcolkodás, de ez a blogírás már csak ilyen műfaj. Tehát minden nagyon fasza (lesz). Egy hét múlva meg nyaralás, remélem marad elegendő szárazföld Európában, hogy annak nekifuthasson a Twingo.