Amikor végre egyszer elcipelnek "üzleti" vacsorára, magától értetődő, hogy ábszolúte semmi kedvem elmenni. Pánikszerűen  milliomodszorra is rájövök, hogy nem vagyok a small talk man, mert én egy bigdeep talk men vagyok, ha egyáltalán talkmen vagyok. Hálistennek az egész este megvan a másokkal együtt örülős, poénpassz-bedobálós, összekacsintós figurából. A Hotel Parlamentben csakis kisüveges sört iszunk a bárban, mi mást? Az ügyfél levetkezi ügyfél álruháját és már is ott van alatta az a kis arrogáns, buzi, német, aki Varsóba és Szlovákiába jár csajozni és "ich kaufe Klamotten in die Boss-JOOP-Richtung, nö?", és amúgy mellesleg minimum hat exbarátnőjét slideshow-zzuk végig a mobilján. Paula, Eva, Rebecca, in Italien, in Barcelona.

Viccelődünk, elismerően bólogatunk, a kétgyerekes házasságválságos kolléga bele is merül a csajokról szóló pasidumcsiba, én meg nem győzőm visszatuszkolni Mr. Batemant a mélybe. Fél óra és két cigi múlva a francia lány, akire amúgy várunk, elkészül, mehetünk a Kiskakukkba, a többiek - a főnököm, egy másik kolléganőm, aki egyébként a főnök excsaja, akinek tulajdonképpen a fizetésemelésemet köszönhetem, meg az albán menedzserina már ott vár ránk.
Az elkövetkezendő órákban mélységesen kiábrándulok a Kiskakukkból, akaratom és a témával kapcsolatos mélységes és zsigeri apátiám ellenére megtudom, hogy a német központ felsővezetőinek a 60%-a gay - ez konkrétan mindenki, akivel legalább egy mélt váltottam már négy év alatt -, az olasz  - minimum lovaspolós-logós, csíkos inget viselő - főnökömről kiderül, hogy a Rammsteint ÉS A TANKCSAPDÁT(!!!!) szereti,  valamint, hogy az olaszok a kaja után kávét AZTÁN pálinkát isznak - és ez végre valami, ami kifejezetten tetszik.

A Kiskakukk étterem meg egyedül azért érdemel sok-sok pirospontot, mert olyan végtelen türelemmel várták, hogy elhúzzunk végre. Ez persze nem igaz, de engem kurvára feszélyezett, hogy láthatóan már csak ránk várnak, de ez van, ha olasz a főnököd. Húzz rá még másfél órát, akkor talán elszabadulsz, de akkor sem ő fog szólni. Én nem ismerem ki magam ezen a területen, nem tudom hányszor fordul ez elő, mennyire fér bele, de nekem itt vannak ezek a kurva radarok, tudtam, hogy haza akarnak menni, tudtam, hogy nem érdekli őket az újság, és csak kényszerből mobiloznak a pultnál, de ez láthatólag senki mást nem érdekelt. Nem mondom, NAGYON kövér számlát hagytunk ott, és mink voltunk a vendégek, talán csak az látszik az egészből, hogy ez mennyire nem az én világom, nem szoktam én a pompát.

A kaja meg egyértelmű csalódás volt. Pár évente egyszer jutok csak oda, hogy mértéktelenül áldozhassak gasztrosznobizmus oltárán: az előétel után bárányt rendeltem, nem kérdés. Konkrétan rozmaringos báránycsülköt héjas sültburgonyával. Anthony Hopkins mondta a Joe Blackben, hogy a bárány nem unalmas, úgy, mint a csirke, meg nem ilyen, meg nem olyan. Nem emlékszem már rá, hogy pontosan mit mondott, de teljes mértékben igaza van, főleg, ha ő mondja, érted.
A rozmaringos báránycsülkön két dolgot nem éreztem: a rozmaringot és a bárányt. Az egész nyakon volt öntve valami vörösesbarnás boros szósszal és semmi, de semmi mást nem lehetett érezni az egészből. Esetleg azt, hogy a húst vajpuhára főzték. Ennyi. Innen nyilván értékét vesztette a miliő, az igazi, kissé dekadens gazdagságot, hagyományt, tradíciót és múltat hajazó berendezés. Ők úgy vélték pecsétes maradhat az étlap, jó az, ha nem működik a neoncégér, elfér, sőt dizájnelemként valószínűleg otthagyták, én ezt is el tudnám képzelni- a pókháló a sarokban, és egyáltalán: mindent hagyni kell lassan leamortizálódni, mert a zseniális című Éjfél a jó és a rossz kertjében óta tudjuk, hogy csak az újgazdagok javíttatják a felfeslett kárpitot, az igazi, régi családok még véletlenül sem nyúlnának hozzá. Igen, jó lenne ez így, csak mögé kellene tenni valamit, mert tartalom nélkül ez csak üres póz.
A lyoni hagymával borított bélszínlángos bélszínrésze a menzavillával majdnem elvághatatlan volt, a fél kacsánál meg csak az számított, hogy minél ropogósabb legyen, ergo olyan szárazra sütötték, amilyenre csak képesek voltak. Ennyit a főételekről, továbbiakban ígérem nem teszek úgy programmagazin-módra úgy, mintha én szarnám a michelin csillagot. Egyszerűen csak csalódtam. Vámos úr meg nagyon meg van öregedve, és meglehetősen piros volt az arca, jelentsen ez bármit - ezzel a feljelentős, celebkukkolásos kötelezettségemnek is eleget tettem. Ja, mondanám, hogy háttal voltam neki, úgy mondták szemből, hogy híres ember van mögöttem, ne forduljak hátra, többek között beszélgetős műsorokat vezet, én meg NEM fordulva hátra csak annyit mondtam flegmán, hogy Vámos Miklós. Nagyon kúl voltam, egyből lett egy nagyobb respektem.

Mire végeztünk, megvolt a harmadik "palinka", a szél azonban kifújt mindent belőlem a hídon, ami meg maradt, azzal elbánt a meleg zsírban tálalt csontvelő meg a pirítós. Na, AZ jó volt.