Valahol hajnali egy-hajnali három között ragadtam bele a nem múló idő csapdájába. Amikor elnyúlik rajtad sötétség, a paplan, a lepedő, a falak, az ablakon beszűrődő fények, mind ugyanabba a pillanatba húznak vissza, amikor kilökted magad az álomból, és minden egyes percért meg kell küzdened, lefogva, leszíjazva csak szempilláddal lökdösöd előre a kockává alakult, máskor gyöngy alakban pergő, álnok, alakváltó másodperceket.
Ha egyedül lennék.
Rettenetesen rossz alvó, övé az egyik legöntörvényűbb agy a világon, amivel valaha találkoztam. Most viszont alszik, bár tudom, nem sokáig. Nyög. Félreérthetően, ez nem túl fair tőle, főleg, hogy miatta vagyok fenn. Arra ébredtem, hogy hozzám csapja az arcát. Nyög. Behunyom a szemem, ahogy feltolulnak az emlékek. Megint felnyög. Aztán hümmög - ez a kettő van, na meg a hatalmas szuszogások, sóhajtások, de az biztos, hogy ritkán aludtam emberrel, aki ennyit használta volna a hangszálait az alváshoz.
Pontosan tudom, hogy mikor kezdődött el igazán. Ő volt az, akit hazakísértem, ő volt az, aki azt a kívül-belül nagyon elfáradt, nagyon részeg középvezetőt simán le verbáliponozta pár perc alatt, de olyan nagyon, hogy az haza alig jutott. Ő volt az, aki anonim túrórudit tett le az asztalra karácsonykor. De elkezdődni akkor kezdődött el, amikor az a pár ember alkotta kemény mag a többiek elől a hátsó terembe vonulva lazán, hátradőlve, sört kortyolgatva, cigizve tűrte, hogy egyre többen csatlakozzanak hozzájuk. Tudtam, hogy valamikor jönni fog, tudtam, hogy ő is tudja, hogy van valami. Először csak copfjának az árnyékát vettem észre, ahogy felvetült az átjárófolyosó falára - megállt beszélgetni valakivel, mielőtt bejött volna a terembe. Lassan szív, bent tart, hosszan kifúj. A szív lassan, mint egy japán harci dob, belekezd a hatalmas, földet rengető, mély ütésekbe, s ahogy a copfárnyék felénk közeledve leugrik a falról, hogy felvegye a lány alakját, őrült rohamba kezd, a kéz automata kényszercselekvésként felemeli a korsót, a száj gyorsan még egyet szív, én meg csak ott ülök a testemben és pontosan tudom, hogy mit jelent ez: ezt elintézted magadnak, barátom.
Jó lett volna tartogatni, mint egy kis, rebegő szívű madarat a tenyérben, félni a saját hatalmat, hogy figyelmetlenségből bármikor ökölbe szorulhat a kéz, félni a madarat, hogy nehogy a húsba csípjen, visszatartani a lélegzetet, nehogy elrepüljön, csendben kérni, hogy megszeressen ott, ahol van, hogy maradni akarjon, de nem sikerült. Az első testiség úgy csordult ki az ágyon, hogy vissza nem lehetett volna tartani, átbukott mindenen, lehagyott mindent bizalmatlanságot, ismeretlenséget, különbözőséget, amik aztán csak éppen, hogy beértek minket. De beértek.
A lány furcsa. A fiú, akinek férfinak kellene lennie, szintén az.
Nem akarok ebből játékot csinálni, gyűjteni a nicknevekkel rendelkező lányokat, saját nevén nem nevezhetem, biztos nem fogom kiválasztani nevének első betűjét, viszont tovább nem írni róla, azok alapján, amit eddig ebben a blogban összeírtam, hazugság lenne. Nektek, róla, ellene, magamnak, mindenhogy.
Van valakim. Átlépte a küszöböt. Kódneve: Mandula.
Ez nem lesz egy ihletett poszt, mert az egyetlen ütős dolog, ami eszembe jut, hogy az vajon mennyire gáz, ha rögtön harminckét évesen odáig jut az ember, hogy fizetés előtt wc-papírt visz haza, ha nem is a cégtől, de az irodaháztól? Megtettem. Szerintem fogjuk fel úgy, mint egy kalandot, nem?
--
Ez a takony dolog, meg az évek előrehaladtával egyre rosszabb lesz. Most már ott tartok, hogy nem is az orrba vagy az arcüregbe megy a cucc, hanem úgy egyből viszi a gravitáció lefelé. Orrot alig fújtam, viszont annyira nyomta a tüdőmet, hogy fájt. Persze egy jobb adag kaja-kávé-ACC kombó fantasztikusan fel tudja lazítani a dolgokat, de azt nem kívánom senkinek, hogy csigát hányjon, mert ez olyan, nem lehet szépíteni. És a legutálatosabb, hogy két-három napra rá, 10 Aspririn C, sok grapefruitcsepp, 8 ACC után drámai hirtelenséggel megszűnik az egész. Tünetmentesedem, de tudom, érzem, hogy nem az igazi, de nem tudom megfogni, csak annyi marad, hogy néha, bizonyos éjszakákon egyetlen ponton elkezd szúrni a torkom, és órákon ár fogva tart az őrjítő köhögési inger. Szárazon ugatok.
--
Ez a multis, motivációs dolog nem csak a múltkori után nem hagy nyugdni, hanem ez egy olyan téma, amiről ha nem írtak volna róla már hatezren, akkor én írnék róla - egy egész kibaszott könyvet, ezer oldalt, képek nélkül, lendületből.
Most éppen a helyi náci isten barátnője nyafogja tele a skype-ot azzal, hogy nincs kedve semmihez, és, hogy mi elengedjük-e szabira - az álszent kurva anyját -, mert pihennie kell. Hát kinek nem, te szerencsétlen? Ahogy végignézek magunkon egy szem pozitív, friss szikrát nem látok. Amit látok az fásultság, január, tél vége, fáradt narancsok, cigizni járkálás, zéró kedv, zéró hatékonyság, napi háromszáz üzenetváltás cseten.
Az a baj, hogy az ember alapvetően problémamegoldó. Abban utazik, hogy ha éhes, akkor megölje az állatot. Ha sikerül, akkor elkészítse azt. Ha ez is sikerült, akkor végre kurva jó. És ez úgy bennünk maradt, hogy probléma->megoldás->jóérzés, hogy haladunk valamerre, hogy küzdünk, de ha sikerül és életben maradtunk, akkor jutalom van, mert jó. És a multinál ez nincs meg, nincs olyan, hogy egy probléma megoldódik, és onnan jó és működik minden, és nem kell vele foglalkozni, mert túl nagy az egész, túl sok faktor befolyásol mindent, gyakran az alapoktól rossz az egész, legyen az bármilyen folyamat. Ha megoldod, valamilyen más formában újragenerálódik, újra elromlik, megváltoznak a prioritások és kidobják a kukába egy pillanat alatt, rád raknak más ezer dolgot, elmész szabadságra, már rég nem úgy van, ahogy hagytad. Nincs olyan, hogy összeszereled, felépíted és onnan megy, működik, a tied, te csináltad. Nincs megoldás, nincs igazi jutalom a végén, amit csak te adhatsz magadnak, hiába a sokféle formába öntött kockacukor és gumicsirke: a prémium, a főnöki dicséret, ha az alkotás jutalma, az a nagyszerű lelki maszturbálós orgazmus nincs ott a végén. A multi bedarál, kiéget, kurva nagy sablon ez, tudtuk már az első pár középvezetői hónap után, és mégis.
Bölcsész vagy, multirabszolga vagy tanár, az vagy. Ha nem, akkor is.
--
A február elseje, ezzel a januári hideggel, ezzel a hétfői keddel, ezzel az égig hatoló, koszos járdaszaggal pont olyan, mint a szekrény mélyén heverő, utált, de valamiért néha felvett, bolyhos, kinyúlt, 100% acrylból lelketlenül legyártott csúnyaszürke kardigán, nincs benne egy gramm, egy tenyérsimogatásnyi pamut sem. Olyan. Még hozzáérni sem jó.
Most jön az, amikor a sok énblogger tavaszt akar, de nagyon.
Tavaszt akarok. Nagyon.
Komolyan, másról sem álmodtam, mint padlóra dobált, használt zsepik, meg kis, foggal letépett sarkú tasakok között erről írni, csak a zsepi taknyos a tasak meg gyógyszeres.
Úgyhogy nem írok.
Nem értem, mindenki James Cameront fikázta legutóbb is, hogy milyen bot egyszerű sztorit nyomott le a torkunkon 3D-be csomagolva, pedig szerintem James egy kibaszott nagy szimbolista művész.
Ma értettem meg, hogy miről is szól az egész Mélység titka, amikor reggel 10-kor, három óra alvás után arra ébredtem, hogy folyamatosan köhögöm fel a szart a tüdőmből, az orromnak vége, és a csontjaim is fájnak, ami biztos jele annak, hogy legalább hőemelkedésem van. A Mélység titka rólam szól: már minden amúgy is elég szar, odafenn tombol a tájfun, én már a víz alatt vagyok, de azért ott is rendesen bonyolódnak a dolgok, amikor is csak egyszer elkezdenek atombombával fenyegetőzni, hogy végképp összeálljon a kép.
Most éppen az van, amikor valami folyékonyat kapok én is a hörgőimbe, hogy azt lélegezzem, és kirúgnak a zsilipen, hogy merüljél tizenegy kilométert, mert ez még messze nem az alja. Valamit biztos fel kell hoznom nekem is onnan, más magyarázat erre nincs, de remélem kurva nagyot fog szólni, bármi legyen is az.
Magyarul: a férfihisztivel ne vitatkozz, annak valahol KI KELL JÖNNIE!
Persze a grapefruit-csepp is kifogyott pár napja - nehogy hiteltelenné váljak itt a nagy ajánlgatásban -, semmi gyógyszer nincs itthon, úgyhogy fogtam a legálisan meglévő hétezer forintomat, és vettem háromezerötért Aspirin Plus C-t, ACC-t meg cseppet. Legközelebb szóljatok, hogy olyan borokat vegyek, amik visszaválthatós üvegben érkeznek. Még, jó, hogy a Vodafone olyan türelmes cég. Ja, ma természetesen randim lenne.
Egyébként meg faszom, ennyi kitörést engedjetek meg nekem.
Reggel fél nyolckor ébredtem, tudjátok, úgy, amikor egyszer csak kipattan a szemed és egyáltalán azért hálás vagy, hogy ennyit is aludni tudtál, annyira tele van a fejed minden megoldatlan, bántó, fenyegető, rád mozduló szarral.
Este tízre megyek vissza a céghez, ott leszek reggel hatig, és egy percet nem tudtam aludni, matrjoska babaként ugrott fel a szemem, akárhányszor lecsuktam.
Magamra húztam, én voltam az, és csak remélni tudtam, hogy ha kirúgom a ház oldalát, kirúgom a támfalakat, akkor az Élet lesz olyan kedves, hogy nem ül rá a pár tonnás seggével a háztetőre. Persze, hogy megtette.
Lépnem kellett volna a multitól már régen, évekkel ezelőtt, mert... mert nem egy jó hely, mert mostanában ez szokás, mert egy idő után egyenesen ez látszik etikus megoldásnak, hogy ha már nem tudsz teljes szívvel ott lenni, akkor ne csináld féllel.
A félelem tartott vissza, az, hogy nem értek semmihez, megtanultam egy nyelvet, a németet, amit ezelőtt évekkel talán még jól is beszéltem, de mára az is elmúlt. Felszedtem egy filmes, irodais alapangolt, mindenféle kiforrott nyelvtanismeret nélkül, lehúztam itt öt évet, egy meglehetősen egyszerű folyamatokat kezelő multinál, ennyi a tapasztalat, ezt kellene eladni.
És az nem megy, ez nem nyavalygás, ez tény. Kipróbáltam magamat párszor még a multi előtt is, az ittlétem alatt is, de őszintén? Én sem vettem volna fel magamat.
Félgőzzel, rutinból nyomom a jelenlegi helyemen, néha odateszem magam, de egyszerűen már túl sok mindent láttam. Vállalati hazugságokat, kozmetikázást, túl sok embert jönni és elmenni, láttam és még mindig elszenvedője is vagyok egy végtelenül gusztustalan, etikátlan történésnek, ahogy az azóta egy lépcsőfokkal feljebb lépett ex-főnököm közvetlen kollégámnak tette meg a barátnőjét, úgy, hogy a lány legjobb barátnője volt addig az egyértelmű jelölt a posztra. Egy húszéves barátság vége, két felmondás, és közvetve úgy ámblokk erre ment rá kampányunk fél éve - és túlélték. Együtt vannak, mindenki tudja, és csinálják.
Ez az ember üzente tegnap azt immáron a sokadik közvetlen főnökömmel, hogy azt szeretné, hogy elmenjek, a legjobb az lenne, ha holnapután már nem jönnék. Kirúgni persze olyan könnyen nem tud, az nem olyan egyszerű a magyar munkatörvénnyel a hátam mögött, írásos dokumentációk, megalapozott vádak kellenek hozzá, amik nincsenek a kezében, nincs semmije. Csak érzések vannak, csak buta, erőből való kommunikáció, hogy túl régen vagyok itt, kényelmetlen vagyok, túl sokat tudok, akadály vagyok.
Rég el kellett volna mennem, de nem tettem meg, csak ültem a helyemen egyfajta életviteli, egzisztenciális, karrierparalízisben és annyit töprengtem azon, hogy mi az istent szeretnék egyáltalán csinálni, hogy végül nem csináltam semmit.
De pont most nem akartam távozni, most kellett volna egy stabil háttérország, egy védőernyő, mert ha valami kikészít, az a levegőben lógás, a bizonytalanság. Most se megtakarításaim nincsenek, se stabil kapcsolatom, ahová hazarohanhatnék bömbölni, és most már az is biztos, hogy odabenn rám (is) vadásznak.
Tudok FÉRFI lenni, néha szoktam olyat csinálni, csak most tényleg nem jókor kaptak el, de hát ez már csak így szokott lenni. Hétezer forinttal a zsebemben fizetésig, egyedül albérletezve, pengeélen, gőzkieresztési lehetőségek híján, valami alakuló és extra figyelmet igénylő kapcsolatkezdeménnyel, és egyáltalán: sarokba szorítva. Ez így most geci sok és a blogon kívül még csak egy komolyabb férfihisztit sem engedhetek meg magamnak. Mi ez, ha nem kurvára frusztráló?
