Reggel fél nyolckor ébredtem, tudjátok, úgy, amikor egyszer csak kipattan a szemed és egyáltalán azért hálás vagy, hogy ennyit is aludni tudtál, annyira tele van a fejed minden megoldatlan, bántó, fenyegető, rád mozduló szarral.

Este tízre megyek vissza a céghez, ott leszek reggel hatig, és egy percet nem tudtam aludni, matrjoska babaként ugrott fel a szemem, akárhányszor lecsuktam.

Magamra húztam, én voltam az, és csak remélni tudtam, hogy ha kirúgom a ház oldalát, kirúgom a támfalakat, akkor az Élet lesz olyan kedves, hogy nem ül rá a pár tonnás seggével a háztetőre. Persze, hogy megtette.

Lépnem kellett volna a multitól már régen, évekkel ezelőtt, mert... mert nem egy jó hely, mert mostanában ez szokás, mert egy idő után egyenesen ez látszik etikus megoldásnak, hogy ha már nem tudsz teljes szívvel ott lenni, akkor ne csináld féllel.

A félelem tartott vissza, az, hogy nem értek semmihez, megtanultam egy nyelvet, a németet, amit ezelőtt évekkel talán még jól is beszéltem, de mára az is elmúlt. Felszedtem egy filmes, irodais alapangolt, mindenféle kiforrott nyelvtanismeret nélkül, lehúztam itt öt évet, egy meglehetősen egyszerű folyamatokat kezelő multinál, ennyi a tapasztalat, ezt kellene eladni.

És az nem megy, ez nem nyavalygás, ez tény. Kipróbáltam magamat párszor még a multi előtt is, az ittlétem alatt is, de őszintén? Én sem vettem volna fel magamat.

Félgőzzel, rutinból nyomom a jelenlegi helyemen, néha odateszem magam, de egyszerűen már túl sok mindent láttam. Vállalati hazugságokat, kozmetikázást, túl sok embert jönni és elmenni, láttam és még mindig elszenvedője is vagyok egy végtelenül gusztustalan, etikátlan történésnek, ahogy az azóta egy lépcsőfokkal feljebb lépett ex-főnököm közvetlen kollégámnak tette meg a barátnőjét, úgy, hogy a lány legjobb barátnője volt addig az egyértelmű jelölt a posztra. Egy húszéves barátság vége, két felmondás, és  közvetve úgy ámblokk erre ment rá kampányunk fél éve - és túlélték. Együtt vannak, mindenki tudja, és csinálják.

Ez az ember üzente tegnap azt immáron a sokadik közvetlen főnökömmel, hogy azt szeretné, hogy elmenjek, a legjobb az lenne, ha holnapután már nem jönnék. Kirúgni persze olyan könnyen nem tud, az nem olyan egyszerű a magyar munkatörvénnyel a hátam mögött, írásos dokumentációk, megalapozott vádak kellenek hozzá, amik nincsenek a kezében, nincs semmije. Csak érzések vannak, csak buta, erőből való kommunikáció, hogy túl régen vagyok itt, kényelmetlen vagyok, túl sokat tudok, akadály vagyok.

Rég el kellett volna mennem, de nem tettem meg, csak ültem a helyemen egyfajta életviteli, egzisztenciális, karrierparalízisben és annyit töprengtem azon, hogy mi az istent szeretnék egyáltalán csinálni, hogy végül nem csináltam semmit.

De pont most nem akartam távozni, most kellett volna egy stabil háttérország, egy védőernyő, mert ha valami kikészít, az a levegőben lógás, a bizonytalanság. Most se megtakarításaim nincsenek, se stabil kapcsolatom, ahová hazarohanhatnék bömbölni, és most már az is biztos, hogy odabenn rám (is) vadásznak.

Tudok FÉRFI lenni, néha szoktam olyat csinálni, csak most tényleg nem jókor kaptak el, de hát ez már csak így szokott lenni. Hétezer forinttal a zsebemben fizetésig, egyedül albérletezve, pengeélen, gőzkieresztési lehetőségek híján, valami alakuló és extra figyelmet igénylő kapcsolatkezdeménnyel, és egyáltalán: sarokba szorítva. Ez így most geci sok és a blogon kívül még csak egy komolyabb férfihisztit sem engedhetek meg magamnak. Mi ez, ha nem kurvára frusztráló?