harminc

Az eső éjjeli állatként mászkált a párkányon, aztán behúzódott galambként totyogott még reggel is, és az autógumik nedves zajcsíkot húztak az aszfalton az első nap, aztán úgy is maradt, hogy felhők vannak az égen, de azért még ma is nyolc fokban indultam el nem kabátban. A kapucnis pulóverre húzott válltáskáról váltott hátizsák, a végre valami MÁS, a kitartóan határozott plusz fokok még mindig elegek ahhoz, hogy ne húzzon le az amúgy szar idő, nincs rossz kedvem. Pedig még mindig nem találtam ki annyira, hogy mi legyen, illetve egyetlen percem sem volt, hogy egyáltalán átgondoljam és rendet tegyek a gondolatok és vélemények között. Azt tudom, hogy Mandula soha nem venné el tőlem az írást, és azt is tudom, hogy írnom, írnom, írnom kell, még akkor is, ha néha egyenesen megkönnyebbülés nem írni és nem blogolni, csak élni a saját életem.

És, ahogy tegnap este befeszülve írtam neki, hogy nekem mosnom, vasalnom, mosogatnom, rendet raknom, fasz tudja mit csinálnom kell és nincs elég időm itthon, és ő nem értette az egészet, rájöttem, hogy mi pöcsömet görcsölök, mert ugyanezt lehetne lazán is, hogy csak élem, ÉLEM a saját életem és onnan megint könnyebb lett kicsit, mert senki nem halt még bele, hogy a kanapéra halmozott vasalatlan mellett kell, hogy skype-oljon, és görccsel is ugyanannyi idő alatt tűnik el a hegy, mint lazasággal.

És a hálistennek pszichológusként végre MÁS vezetői tréner is azt mondta, hogy a stressz, az addig stressz, míg át nem címkézed, amire persze én mondtam elsőnek, hogy ez egy szép mondat, de aztán megmagyarázta, és bassza meg, kurvára tudtam, hogy igaza van. Rólam beszélt.