Ez nem lesz egy ihletett poszt, mert az egyetlen ütős dolog, ami eszembe jut, hogy az vajon mennyire gáz, ha rögtön harminckét évesen odáig jut az ember, hogy fizetés előtt wc-papírt visz haza, ha nem is a cégtől, de az irodaháztól? Megtettem. Szerintem fogjuk fel úgy, mint egy kalandot, nem?

--

Ez a takony dolog, meg az évek előrehaladtával egyre rosszabb lesz. Most már ott tartok, hogy nem is az orrba vagy az arcüregbe megy a cucc, hanem úgy egyből viszi a gravitáció lefelé. Orrot alig fújtam, viszont annyira nyomta a tüdőmet, hogy fájt. Persze egy jobb adag kaja-kávé-ACC kombó fantasztikusan fel tudja lazítani a dolgokat, de azt nem kívánom senkinek, hogy csigát hányjon, mert ez olyan, nem lehet szépíteni. És a legutálatosabb, hogy két-három napra rá, 10 Aspririn C, sok grapefruitcsepp, 8 ACC után drámai hirtelenséggel megszűnik az egész. Tünetmentesedem, de tudom, érzem, hogy nem az igazi, de nem tudom megfogni, csak annyi marad, hogy néha, bizonyos éjszakákon egyetlen ponton elkezd szúrni a torkom, és órákon ár fogva tart az őrjítő köhögési inger. Szárazon ugatok.

--

Ez a multis, motivációs dolog nem csak a múltkori után nem hagy nyugdni, hanem ez egy olyan téma, amiről ha nem írtak volna róla már hatezren, akkor én írnék róla -  egy egész kibaszott könyvet, ezer oldalt, képek nélkül, lendületből.

Most éppen a helyi náci isten barátnője nyafogja tele a skype-ot azzal, hogy nincs kedve semmihez, és, hogy mi  elengedjük-e szabira - az álszent kurva anyját -, mert pihennie kell. Hát kinek nem, te szerencsétlen? Ahogy végignézek magunkon egy szem pozitív, friss szikrát nem látok. Amit látok az fásultság, január, tél vége, fáradt narancsok, cigizni járkálás, zéró kedv, zéró hatékonyság, napi háromszáz üzenetváltás cseten.

Az a baj, hogy az ember alapvetően problémamegoldó. Abban utazik, hogy ha éhes, akkor megölje az állatot. Ha sikerül, akkor elkészítse azt. Ha ez is sikerült, akkor végre kurva jó. És ez úgy bennünk maradt, hogy probléma->megoldás->jóérzés, hogy haladunk valamerre, hogy küzdünk, de ha sikerül és életben maradtunk, akkor jutalom van, mert jó. És a multinál ez nincs meg, nincs olyan, hogy egy probléma megoldódik, és onnan jó és működik minden, és nem kell vele foglalkozni, mert túl nagy az egész, túl sok faktor befolyásol mindent, gyakran az alapoktól rossz az egész, legyen az bármilyen folyamat. Ha megoldod, valamilyen más formában újragenerálódik, újra elromlik, megváltoznak a prioritások és kidobják a kukába egy pillanat alatt, rád raknak más ezer dolgot, elmész szabadságra, már rég nem úgy van, ahogy hagytad.  Nincs olyan, hogy összeszereled, felépíted és onnan megy, működik, a tied, te csináltad. Nincs megoldás, nincs igazi jutalom a végén, amit csak te adhatsz magadnak, hiába a sokféle formába öntött kockacukor és gumicsirke: a prémium, a főnöki dicséret, ha az alkotás jutalma, az a nagyszerű lelki maszturbálós orgazmus nincs ott a végén. A multi bedarál, kiéget, kurva nagy sablon ez, tudtuk már az első pár középvezetői hónap után, és mégis.

Bölcsész vagy, multirabszolga vagy tanár, az vagy. Ha nem, akkor is.

--

A február elseje, ezzel a januári hideggel, ezzel a hétfői keddel, ezzel az égig hatoló, koszos járdaszaggal pont olyan, mint a szekrény mélyén heverő, utált, de valamiért néha felvett, bolyhos, kinyúlt, 100% acrylból lelketlenül legyártott csúnyaszürke kardigán, nincs benne egy gramm, egy tenyérsimogatásnyi pamut sem. Olyan. Még hozzáérni sem jó.

Most jön az, amikor a sok énblogger tavaszt akar, de nagyon.

Tavaszt akarok. Nagyon.