Valahol hajnali egy-hajnali három között ragadtam bele a nem múló idő csapdájába. Amikor elnyúlik rajtad sötétség, a paplan, a lepedő, a falak, az ablakon beszűrődő fények, mind ugyanabba a pillanatba húznak vissza, amikor kilökted magad az álomból, és minden egyes percért meg kell küzdened, lefogva, leszíjazva csak szempilláddal lökdösöd előre a kockává alakult, máskor gyöngy alakban pergő, álnok, alakváltó másodperceket.

Ha egyedül lennék.

Rettenetesen rossz alvó, övé az egyik legöntörvényűbb agy a világon, amivel valaha találkoztam. Most viszont alszik, bár tudom, nem sokáig. Nyög. Félreérthetően, ez nem túl fair tőle, főleg, hogy miatta vagyok fenn. Arra ébredtem, hogy hozzám csapja az arcát. Nyög. Behunyom a szemem, ahogy feltolulnak az emlékek. Megint felnyög. Aztán hümmög - ez a kettő van, na meg a hatalmas szuszogások, sóhajtások, de az biztos, hogy ritkán aludtam emberrel, aki ennyit használta volna a hangszálait az alváshoz.

Pontosan tudom, hogy mikor kezdődött el igazán. Ő volt az, akit hazakísértem, ő volt az, aki azt a kívül-belül nagyon elfáradt, nagyon részeg középvezetőt simán le verbáliponozta pár perc alatt, de olyan nagyon, hogy az haza alig jutott. Ő volt az, aki anonim túrórudit tett le az asztalra karácsonykor. De elkezdődni akkor kezdődött el, amikor az a pár ember alkotta kemény mag a többiek elől a hátsó terembe vonulva lazán, hátradőlve, sört kortyolgatva, cigizve tűrte, hogy egyre többen csatlakozzanak hozzájuk. Tudtam, hogy valamikor jönni fog, tudtam, hogy ő is tudja, hogy van valami. Először csak copfjának az árnyékát vettem észre, ahogy felvetült az átjárófolyosó falára - megállt beszélgetni valakivel, mielőtt bejött volna a terembe. Lassan szív, bent tart, hosszan kifúj. A szív lassan, mint egy japán harci dob, belekezd a hatalmas, földet rengető, mély ütésekbe, s ahogy a copfárnyék felénk közeledve leugrik a falról, hogy felvegye a lány alakját, őrült rohamba kezd, a kéz automata kényszercselekvésként felemeli a korsót, a száj gyorsan még egyet szív, én meg csak ott ülök a testemben és pontosan tudom, hogy mit jelent ez: ezt elintézted magadnak, barátom.

Jó lett volna tartogatni, mint egy kis, rebegő szívű madarat a tenyérben, félni a saját hatalmat, hogy figyelmetlenségből bármikor ökölbe szorulhat a kéz, félni a madarat, hogy nehogy a húsba csípjen, visszatartani a lélegzetet, nehogy elrepüljön, csendben kérni, hogy megszeressen ott, ahol van, hogy maradni akarjon, de nem sikerült. Az első testiség úgy csordult ki az ágyon, hogy vissza nem lehetett volna tartani, átbukott mindenen, lehagyott mindent bizalmatlanságot, ismeretlenséget, különbözőséget, amik aztán csak éppen, hogy beértek minket. De beértek.

A lány furcsa. A fiú, akinek férfinak kellene lennie, szintén az.

Nem akarok ebből játékot csinálni, gyűjteni a nicknevekkel rendelkező lányokat, saját nevén nem nevezhetem, biztos nem fogom kiválasztani nevének első betűjét, viszont tovább nem írni róla, azok alapján, amit eddig ebben a blogban összeírtam, hazugság lenne. Nektek, róla, ellene, magamnak, mindenhogy.

Van valakim. Átlépte a küszöböt. Kódneve: Mandula.