Az óra nagymutatója még lassan felkúszik tízpernyi magasságba, hogy átölelje a kismutatót, hogy együtt kívánjanak jó éjt a mának, hogy aludjon minden, vigyen minden magával mindent
és alszik a péntek, alszik a düh, a munka, a hó vége, alszik a fenyegetés, hogy ne jöjjek holnaptól már, alszik a féltékenység, hogy ő már fél üveg vodkát megivott síelés után, alszik majd Jazz, a menyasszonyával, alszik Nyomozó és alszik Anya, a beteg keresztfiam, mellettem a sördoboz, alszik Óbuda nélkülem, alszik a konyhai lámpa, ha végre lekapcsolom, és néma lesz végre a fáradt, el nem engedett sikítás, nemsokára alszik majd a gép fölé hajoló fáradt hát, alszotok majd ti mind, alszik a minden és végre csak én leszek majd fenn, én egyedül, hogy végignézzek a világon, hogy ne hozzak, s ne vigyek semmit, s ne érjen meg a gondolat, csak a csend legyen végre mind felett.
Rendben, én is érzem. Tegnap vagy négyet posztoltam, teljesen indokolatlan, tudom, de egy ideig lehet, hogy ez lesz. Ígérem, fogok kevesebbet is írni, előttem van az intő példa, hogy minden show akkor baszódik el, amikor a kétheti, heti egy előfordulásból bekúrják minden napra, mint a Mónikát. Mentségem persze van, sőt, higgyétek el, mást is csinálok, mostanában kibaszott gyorsan írok egyszerre kevesebb tartalmat, úgyhogy akad némi maradékidő offline is. Amúgy, vagy három-négy hónapja, észrevettem, hogy 95%-ban vakon gépelek öt-hat ujjal, ami elég nagy truváj, csak ha elkezdek tudatosan odafigyelni, egyből elrontom. (Mondom, oversharing, kit érdekel ez szerinted?)
Azért ezzel a facebook-ízű, túlzó megosztással kapcsolatban eszembe jutott, hogy ahelyett, hogy összerinyálok minden szart, akár élvezhetném is azt ami van, úgyhogy elkezdtem valami ilyesmit, mert tényleg, nem csak blogot írok.
1: Van nekem az ablakon ez a zsinórfüggöny, ami szarul néz ki, de legalább nem takar semmit. Az első emeleten, húsz méterre a HÉV-től. Most az van, hogy tízpercenként minimum háromszáz ember kísérheti figyelemmel egy fiatalember tökéletesen önfeledt albundys életérzését - naná, hogy rájátszom. Kedvencem a reggeli időszak, amikor az a háromszáz hirtelen háromezer lesz, én meg mosolyogva integetek neki, hogy Jó reggelt, lemmingek!
2: Elkezdtem gyűjteni a U2 klón zenekarokat, amikben gyanúsan ugyanúgy sírva nyüstölik a gitárokat és a tetején elvékonyodó hangú énekesek énekelik el azokat a dalokat, amiket Bonoék 1976 óta képtelenek voltak megírni. Már van kettő ilyenem.
3: Átmentem tudósba: az új lakóhelyem környékén megfigyeléseket végzek egy igen figyelemreméltó, sajnos a kihalás szélén álló fajról, a hosszú, sötétbarna, nem festett, egyenes hajú, szép arcú, kicsit indiánfílinges lányokról. Egy igen érdekes populációt fedeztem fel, a néha kutyát sétáltató, vagy éppen arra járókét. Tegnap például négy egyedet is láttam igen szűk időintervallumon belül. Mindez természetesen szigorúan csak obsessi observation, komolyan. Ha dagadt kamionosok laknának itt vagy húszan, arra is felfigyeltem volna.
4: Ez ugyan nem lakásban van, de ide számítom: elkezdtem megjegyezni magamnak, a szimpatikus buszsofőröket. Két kritériumom van: az egyik, hogy a sofőr hajlandó legyen sávot váltani, főleg északi irányból, a Kolosy teret megközelítve. Mindegyik pontosan tudja, hogy a külső sáv a Kolosyn az tele van a Szépvölgyire, a hegyre kanyarodni akaró autóval, ami miatt a külső sáv hatszor (hatod?) annyira lassú, mint a belső. A legtöbb sofőr úgy, ahogy van, baszik erre, csak pöfögnek öttel, sehol nem érdekli őket a vánszorgás miatt még stresszesebb utazóközönség. A másik a fékhasználat. A legtöbb BKV-lábú vagy satuzik, vagy gázt ad. Ha megtalálom azt a sofőrt, aki sávot vált és finoman fékez oda fogok menni hozzá, hogy kezet rázzak vele. Nincs sok esélyem, most mondom.
5: Dolgozom. Most is.
A Jóbarát az, aki minimum huszonhárom nulla nullától gmail talkon beszél velem hanghívásban egy órán keresztül, annak ellenére, hogy nem vagyok egy nagy élőbeszélgetős valaki, és még mindezek előtt facebookon megkérdezi, hogy bírom a mai estét. Persze pont akkor hív, amikor a másik beszélgetésem folyik percenként ki tudja, senkit nem érdekel mennyi forintért Ausztriával. És megvárja, és ott van, és felszínen tart, és megiszik velem egy másfél cent pálinkát szolidaritásból, amíg én a nagyrédei rozé maradékát pusztítom.
Köszönöm , Jazz.
Ezért komolyan mondom, képes lennék megtanulni kottát olvasni, hogy még több közös legyen bennünk a te világodból :)
Ezerkilencszázkilencvennégy március harmincegy volt, amikor elmentem a New Jerseyben a Nagypostára megejteni azt a telefonhívást, amitől jobban féltem, mint életemben addig bármitől, mert azon kívül, hogy az volt életem első telefonálása, éppen azt a lányt készültem felhívni, aki az első barátnőm készült lenni.
Istenem, életemben nem voltam olyan átkozottul ideges, felírtam vagy három változat szöveget, témákat, telefonhoz kérést, ha nem ő veszi fel, első mondatokat, ha ő veszi fel, vagy tízszer leellenőriztem a számot, hogy biztos jó legyen.
Tisztán emlékszem, ahogy izzadt a tenyerem azt a sok aprót szorongatva, ahogy rám zárult a postai fülke ajtaja és rám tapadt a benti száraz meleg, ahogy kisimítgattam az izgalomtól összegyűrődött, átázott papírfecnit, ahogy bedobtam az első két fémpénzt, ahogy elkezdtem tárcsázni a hatjegyű számot, és ahogy a szívem majd megállt, amikor az első kicsörgés jelezte, hogy innen már nincs visszaút.
Most, tizenhét évvel később, az első hívástól nem is olyan sokára bekötött, otthoni készülékkel, több mobiltelefonnal, ki tudja hány végtelen óra beszélgetéssel a hátam mögött, még mindig tudom úgy érezni magam, hogy van az a beígért hívás, ami előtt kurva gyorsan, de azonnal meg kell innom egy üveg bort.
Most várok. Soha nem leszek normális.
Mert, megtehetitek, igen, azért, mert egyszerűen csak így, *csett!* kiránthatjátok alólunk az egész kibaszott rendszert, azzal a fensőbbséges, nagyképű, megalázó, magasra tartott állú leszarással, amivel azt mondtátok, hogy a kurva pénz még csak nem is a mienk, pedig a paraszt is csak azt érezte, hogy az övét veszik el, amikor a gőgös földesúr katonái vezették el a disznaját, hát mégiscsak ő etette minden nap moslékkal, abból a kevésből, amit ő termelt.
Hogy ellopjátok, az attól még az enyém.
Azért utállak benneteket, mert amúgy sem volt valószínű, hogy megérem a hatvanhetet, majd bizonyára, amikor odakerülnék, hirtelen a hetvenet, hogy a bokámig logó herémmel végre élvezni tudjam azt a pár évnyi fényt, ami még megmaradt volna nekem a tornác előtti kiskertben. Még a kibaszott illúziót is elvettétek, hogy magamnak fizetem, az enyém, én hordtam össze, az én munkám, hogy jól essen körbe néznem a ráncos seggemről azon a hülye hokedlin.
Azért utállak benneteket, mert foglalkoznom kell ezzel most, mert revolvert tetettek a tarkómhoz, mert gondolnom kell rá, hogy mekkora habiszti ez az egész, mert úgyis meghalok, mire odajutnék, apámból is csak talán csak egy évnyi nyugdíj maradt, amit anyám megkapott a saját rokkantja mellé, és tudtam, hogy ti ott, meg bárki, aki ott van és volt és lesz fenn, csak örült neki, hogy ezzel is csak egy alkoholista fasszal lett kevesebb, akit majd el kellett volna tartani, a pénz meg a mienk, el lett az szórva hamarabb, mint ahogy elvittük volna a hamvait Zalába.
Azért utállak benneteket, mert sok szaros papírt kell most elolvasnom erről az egészről, amit küldött az Aegon, beszélnem kell sok más, ugyanolyan tanácstalan emberrel, Adobe readert kell telepítenem, hogy dokumentumokat töltsek le, utána kell nézni a dolgaimnak, el kell küldenem a Stabilitás Pénztárszövetségnek a jogfenntartó nyilatkozatot, hogy már csak azért is, ha ti így zsaroltok, akkor már mégiscsak a kurva anyátokat, aztán hátha eléggé hangosan mondjuk.
Azért utállak benneteket, mert kötelező biztosítást kellett váltanom, mert az Aegon már nem számolta bele, hogy szintén náluk van a magánnyugdíjam is, pedig olcsó volt, működött, nem kellett törődnöm a dolgokkal.
Azért utállak benneteket, mert azt akartam, hogy ne kelljen ezekre gondolnom, hogy csak menjen minden a maga útján, legyen egyszerű, legalább ez az egy kibaszott dolog legyen tiszta, ha már állásokért, hitelekért, fizetésért, a túlélésért futunk ott alattatok, távcsőnyi messzeségben, mint sok őrült, feromonvezérelt, hülye hangya, hiszen megfelelő távolságból tényleg csak azok vagyunk, soha nem látjuk meg, hogy milyen sok mindent hordtunk össze nektek.
Azért utállak benneteket, mert a sok "okos" ember eljut addig, hogy rákérdezzen a reálhozamra, és ugyanúgy járnak mint én, hogy szánalmas pénzéhségükben még örülnek is annak a nyomorult százezer forintnak, amit majd kivehetnek most, hiszen ez nem várt pénz, baszki, mikre el lehet majd költeni, talán még új telefont is vehetnek, vagy csak tavaszra, nyárra ruhákat, vagy befizethetnek egy útra, vagy valami egészen más lesz annak az öt darab húszezresnek a sorsa, mit tudom én, de látom magam előtt azt a sok embert, akinek most beindult az agya, csak jár, csak jár,hogy mire verje el a pénzt, milyen lyukat foltozzon be, milyen szenvedélyt, vágyat elégítsen ki vele.
Ezt teszitek velünk, nem a jót hozzátok ki belőlünk. Megvesztek egy forintért, amivel elmehetünk a vásárba, üveggyöngyöt adtok Manhattanért és tiétek lesz Amerika.
Gőgös, süket királyok.
