Ezerkilencszázkilencvennégy március harmincegy volt, amikor elmentem a New Jerseyben a Nagypostára megejteni azt a telefonhívást, amitől jobban féltem, mint életemben addig bármitől, mert azon kívül, hogy az volt életem első telefonálása, éppen azt a lányt készültem felhívni, aki az első barátnőm készült lenni.

Istenem, életemben nem voltam olyan átkozottul ideges, felírtam vagy három változat szöveget, témákat, telefonhoz kérést, ha nem ő veszi fel, első mondatokat, ha ő veszi fel, vagy tízszer leellenőriztem a számot, hogy biztos jó legyen.

Tisztán emlékszem, ahogy izzadt a tenyerem azt a sok aprót szorongatva, ahogy rám zárult a postai fülke ajtaja és rám tapadt a benti száraz meleg, ahogy kisimítgattam az izgalomtól összegyűrődött, átázott papírfecnit, ahogy bedobtam az első két fémpénzt, ahogy elkezdtem tárcsázni a hatjegyű számot, és ahogy a szívem majd megállt, amikor az első kicsörgés jelezte, hogy innen már nincs visszaút.

Most, tizenhét évvel később, az első hívástól nem is olyan sokára bekötött, otthoni készülékkel, több mobiltelefonnal, ki tudja hány végtelen óra beszélgetéssel a hátam mögött, még mindig tudom úgy érezni magam, hogy van az a beígért hívás, ami előtt kurva gyorsan, de azonnal meg kell innom egy üveg bort.

Most várok. Soha nem leszek normális.