BAZZ.
Az érzelmileg, verbálisan vak egy felsőt mutogat, a passzív-agresszív passzív-agresszívan megkérdezi, hogy oké, ez mi, vagy mi van?
Érzelmileg, verbálisan vak: *értetlenül* De hát mondtam, hogy megyünk vásárolni!
Passzív-agresszív: Érted, vásárolni tizenhatos vécépapírt is lehet.
Érzelmileg, verbálisan vak: Ja, majd a tesómmal fogok járkálni vécépapapírt venni.
Passzív-agresszív: Akkor mit tudom én, anyukátoknak születésnapra venni valamit, mert most lesz neki február 20-án.
Érzelmileg, verbálisan vak: *tökéletes ártatlansággal* Nem, Anyu nyáron született.
Passzív-agresszív: *passzív-agresszívan reménykedve, a világegyetem túlsó feléről indítva* Most miattam? Hát figyelj, nem én járkálok el mindig, minden héten!
Érzelmileg, verbálisan vak: *érzelmi és verbális vakságában újfent tökéletesen ártatlanul* Hát járkálj el te is!
Ugyanezen a kanapén ültem, amikor valahol hat és hét között feljött a Margit sziget felett a nap. Mandula úgy távozott, ahogy azelőtt még nem. Nem a kupiban, a konyhai, gyorsan lefőzött kávéban, a mégis inkább ma is legyen melegszendvicsben volt a különbség, hanem láthatatlanul, odabenn, bennünk. Mert fél tizenegy fele a kapuban várt rám edzés után, valamikor éjfél előtt kértem meg, hogy mégis, inkább menjen haza, mert mégsem lesz így jó, és végre nem ment sehova, se el, se magába vissza, hanem végre elkezdett dörömbölni az ajtómon. Nekem egérkaparászás volt, neki a leghangosabb, legizzasztóbb éjszakai felzavarás, amikor nem illik, de mégis muszáj, hát vészhelyzet van, tessék megérteni, jó emberek laknak erre. Remélem jó emberek.
Hatra ment dolgozni, csendet és napfelkeltét hagyott maga után, a kanapén néztem, majd kávés pohár valahogy a párkányon maradt, aztán eltelt pár óra, maga a világ, és ugyanazok a kopasz, göcsörtös majdnem Duna-parti ágak között feketéllik át az ég sötétkék sötétítőfüggönye, megrajzolva az Árpád híd túloldalán büszkélkedő irodaházak neonfényeivel. A kávés pohárból talpas pohár lett, tele az otthoni melegítőként simuló, kényelmes borral.
Odakint várnak a tányérok, az ágyon hatalmas, színes gubancként játszik műsziklát a MI 220x200-as takarónk, amiben senki más nem aludhat, megígértem. A teljesen vakra, vágyakra megelőlegezett bizalom, egyenesen a fizetés utáni JYSKből. Egyszerűen bementem és megvettem. Valamiért jó vele kényelmetlenül, ölelve, zsibbadva tornászni az alvás és az ébrenlét határán. Átteszi a lábát, átveszi a kezem, tegnapig szinte ezek voltak az egyedüli üzenetek és nehezen kaptam meg őket a paplanhatáron. Kellett a schengeni egyezmény nekünk is, hogy ne legyen belső ellenőrzés, de együtt vigyázzuk a külső határokat.
Nem tudom, hol vagyok, nem tudom, hogy kerültem ide ilyen hirtelen, de nem olyan rossz hely, rajtam és bennem az otthoni melegítő, lazára kötve. Kíváncsian nézelődöm.
--
Ha van kedvem, fél nyolcra átmehetek. Vannak dolgok, amik nem változnak és amiket nem értek. De milyen unalmas lenne a világ a mindentudással és mindenértéssel. Nyugodtabb, de unalmasabb.
Ízlelgettem ezt a bő másfél órát magamban, de akárhogy is, nem voltam az az elégedett felmosórongy, mint ami a három órás szeminárium után voltam, amikor nemhogy dupla ennyit fogócskáztam, hanem ott volt Zoli, aki minden további nélkül hajlandó volt némileg alaposabban széjjelverni. Az a csoport, ahol most voltam, tele van kezdővel, és már értem, amit a múltkori instruktor mondott, hogy az jobb is, ha csak úgy belecsöppen valahová az ember, minthogy tizenöten simogassák egymást másfél óráig. ("Pár hónap és rendesen ütni fogunk, kesztyűvel!") Ugyan volt egy higanysűrűségű dinnyeárus kolléga, de nem volt olyan szerencsém, hogy őt kapjam párnak, csak a csoportos foglalkozásokkor kerültem szembe vele néha, hogy Csöcsös Bobként szorosan átkarolja egyikünk a másikat (át se értem, baszod), hogy amaz meg jól kibújhasson a démoni szorításból. Ezt gyakoroltuk.
Aztán otthon, amikor tanácstalanul kerestem a helyet a vizes cuccoknak, meg amikor a saját szuszpenzoromat is csak két ujjal voltam hajlandó megfogni, eszembe jutott az edzés első fele, amikor pajzsra kellett menni, vagy azt tartani valami kétlábú pitbull ellen, illetve az, hogy milyen szinten váltam folyékonnyá tíz másodperc alatt a kombinált talajgyakorlatoktól, akkor rájöttem, hogy nem volt itt tulajdonképpen semmi baj, egyszerűen bennem gyűlt össze túl sok salak, düh, gyűlölet, őrület, és szürke zaj, hogy még mentem volna, még futottam volna, még daráltam volna, még ordítottam volna rekedésig, még öltem volna a kínt, hogy a végén lágyan, sírva összehajtogathassam magam a szoba sarkába másnap reggelig. Megsemmisülni akartam.
De így is van egy zöld foltom, valaki véletlenül összekoccantotta a fogamat, mert persze, hogy nem vettem be a fogvédőt, a pólómba töröltem a véres számat, és még kicsit érzem is a tegnap esti mozgást. Nem mondom, felőlem belehúzhatnánk egy kicsit jobban, de lehet, vigyáznom kellene azzal, hogy mit kívánok. Meglátjuk, most egy hónapig tuti heti két alkalom, aztán elválik, hogy ízlik-e, hogy itt ízlik-e, vagy, vagy hogy mihez is kezdjek ezzel a kibaszott hamar újragenerálódó, végtelen negatív töltéssel.
Ja, és a Kolosy felett lévő Arnold Gymben piszok jó csajok vannak, el sem tudom mondani, hogy mi volt ott. Akkor, amikor a szauna melletti fotelben vártam pár percet és egyszer csak kijött az ajtón három vizes törölköző, akkor már csak egy komolyabb fejcsóválvafészkelődős-sóhajtani tudtam egyet, mert a szauna az Arnold Gymben már a második szinten van. Az elsőn éppen a Shape magazin modellszakosztálya edzett. Ha valaki még ebben a felszínes, kiüresedő, csajozós korszakában van, amit én már régen magam mögött hagytam, leráztam magamról a Meteora-kolostorokban végzett meditációm során (that's okay, I was just practicing my mantra) akkor ne fogja magát vissza. Én ezeken már túl vagyok.
Ma reggel KAJA NÉLKÜL mentem el Mandulától, amely tény az engem jól ismerőknek kiválóan jelzi a probléma akut voltát, azaz, hogy a beleszeretek vagy megölömből elég erősen a megölöm felé hajlott mérleg nyelve, és mivel lelki szemeimmel határozottan láttam, ahogy Han Solo a nagyobb élvezet kedvéért minden szabályát megszegve a fénykardért nyúl a pisztolya helyett, jobbnak láttam kaja nélkül távozni a munkahelyemre, ahol mindössze a tizenegyből megmaradt kilenc új ember ült a soromban, és nem, hogy enni nem tudtam, arra nem volt időm onnantól kezdve, hogy pisálást a gatyán kívül végezzem el. Kábé 10-ig felmondott még egy ember a kilencből, majd a trénerüket rúgták ki harminc napos határidővel, mivel az ezt a kilenc embert megelőző öt emberből megmaradt négy ember kurvára nem fejlődik és egy bűnbak mindig kell, igaz, nem mondom, hogy ezúttal nem találták meg a megfelelőt, csak azzal nem számoltak, hogy bűnbak olyan patás állat, aki ha úgy érzi, hogy ég a talaj a lába alatt, akkor kurva nagyot ugrik, ott, akkor, azonnal.
Ezek után szembesültem azzal a hozzám baszott linkkel, ami a youtube-ra vitt, amely videón azon dél-ázsiai mesteremberek töltöttek fel, akik azt a programot verték tele minden földi javaikkal, amelyet tavaly szeptember óta nem tudunk rendeltetésének megfelelően használni, amely tényt az ügyfél olyan kitartó lelkesedéssel ignorál, hogy a végén természetesen mi szégyelljük magunkat és önként akasztjuk ki állkapcsainkat, hogy befogadhassuk a meglepően nagy méretű ázsiai malasztot, amire krupukot tolunk és nem iszunk rá, hogy ebbe fulladjunk bele, azért nem.
Aztán nem sokkal dél után megérkeztek az ügyfeleink, egyenesen Boldogországból, ahol az ilyen managerek vékony Hugo Boss pulcsit és szűk, egyenesen szabású nadrágot hordanak, és itt lesznek még akkor is, amikor én szerda délután vizsgát teszek abból, hogy verem a saját faszomat csalánnal, annak okán, hogy én és a csapatom mennyire és mindörökre alkalmatlanok vagyunk e földi életre, hitványak, nyomorultak vagymuk és nem érdemlőnk mást, mint még több örökké tartó, sziszifuszi szoppulást.
És mert megindítóan kevés forintból kell kihoznom a hirtelen mégiscsak picsahosszúvá vált huszonnyolc napos februárt, úgy éreztem, hogy megérdemlek havi tízért heti kétalkalmas krav-maga edzést, mert megőrülni ugyan meg lehet, de erősen kérdéses, hogy ezekért érdemes-e, ergo szopjanak le engem is mindannyian bő nyállal, ma este fél kilenctől odatartom a szuszpenzorom meg a dupla, ha-beveszem-öklendeznem-kell fogvédőmet, egyszerre mindkét orcámat, hogy üssetek bazmeg, mert szeretem, ha fáj.
Fight Club, faszom, az. Végre.
