harminc

A falhoz vetődve kapom el a csíknyi széles napsugarat. A szemhéjam mögött tavaszi lángba borul a várakozás és az emlékezés kavalkádja, a testem minden porcikája libabőrös lesz a igézettekkel teli, sárga levegőjű melegtől, még a fejbőröm is, akár egy gyenge elektrosokktól, összehúzódik a borzongástól.

Érzem a parton, a korai Balaton szeles hullámainak az ízét, a Belváros árnyékutcái felől érkező hűvös levegőt a kereszteződésben, az Ilona-völgybe vezető út egyik dombján az élő szalmaként szúró füvek és virágok pállott, földközeli illatát, ahogy foltokban keveredik az erdőből kifújt, titokzatosabb dohszaggal. Érzem, ahogy hirtelen nyár lesz, ég a szemhéjam, a lábujjaim között az egyszer érzett francia tengerpart homokja dörzsöli a kényelemhez szokott bőrt, amit aztán később a sós víz simogat. És igazából csak ott benn, a folyékony, nyugtató fénytörésben van menekvés a nap elől és már az arcomon érzem a vizet, a levegő benn marad, és minden idegenül, otthontól távolian, de mégis ismerősen sós lesz hirtelen a harminchét fokos háromhétnyi, végtelen nyárban.

Lecsúszik rólam fény, kinyitom a szemem. A belső udvaron vagyok, a nyolcóra börtönében. De nem csak itt vagyok. Mindenhol vagyok.

Ez olyan, mint a mellkérdés. Akinek kicsi van, nagyobbat szeretne, akinek nagy van, az mozogni nem tud úgy tőle, meg a kurva gravitáció, meg nehéz, meg mit tudom én még miket panaszkodnak össze a csajok erről a témáról. Jó, tudom, nem én hordom őket, nem én szülök gyereket, mi a faszról (na, mondjuk az is ilyen) írok, amikor nem tudom,hogy miről beszélek, értem én, igaz, de most éppen hadd haladjak tovább.

Ugyanez megy fenékkel, combbal, magassággal, a testsúlyt nem keverem ide, mert az önmagában is nagyon messzire vezet, de úgy általában mindenre rá lehet húzni, hogy az emberek 90%-a mást szeretne magának, mint amije van és, ahogy van. Semmi meglepetés, tuti, hogy mindez benne van a top10 asztalfiók-témában a magazinoknál, ha nincs miről írni.

A lényeg, hogy ugyanez megy a hajjal is. Vékony szálú, túl erős, szőke, miért nem vörös? Ha barna, miért nem bármi más, ha seszínű, miért nem aranyszínű? Ha egyenes, miért nem legalább hullámos - és már érkezik is a tartós dauer, meg a buli előtti sütővas -, ha pedig göndör, vagy sinusgörbés, akkor jön a vasaló alá fekvés.

És, igen, tudom a fiúk vészesetben kopaszra tolják, vagy elmennek az "otthoni" községi fodrászhoz, aki a hajnyírógépén 20 éve nem cserélte le a három milliméteres távtartó fésűt, és ugyanazzal a négy mozdulattal dolgozik a Bros és  Depeche Mode, de legkésőbb Bery Ari szerelmes vérének feltűnése óta. Legfeljebb  elől hagyja kevésbé hosszúra, mert pár évvel ezelőtt valaki hozott egy, már akkor pár éves Wella magazint - így már a 95-ös Kiskegyeddel együtt már két újság közül választhatnak a szombat délelőtti várokozók -, és abban már egy kurva madárfészket nem látott a férfinak tűnő modelleknél.

--

Igen, Mandula a haját szúrta ki magának. Soha nem tudtam eldönteni, hogy melyik az igazi korona, abból, amivel díszítette magát. Abban biztos voltam, hogy nem a szögegyenesre vasalt, de volt, hogy feltűzött hullámokat viselt, vagy volt, hogy csupagöndören mutatkozott. Egy ideje már pontosan tudom: mesehaja van.

Az ágyon fekve, felkönyökölve nézem a hozzám bújó íves profilt, a mandula görbületét, a gyereknyi orr ártatlanságát, a száj árnyékgödrét, a sima arc félgömbjét, a gyönyörű fültől elágazó, állhoz és tarkóhoz vezető két, érzéki utat. Először meglepődtem, olyan volt mint egy plusz ajándék, de már nem tudnám elképzelni az arcát az alatta szétterülő gyönyörű káosz nélkül. Hullámok, szaltók, kacsok, fürtök. Sokszor egészen vastag tincsek kapaszkodnak egymásba, a fonatok között pedig valamiféle élő hálózatként dorbézol a sehova nem illő tengernyi hajszál.

Nem rendezett, minden keretet szétszakító, kígyózó élet, mesebeli labirintus, útvesztő, táncoló alakokat kiadó tincsek csoportos játéka, sokszor szertelen, komolytalan, dacos szénaboglya. Erős, élettel teli, bármiféle elnyomást csak ideig tűrő, lázadó szabadságharcos.

Nem szereti a magas homlokát, frufrut vágatott és igazából elképzelni nem merem, hogy veszi rá, hogy megfelelő pózba simuljon, de tegnap nagyon elégedetten vigyorogtam, ahogy két csepp vízzel való találkozás után olyan támadó kobra pózba álltak a megrövidített tincsek, hogy öröm volt nézni. Én nekik szurkoltam. Mandula persze pont olyan, mint a haja, nagy küzdő, nem adja könnyen magát: ma estére tegnap este kezdte el kiegyenesíteni a sörényét. Volt egy közbenső állapot, amikor minden hezitálás nélkül, csípőből tüzelve megkapta a harmadik nickjét: Simba.
A harmadik hajszárító-vészleállás és félóra vasalás után valószínűleg csak két kiló hajhab kellett ma reggel, hogy a szombat estéje legalább hajzatban egyenes legyen.
Én azonban tudom, hogy a tincsek és fürtök vasárnap már újra esti mesét közvetítenek az ujjaimnak.

Ha mostanában úgyis csak téma-felkérődzés van, akkor hadd férjen már bele ez is:

A kanapé alatti zoknik hadviselése olyan szinten rendszerakasztó - ha elfogy a zokni, ha csak fél párok vannak, akkor a világ is megáll -, hogy mellettük bármelyik gerilla hadsereg a Vackor óvoda valamelyik tulipános nevű, kiscsoportos bandájának tűnik csupán: a zoknik azt használják ki, hogy a kanapé az olyan, mint egy mini Bermuda háromszög. A kanapé ráadásul több szintes:  fent a lepottyant földimogyorót, chipsdarabot, telefont, távirányítót helyezi el minden feltűnés nélkül egy párhuzamos univerzumban, amelyeket csak akkor ad elő, ha a két világegyetem megint szinkronba kerül egymással, vagy ha érzi, hogy a hatodik, már homlokonerősenizzadós, kibaszottkurvaannya, az már tulajdonképpen azt jelenti, hogy tíz másodpercen belül kiskéssel feldarabolod, lehugyozod aztán felgyújtod azt a nagyra nőtt, felpimpelt, kurva hokedlit. Akkor, érdekes módon, hirtelen minden előkerül.

Odalenn ugyanezt játssza, csak a zoknikkal. Azok sem kerülnek elő könnyen, egyszer csak azt veszed észre, hogy porszívó felüvölt, te vágod, hogy ez minimum harcsa lesz, most bizony küzdened kell, mint Tutajosnak a Tüskevárban. Fárasztod egy ideig  - főleg magadat - majd végre kihúzod, és a szürke porréteg alatt felismered az áldozatot: a zokni, aminek a párját hárommal ezelőtti adaggal mostad ki.

Én azt mondom, hogy ki kellene baszni a zoknikkal meg kanapéval.  Alá kellene teríteni ilyen mágneses szőnyeget, ellenkező pólusból meg szálakat varrni a zoknikba, hogy  a szófa szó szerint kivesse maga alól a rendszertagadó kis gecit. Nincs bújócska, azanyaád!

Ha eggyel tovább kalimpálunk, akkor ott jön a franciaágy: én, a 160, 180 centi széles ágyakba ilyen jéghorgász lékeket fúrnék bizonyos centiméterenként, ahol le lehet ereszteni a porszívó csövét, hogy körbenézzen odalenn. Egyrészt ugye ez is jó kapásokkal kecsegtet, meg hát szélről betornászni a csövet az ágy alá, az olyan akinek két anyja van típusú feladat, nem nekem való, aztán mégis...

... És ekkor érkezik el az a nyugdíjas-ül-a-padon-vagy-a-tévé-előtt-pillanat, amikor kell egy célpont, hogy jó kurva édes anyjukat, mert ha éppen lenyúlták a nyugdíjam feletti kontroll illuzióját, illetve éppen a szavazati jogomat akarják indirekt módon megnyirbálni,  akkor legalább hozzanak már létre egy  bejárónői szolgálatot a másodrendű, lecsúszásra ítélt lúzerek megsegítésére, mert halmozottan hátrányos helyzetem egyre inkább nyilvánvaló - az elesetteken meg mégiscsak illik segíteni. Legyen tehát egy ilyen ingyenes takinéni service, úgyis visszakúrnak minden ál-rokkantnyugdíjast, korai nyugdíjazandót, meg állástalant a rendszerbe. Akkor legalább lenne hol dolgozni, az államnak meg ez mégiscsak valami jelentéktelen töredékpénzébe kerülne, most úgyis lesz ott elég, amit el lehet baszni.

A kurva életbe hát már. És még fel is kell mosni.

Tudom, hogy ezen szopkodom magam egy hete, de ez van, ami van. Ami van, meg bekerül ide:

Azon az úton elmélkedni, ami elvezett onnan, hogy Björk, valami oknál fogva addig rágta Zoli fülét, míg ő betett engem a belinkelt blogtesók közé, oda, hogy ma azon fostam össze magam hirtelen, hogy a krav-maga instruktor kérdezi meg a csoport előtt, hogy ki írja a harminc.blog.hu-t és van, aki vágja, hogy miről beszél, az olyan, mint egy magát kínosan komolyan vevő popegyüttes elsietett best of albuma. De ez van.

Kibaszott ijesztő - persze ugyanakkor arcnagyobbító -, mert innen kábé tényleg csak azt várom, hogy mikor jön a nagy bukás. Mandula, Szeplős visszamenőleg, na meg a multi, úgy, ahogy van.

Most akkor mifasz. Ugyanezt kérdeztem magamtól pár napja, és alapvetően ez egy költői kérdés. Egydimenziós vagyok: nem tudok másképpen írni, azt hiszem nem akarok okosabban írni, mert értelmét vesztené az egész. Nem értek semmihez, tehát másról sem tudok írni. Csak ez megy, arcoskodó és/vagy irodalmároskodó szófosás, egy lazának vagy épp komolynak vélt hatujjas pózból.

Élvezem és félek tőle. Akarom ezt, ami most éppen történik velem, akarom, hogy MINDENKI ismerje, azt amit írok, tudom, hogy viszont pont ez fogja a vesztemet okozni - azt viszont még elkerülném szívesen, elhúznám szívem szerint jó darabig.

32 évesen kell megtudnom, hogy én a szuicid maszturbálókkal vagyok?

Egy ilyen cím után valami nagyon durván ezopadrés colheoegyetemes mélyenszántásnak kellene következnie, de csupán arról van szó, hogy most hétfő reggel van, megint az a fajta hétfő reggel, amikor száraz a bőröd, száraz a torkod, mint egy kibaszott sivatag, fáradt vagy és minimum egy kaviccsá száradt csipa is ott van valahol a szemed sarkán. Ihatsz kávét, teát, gyümölcslét bármennyit, ez nem fog változni, mert a napsütésnyi vasárnap is csak egy szép ígéret volt, most megint esik a hó és hétfő van és ilyenkor nincs szerelem, elviselés is alig, nem marad más, csak valami öntávolságtartó szarkazmus a túlélés miatt.

És mégis.

Még így sem lehet megkerülni, hogy a világegyetememben is megint minden távolodik egymástól, és ez nem jó, mert én, aki lop, csal, magának és másnak is hazudik, csakhogy valamiféle, akár hamis, állandót, nyugalmat, párpolitikai status quot hozzon létre, akit még az évszakok változása is nyugtalansággal tölt el, ezt nem viseli jól.

A multitól elfele tartanak dolgok, emberek, társak, akárhogy is, de elfele tartok én is, és ha éppen nem innen tartok elfele, akkor életem másik részében valaminek a közepén vagy kezdetén vagyok - még ezt sem tudom. Hamarosan a két és feledik lakbéremet fogom befizetni, a ti partotokról nézve kapaszkodom egy, a sarkon, elsőnek befordult lányba, magamban megélve valami olyasmit csinálok, amiről fogalmam sincs, hogy kellene csinálni, mert ilyen még nem volt, amit egyelőre nagyon rossz hatékonysággal próbálok csak hagyni a maga útján folyni. Menni. Gurulni. Döcögni. Jól van, hát néha rugdosni kell, meg lökdösni, mert úgy érzem, hogy semerre nem halad. Hopp, de nem, én vagyok a türelmetlen, TILT, TILT. TILT. (Most éppen gyönyörűen haladt, bennem van majdnem két és fél napnyi együttlét, béke és intimitás, egy bulizósnak kikiáltott szombat estét nem számítva. Csak most nem érzem.)

És mindebben valahol itt vagyok én, a szerepmilliomos, egyszerre másokat megsemmisítő szupernóva, magába zuhant törpecsillag, elhúzó üstökös, lakható exobolygó és igen, reménykedő, néha egyenesen magatehetetlen égi kísérő.

De ma leginkább hétfő vagyok. A hétfő az a kibaszott Hoth bolygó az univerzum seggében.