A falhoz vetődve kapom el a csíknyi széles napsugarat. A szemhéjam mögött tavaszi lángba borul a várakozás és az emlékezés kavalkádja, a testem minden porcikája libabőrös lesz a igézettekkel teli, sárga levegőjű melegtől, még a fejbőröm is, akár egy gyenge elektrosokktól, összehúzódik a borzongástól.
Érzem a parton, a korai Balaton szeles hullámainak az ízét, a Belváros árnyékutcái felől érkező hűvös levegőt a kereszteződésben, az Ilona-völgybe vezető út egyik dombján az élő szalmaként szúró füvek és virágok pállott, földközeli illatát, ahogy foltokban keveredik az erdőből kifújt, titokzatosabb dohszaggal. Érzem, ahogy hirtelen nyár lesz, ég a szemhéjam, a lábujjaim között az egyszer érzett francia tengerpart homokja dörzsöli a kényelemhez szokott bőrt, amit aztán később a sós víz simogat. És igazából csak ott benn, a folyékony, nyugtató fénytörésben van menekvés a nap elől és már az arcomon érzem a vizet, a levegő benn marad, és minden idegenül, otthontól távolian, de mégis ismerősen sós lesz hirtelen a harminchét fokos háromhétnyi, végtelen nyárban.
Lecsúszik rólam fény, kinyitom a szemem. A belső udvaron vagyok, a nyolcóra börtönében. De nem csak itt vagyok. Mindenhol vagyok.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
