Leszek annyira férfi - és érthető ez bármilyen értelemben, pozitívan és negatívan egyaránt - hogy ezt most nem fogom tagadni: hiányzik a nő.
Először mindig csak a semmit nem érzés van. Dédivel volt először így, még bőven gyerekkoromban temettük el, de úgy az egész nem fogott meg annyira, nem tudtam vele mit kezdeni. Viszont nagyon emlékszem arra a teraszon töltött nyári késődélutánra, aminek kőrözöttes, vajas, párizsis, kenyérkatonás íze volt a játék utáni nagy megéhezésben, és hirtelen elemi erővel rántott rajtam egy jó nagyot a gondolat, hogy nincs már senki, aki fogná a mindig éles, fanyelű, hosszú, vékony élű kenyérszeletelő kést, és apró kockákat vagdosna nekem az Erzsébet, vagy zsúrkenyérből.
Nem tudom, hogy kezdődött. Gondolom valahol a búcsú környékén, hogy odalenn voltam náluk, a bezárt kampányon, a felrakott székek és üres asztalok között. Valahol a bloggertalálkozón felemlegetett nyári utazás emlékeivel folytatódott, aztán jöttek a képek is, és ma megint lent voltam az üres munkaterületen, hogy a tőlünk oda lehányt papírhulladékot takarítsam el zsákokba. És talán mert elég idő eltelt ahhoz, hogy a lebénult, érzéstelenített részek újra életjelet adjanak, beütött.
Nem önmagában önmagáért, nem szeplőtelen az érzés (és ezt most nem a kínos szóviccért írtam le, utólag olvasom, hogy mi van, de már benne marad, fáradt vagyok, másképpen fogalmazni), ahogy a gyászban is leginkább magunk miatt sírunk. Megvannak az okok, hogy miért hiányzik, tudom, hogy mi volt, ami most nincs: az általa létrehozott biztonság, az otthon, a végtelen nőiesség, ahogy az emberekhez és dolgokhoz viszonyult, a világ, amit létrehozott nekem, nekünk, körülöttünk, hogy mindaz könnyű volt vele, amiért most dolgozni kell, mindaz egyértelmű, és magától értetődő, amit most magyarázni kell, vagy ne adj isten, meg sem mutatok teljesen.
De nem baj, nekem így rendben van, tudom, hogy legalább kicsit normálisan működöm, mert az embertelen gáz lett volna, ha Szeplőstől kapott 120%, a női odaadás, minden szeretet és remény egy pillanat alatt, minden fájdalom nélkül csak lesodródik rólam.
Tudom, ismerem a hibákat, és nem felejtem el, hogy mi miért és hogyan történt, és nem fogok újabb két évig megint valaki miatt blogot írni, akit én hagytam el, senki ne kapjon a fejéhez, azt sem bánom, ha csak elgyengülésnek nevezi az egészet valaki. Csak a történeti hűség kedvéért írtam le, tudjátok: hogy meglegyen.
Nem mentem haza. Inkább éreztem, mint hallottam Anya hangjában azt töredékmásodpercnyi szünetet, habozást, ami azt a kijelentést követte, hogy talán most megyek haza, vasárnap.
Amúgy is eléggé hátulról kerülve kérdezte, hogy mikor leszek várható születésnapom környékén, de az nála bármit is jelenthet. Most azt jelentette, hogy ne most menjek, de jövő héten. Persze ezt ő soha nem mondaná, egyszerűen csak nagy nehezen visszahívott, hogy most még nem tud felköszönteni. Nem sietik el a nyugdíjutalást, mindig azon panaszkodik, hogy évről évre később utalják át az aktuális havit, amint letettem az első beszélgetés után, eszembe jutott, hogy még nem kapott pénzt - amit aztán később ő maga is megerősített.
Nem a pénz számít, ez az első, amit az emberek erre mondanak, pedig kurvára számít. Egyszerűen szarul érezte volna magát, hogy még felköszönteni sem tud normálisan. Persze éppen elég megalázó külön ezért felhívni a fiát, de úgy éreztem, hogy az még rosszabb lenne, ha most beugranék hozzájuk.
Mandula is egyből azt mondta, hogy DE attól még lemehetnék, Anya is ezt mondta, hogy ATTÓL MÉG szívesen várnak, de én meg amúgy sem tudok önmagam ünnepeltetésének feladatával mit kezdeni, meg aztán persze titkon jó lenne végre egyszer újra valami geci zsíros ajándékot kapni Anyától, az egy személybe zsugorodott "szüleimtől". És a bűntudat - hogy a bennem lévő örökké az ő gyerekük KAPNI akar, mert a kapás aktusa a "biztonságban vagyok és gondoskodva van rólam"-érzést váltana ki bennem - itt tartott inkább Óbudán.
Volt megint 48 órám egyedül. Tele izgalmas, rejtélyes lehetőségekkel, hogy BÁRMIT megtehetek, hogy SENKI nem tudja, és senki nem kérdezi hol vagyok - és én mindig a szabadság után rohanok. De mert a szabadság ilyen rohadék délibáb, a bármiből és a senkiből mindig valami semmi és valaki lesz, legtöbbször valami földhözragadt csalódás a tökéletesség helyett. Csak néha sikerül.
A szabadság a Lövőház és a Káplár utca sarkán várt, befordulva a kellemesen, de ismerősen idegen sétálóutcából, elkapva egy gyönyörű ismeretlen lány mosolyát a Gyöngy kocsma ablakának túloldalán, egyszer csak rámesett a meredek utca lépcsőiről.
Kell hozzá, hogy ne legyen annyira ismerős a hely, ne a mindennapjaid környéke legyen, ahol vagy, vagy ahova éppen mész, hogy kiessen fejedből a rutin térképe és geometriája, hogy utolérjen a rácsodálkozás légies könnyűsége, hogy magától a létezéstől mosolyogj, mert jutalom az, hogy történik veled valami.
Ellépsz a közvetlen valóságtól, névteleníted a várost, a napot, leveted, lehántod az ismeret ruháját, érdeklődve nézed a házakat, hogy itt vajon milyen lehet élni és mire kibukkansz a már újra ismerősebb főúton, az a balról érkező 61-es villamos akár már Berlinben is lehetne felőled.
--
Valamiért fontos volt Piát hazakísérnem, hogy végre kezdjek vele valamit, hogy végre leültessem a barátok kispadjára, mert amúgy sem egyszerű valaki ő, de még én is ráhúztam egy-két piedesztálós leplet, mert valamiért szeretem isteníteni, példaképesíteni az egyszerű halandókat.
Az egyetlen apró hiba, amit elkövettem, hogy kurvára nem gondoltam bele, hogy egy völggyel arrébb lakik, mint én. És amikor a Helyes Úton járok, történetünkben egész pontosan a Kapy utca 60%-os emelkedőjén, akkor a felénél mindig megvan az a kibaszott mélypont, hogy a faszom akarja a helyes utat, annak soha nem jutni a végére, hosszú, fáradt vagyok hozzá, fáj, és egyáltalán nem poén, és ki nem szarja le az erkölcsi önmegbecsülést??? A tököm akar elégedett lenni önmagával, én részemről le akarok feküdni valahova. MOST.
Hisztérikus kuncogásokban mérve az ötödik kacajnál lett ismerős a Szépvölgyi, érkezett lassan, nagyon lassan, a Kolosy tér.
A szombatot innentől gyakorlatilag felbontás nélkül visszaváltottam.
A vasárnap pedig az a nap, amikor az elvesztegetett szombat után, kocsit mostam, takarítottam, szobát ganéztam, teregettem, főztem, kajaszagú vagyok és nem szexi. A vállam be van állva, a barátnőm este hatkor érkezik, és mert a szombat távbeszélgetős vágyfokozónak azért elment, némileg rémülten gondolok arra, hogy ő nem fáradt, én viszont annyira, hogy a zuhanyrózsát is leszedem a tartóról, hogy a kád aljára seggel lehuppanva, kuporogva folyathassam magamra a forró vizet.
Három nap múlva 32 leszek. Nagyon valóságízű, ez most nagyon az.
Jazz tegnap lett harminc. Ezen kívül felrótta, hogy szerintem nem gáz-e, hogy nem írok, úgyhogy volt olyan gondolatom, hogy átadom neki egy lélegzetvételnyi ideig a lehetőséget, ha már ennyire frappáns kort ért meg éppen, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy megírom ezt ide, posztindítónak jó lesz.
Merthogy mi a fasz van? Valahol még mindig izzadom a facebook sztorit, illetve ezzel valahogy kapcsolatban azt, hogy egyszerre meglehetősen kurva sokan kapcsolták össze az arcomat, a nevemet a blogommal.
A munkámban a végjátékot játsszuk, az ügyfél és az ügyfélért felelős világfaszom, náci menedzser is érezhetően elveszíti a józan eszét. Olyan 300-as, Zrinyi-kirohanásos érzés az egész. Elrohannak melletted az események, te meg csak nézel körbe, hogy mi a halál van, ezekkel mi történik? Az ég félelmetesen, vészjóslóan, valószínűtlensárgás mocsokszínűvé válik, a hadvezérek szeme kidülled, vérben forog és az őrület mosolyával, a valóságtól rég elköszönve, éppen valami szeren lovagolva, teljesíthetetlen, túlélhetetlen, öngyilkos csatába hívnak. És te, a józanság értelemgyávaságával, az értelmező ész racionalitásával nem érted, hogy gondolhatják ezt komolyan, milyen alapon kérik és veszik az életed?
A magánélet rendben, legalább egy pipa megvan.
Odakinn a konyha romokban és egy erős közepeset teljesítményt adtam le, mert az egy darab hétköznapi szabadnapon persze mindent el akar intézni az ember: eltűnni a már nagyon alulteljesítő ERSTE banktól - ez hosszú évek története - átmenni a másik osztrákhoz, aki sárga, de főleg talán picit olcsóbb és remélhetőleg nem húzza ki a gyufát annyiszor. Néha egy noname folyószámlával kapcsolatos teendő is teljesíthetetlen feladatot jelent egy nem mellesleg leginkább erre szakosodott pénzintézetnek. Elég volt.
A hétköznapon végre nem dolgozó ember tehát bankügyeket intéz, kicsit diákhitelel, ahol kiderül, hogy nem, hogy befejeztem velük, hanem már másodszorra utalják vissza a beérkezett túlfizetést. Mindegy is. A lényeg, hogy VÉGE.
A kocsitörlesztőt viszont elfelejtettem februárban befizetni - az erre szánt pénzt nyilvánvalóan teljes lelki nyugalommal elkúrtam, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy ezt a hónapot is betakarhatom a vécépapírral, hogy ne csobbanjon, aztán ránthatok egyet a zsinóron. Az egyedüli különbség, hogy legalább Szeplősnek nem kell már elmaradt számlafeleket átutalnom. Nem baj, majd az itteni számlák végre megjönnek.
A hétköznapon nem is annyira szabad ember nekiáll főzni, mert az úgy olcsóbb és valahol el akarja érni, hogy a barátnője ne sajtos-tejfölös tésztát egyen az ötödik napon is a gasztronómia iránti teljes... nem odafigyelésében. Majdnem sikerült. A tárkonyos ragulevesben kicsit kicsapódott a tejszín, pedig öntögettem előtte hozzá bőven a levesből, a mézes-mustáros csirkének sok lett a leve, de még lehet, hogy ennek ellenére finom lesz. A rizs alja meg odakapott, mert elkezdtem blogot írni közben, hogy minden beleférjen a hétköznapi szabadnapba.
Jövő héten meglesz a harminckettő. Mandula valami kétnapos szeánszot tervez egy csomó programmal és ez valahol nagyon meglep, mert valahogy Szeplősnek is ez volt - az amúgy lehető legjobb - válasza a születésnapomra. Nem tudom, hogy jön ez a lányoknak, de tuti, hogy létezik az a sokadik érzék, nevezzük bárhogyan is. Pedig a két lány messze nem ugyanaz, nagyon nem.
Mandula végignézte velem az európai körút képeit. Az összeset. Gondolom nem kell mondanom, hogy mennyire nem voltak széjjelválogatva. És hogy miért mentem bele? Mert a képnézegetés valahogy (nem csak) nála ilyen alap, hogy megismerje a másikat - a múltját, azt is, igen.
Én ugyanakkor ettől síkideget kapok, nem tehetek róla, zsigeri alapon vagyok féltékeny az elmúlt embereire, dolgaira. Tudom, nem egészséges dolog ez, de ez van. Főleg, hogy neki azért van rengeteg dokumentuma olyan időkről is, amikor nem volt senki mellette. Az én archivált múltam gyakorlatilag Szépnevűvel kezdődött - hát nem sok "egyedül, vagy haverokkal, uramisten, a családdal vagyok" fényképem van.
Neki akkor is kellett, látni akarta, valamit, bármit belőlem, hogy merre jártam, ki vagyok én? És végignézte, csak egyszer akadt meg, olyan sarkakatás kép volt, mit tesz isten, belefutottunk egybe.
A lényeg az, hogy közben, ahogy néztem, ahogy hozzágondoltam még a két évvel ezelőtti horvátországi nyaralásból a supetari hajóutat és strandolást, rájöttem, hogy boldog voltam akkor. Hogy Szeplősnek köszönhetem két meghatározó élményemet is, amelyek a legboldogabbak között vannak. Jó érzés volt, hogy így gondoltam rá.
Most este fél nyolc van, éppen elkésem Mandulától, tesómékat vélhetően otthagyta a férje, ha ezt jelenti az, hogy egy nappal a Németországba visszautazás előtt lelépett a faszba és nem veszi fel a telefont. Vélhetően ezt jelenti.
Nem akarok hazalátogatni, nem akarok én nőnapi virágot adni Ábi kezébe, hogy add oda Mamának, meg Anyának. Kizárva akarom tartani az egészet, ahogy eddig.
Mennem kell.
Most mást marhát választottak a karámból, más tyúkot az udvaron kapirgálók közül, nem engem. Fel sem eszméltünk, úgy kapták ki közülünk, miközben éppen legeltük, csipdestük a zöldet ostoba-állatbután, néha legyezve, bőgve, kelletlenül, nyakugrálósan kotkodálva, hogy "de szar ez a hétfő, jaaj de rossz ez a hétfő." A mészáros meg csak jött, a simabőrűék más nyelvét beszélve, és elvitt egyet közülünk.
Nem volt semmi dokumentáció, írásbeli, grafikon, ellenjegyzett, aláírt bármi, nem volt semmi a kezükben, csak annyi, hogy úgy érzem szar vagy, ki vagy baszva. Ő meg valahol megkönnyebbülve, hogy vége van, szinte önként a guillotine alá feküdt.
Én pedig kedd reggel, újra kiengedve a levegőre, csipkedem, rágom, kérődzöm a zöldjüket, amit elém toltak, hogy jól lakjak ma is. A kérdés, hogy meddig eszik az ő húsát? És, hogy amikor elfogy, én itt leszek-e még?
A jó hír az, hogy van még barátnőm. Tudom, mert nálam van a belépőkártyája, odaadta.
A rossz hír az, hogy ez nem rajtam múlt. Volt az, hogy akkor találkozzam emberekkel, akik blogot írnak. De már nem írnak. Én írok. Egyikük-másikuk, ne adj isten, olvas engem. Néha én is őket, mert néha mégis írnak, ha nem, akkor fotókat tesznek ki. Azokat nem olvasom, hanem nézem. Tíz előtt úgy volt, hogy hazamegyek, mert holnap, azaz ma dolgozom. Ehhez képest még részeg vagyok. Na, ez sem jó hír. A jó hír az volt, hogy Mandula bejelentkezett, legalábbis ez akkor még jó hír volt. Elindultunk, mert Mandula nélkül nem este az este. Manduláról azt hittem, hogy a Király utcában van, de mint kiderült a király végén volt egy Pál, de az semmi, mert egy "i" is. Ez körülbelül a Király utcának az smsben elküldött házszámjegy első számából és kapucsengő-számjegy utolsó számjegyéből összeadott házszáma előtt derült ki. A Királyi Pál utca onnan meglehetősen messze van, de azt azért érzékelje mindenki, hogy ha ott lettünk volna, ahol kellene, sem lettünk volna ott, ahol kellene.
A táv, bár nagy volt, de legyőzhetőnek bizonyult. Ez különféle bonyodalmakat okozott:
1: felmentünk.
2: Mások előtt is kiderült, hogy az akkusativ és dativ, valamint a folyékony német beszéd nem az erősségem
3: megittunk további, majdnem fél üveg, számomra tökéletesen ismeretlen eredetű és márkájú ánizspálinkát.
4: Mindenki megtudta, hogy Mandula és én egy pár vagyunk. Igaz. valahogy már amúgy is tudták.
5: Egy idő után elveszítettem a kontaktomat.
6: Nem tudom, hogy mi történt.
7: Valahogy az utcára kerültem Mandulával,
8: ő megkapott mindent belőlem, értsd: MINDENT, a blogíráson kívül.
9: Valamiért mégis hazaráncigált.
10: Valamiért nem szakított velem, ergo nekem mindent le kellett ma reggel védenem, mert férfiember hibát be nem ismer és bocsánatot nem kér,
11: csak fél óra faszkodás után,
12: mert a végén csak megtudod (elmondja) és beismered, "hogy milyen, amikor visz a véred".
