Jazz tegnap lett harminc. Ezen kívül felrótta, hogy szerintem nem gáz-e, hogy nem írok, úgyhogy volt olyan gondolatom, hogy átadom neki egy lélegzetvételnyi ideig a lehetőséget, ha már ennyire frappáns kort ért meg éppen, de aztán inkább úgy döntöttem, hogy megírom ezt ide, posztindítónak jó lesz.

Merthogy mi a fasz van? Valahol még mindig izzadom a facebook sztorit, illetve ezzel valahogy kapcsolatban azt, hogy egyszerre meglehetősen kurva sokan kapcsolták össze az arcomat, a nevemet a blogommal.

A munkámban a végjátékot játsszuk, az ügyfél és az ügyfélért felelős világfaszom, náci menedzser is érezhetően elveszíti a józan eszét. Olyan 300-as, Zrinyi-kirohanásos érzés az egész. Elrohannak melletted az események, te meg csak nézel körbe, hogy mi a halál van, ezekkel mi történik? Az ég félelmetesen, vészjóslóan, valószínűtlensárgás mocsokszínűvé válik, a hadvezérek szeme kidülled, vérben forog és az őrület mosolyával, a valóságtól rég elköszönve, éppen valami szeren lovagolva, teljesíthetetlen, túlélhetetlen, öngyilkos csatába hívnak. És te, a józanság értelemgyávaságával, az értelmező ész racionalitásával nem érted, hogy gondolhatják ezt komolyan, milyen alapon kérik és veszik az életed?

A magánélet rendben, legalább egy pipa megvan.

Odakinn a konyha romokban és egy erős közepeset teljesítményt adtam le, mert az egy darab hétköznapi szabadnapon persze mindent el akar intézni az ember: eltűnni a már nagyon alulteljesítő ERSTE banktól - ez hosszú évek története - átmenni a másik osztrákhoz, aki sárga, de főleg talán picit olcsóbb és remélhetőleg nem húzza ki a gyufát annyiszor. Néha egy noname folyószámlával kapcsolatos teendő is teljesíthetetlen feladatot jelent egy nem mellesleg leginkább erre szakosodott pénzintézetnek. Elég volt.

A hétköznapon végre nem dolgozó ember tehát bankügyeket intéz, kicsit diákhitelel, ahol kiderül, hogy nem, hogy befejeztem velük, hanem már másodszorra utalják vissza a beérkezett túlfizetést. Mindegy is. A lényeg, hogy VÉGE.

A kocsitörlesztőt viszont elfelejtettem februárban befizetni - az erre szánt pénzt nyilvánvalóan teljes lelki nyugalommal elkúrtam, tehát nyugodtan mondhatjuk, hogy ezt a hónapot is betakarhatom a vécépapírral, hogy ne csobbanjon, aztán ránthatok egyet a zsinóron. Az egyedüli különbség, hogy legalább Szeplősnek nem kell már elmaradt számlafeleket átutalnom. Nem baj, majd az itteni számlák végre megjönnek.

A hétköznapon nem is annyira szabad ember nekiáll főzni, mert az úgy olcsóbb és valahol el akarja érni, hogy a barátnője ne sajtos-tejfölös tésztát egyen az ötödik napon is a gasztronómia iránti teljes... nem odafigyelésében. Majdnem sikerült. A tárkonyos ragulevesben kicsit kicsapódott a tejszín, pedig öntögettem előtte hozzá bőven a levesből, a mézes-mustáros csirkének sok lett a leve, de még lehet, hogy ennek ellenére finom lesz. A rizs alja meg odakapott, mert elkezdtem blogot írni közben, hogy minden beleférjen a hétköznapi szabadnapba.

Jövő héten meglesz a harminckettő. Mandula valami kétnapos szeánszot tervez egy csomó programmal és ez valahol nagyon meglep, mert valahogy Szeplősnek is ez volt - az amúgy lehető legjobb - válasza a születésnapomra. Nem tudom, hogy jön ez a lányoknak, de tuti, hogy létezik az a sokadik érzék, nevezzük bárhogyan is. Pedig a két lány messze nem ugyanaz, nagyon nem.

Mandula végignézte velem az európai körút képeit. Az összeset. Gondolom nem kell mondanom, hogy mennyire nem voltak széjjelválogatva. És hogy miért mentem bele? Mert a képnézegetés valahogy (nem csak) nála ilyen alap, hogy megismerje a másikat - a múltját, azt is, igen.

Én ugyanakkor ettől síkideget kapok, nem tehetek róla, zsigeri alapon vagyok féltékeny az elmúlt embereire, dolgaira. Tudom, nem egészséges dolog ez, de ez van. Főleg, hogy neki azért van rengeteg dokumentuma olyan időkről is, amikor nem volt senki mellette. Az én archivált múltam gyakorlatilag Szépnevűvel kezdődött - hát nem sok "egyedül, vagy haverokkal, uramisten, a családdal vagyok" fényképem van.

Neki akkor is kellett, látni akarta, valamit, bármit belőlem, hogy merre jártam, ki vagyok én? És végignézte, csak egyszer akadt meg, olyan sarkakatás kép volt, mit tesz isten, belefutottunk egybe.

A lényeg az, hogy közben, ahogy néztem, ahogy hozzágondoltam még a két évvel ezelőtti horvátországi nyaralásból a supetari hajóutat és strandolást, rájöttem, hogy boldog voltam akkor. Hogy Szeplősnek köszönhetem két meghatározó élményemet is, amelyek a legboldogabbak között vannak. Jó érzés volt, hogy így gondoltam rá.

Most este fél nyolc van, éppen elkésem Mandulától, tesómékat vélhetően otthagyta a férje, ha ezt jelenti az, hogy egy nappal a Németországba visszautazás előtt lelépett a faszba és nem veszi fel a telefont. Vélhetően ezt jelenti.

Nem akarok hazalátogatni, nem akarok én nőnapi virágot adni Ábi kezébe, hogy add oda Mamának, meg Anyának. Kizárva akarom tartani az egészet, ahogy eddig.

Mennem kell.