harminc

Nálam a youtube hirdet. Egyéb kérdés? :)

Jó, most a belevágott szöveget ne nézzétek, na.

A küzdés. Az egy pontra koncentrálás, a mindent mindenhonnan oda csoportosítás, nem tudatosan, hogy ne zavarjon, de minden odakerül, minden el- és lefojtás, minden frusztráció, stressz, remény, akarat, alázat, alávetés, megfelelni és túlélni akarás. Egy-két dolgot leszámítva (és nem feltétlenül azokat, amikre én gondolom, hogy te gondolnál) pont olyan, mint a szex. Után kiürülsz, testileg, lelkileg. Győzöl. Nem le (legfeljebb csak magadat), csak győzöl. És csak vagy és élvezed a pillanatot.

Remeg az alkarom, a térdemen tartva írom ezt most befelé. Üres a skype, már alszik a túlsó vége, mások már isznak, talán még a meccset nézik, és ha nem lett volna meg ez az elementárisan lefárasztó másfél óra, bántana megint, hogy megint senki nem hívott, senki nem tartott ki, míg újra elérhető leszek, és senki nem keresett. De így most jó egyedül, kiöltem mindent, megcsináltam, fáradtság és béke van.  Magam magamnak magamért.

Jó éjt.

Érzem én, hogy azért egyikünk sem hagyja annyiban,  beléd csíptem azóta én is, te is írtad tegnap este, hogy az önző részemhez már volt szerencséd. Visszakérdeztem, elütötted jó sok smiley-val, ma reggel sem kaptad be a horgot az sms-ben. Igazad van, hagyni kellene. Ha megint belemegyünk, ha újra kezdjük, ki tudja mi lesz a vége, túl kellene lépni rajta. Meg kellene tanulnom döntetlenben, nézeteltérésben hagyni ügyeket, dolgokat, eseményeket. Másképpen látjuk, másképpen éltük meg, mást gondolunk róla, ez még nem a világ vége. Főleg, hogy én utálom a legjobban ezt nagy magyar megosztottságot, amibe belevittek minket az okos, megmondó és megcsináló embereink.

És mégis, fél napom arra ment el, hogy NE írjam meg neked akárhol, akármilyen fórumon azt, ami bassza itt belül az én passzív-agresszív lelkemet. Aztán kitaláltam, hogy neked nem írom meg. Megírom ide.

Mert, hogy ÉN voltam az önző? Megismerkedtünk, összejöttünk, te elmentél síelni egy hétre. Megjöttél, azon a hétvégén hazamentél, majd eltelt egy hét, és újra otthon voltál a két szabadnapodon. Közben, amikor csak lehetett együtt aludtál velem: egyikünk megjelent a másiknál este nyolc-kilenc-tízkor, ahogy lehetett és együtt voltunk  a másnapi kurva fáradt reggelig. Együtt aludtunk majdnem minden nap, mintha nem is tudom, mióta együtt lennénk. De ezen kívül semmi mást nem csináltunk, hiszen neked barátaid, angolod, aerobikod, családod van. Együtt aludtunk, szeretkeztünk, simogattalak a hajnali felébredésedkor, beszélgettünk a sötétben, de nappal egy hónap alatt egyszer nem bújtál hozzám, nem csókoltál, nem sétáltál, nem voltál velem sehol. Egyetlen egyszer sem.

Egy napot kértem, egyetlen együtt töltött napot, mert időt akartam veled, mert sok volt a feszültség, a vita, a másik nem értése a másik nem ismerése okán. Idő kellett volna, semmi más csak egy kis plusz idő - egy nap, huszonnégy óra velem.

Hogy kérhettem tőled ilyet EGY HÓNAP UTÁN?! Majd lesz olyan is, hogy együtt leszünk, te is azt akarod, de nem most. Hogy akarhatom, hogy EGY HÓNAP UTÁN elhanyagold a barátaid, hogy kérhetem EGY HÓNAP után, hogy én legyek az első?! Hiszen minden szabad időmet velem töltötted, mit akarok még? És különben sem tehetsz róla, hogy így jött össze. Azért mész haza másodszorra is, mert most jó ideig (két teljes hétig) nem tudsz

Nem kértem, komolyan nem. Nem akarok első lenni, voltam eleget, és mind elbasztam. A saját utamat akarom, azt, hogy ha van kedved tarts velem és nézzük meg, hogy mi lesz, hová vezet, nézzük meg együtt, hogy a tied hova vezet, hogy találkoznak-e?

Egyszerűen csak bajok voltak, két nagyon különböző nyelv, mindössze annyit akartam, hogy egy napot adj, nem elvenni akartalak, nem összeköltözni, nem mások elé kerülni, azt főleg nem, hogy hanyagold őket, mert hiszen kivel nem találkoztál a síelés, az otthoni hétvége, a hétköznap délutánok és az egy-két mégsem velem töltött este alatt?

Most, akkor akartam igen, nem egy hét, nem két hét múlva, mert mit tudom én, ha baj van valamivel, akkor a legjobb nem két hét múlva megnézni, és imádkozni, hogy addig nem menjen teljesen tönkre, hanem a legjobb a lehető leghamarabb megszerelni.

És miért jössz nekem az EGY HÓNAPPAL, amikor te szervezted úgy napokra előre, te írtál annyi smst, hogy szinte minden nap együtt aludjunk. Az sem normális dolog egy hónap után, ugye tudod? Randizni, egymást megismerni kellene, nem közös ágyban feküdni minden egyes nap. Miért akartad ennyire így? Mert csak ekkor volt szabadidőd, mert ezzel akartál kárpótolni, hogy máskor nem érsz rám, csak miattam, vagy mert jó volt, hogy van végre kihez hozzábújni olyan sok egyedül töltött idő után? Miért?

A minden nap együtt alvás az első hónapban, az sok, főleg, ha a másik oldalon nem áll semmi, de abszolút semmi. Semmi mozi, semmi séta, akármilyen program, mit tudom én, bármi. Ebben így nincs egyensúly. Ráadásul nem volt meg a közös nyelv sem, és az ágyban keresni a közös pontokat pedig nagyon veszélyes dolog, mert ha meztelenül fut bele valaki önvédelmi tüskékbe, akkor az kurvára tud fájni, az nagy bajt tud okozni. Azzal esetleg csak messzebb jutunk a kezdővonaltól - egy centire voltunk csak, hogy ez megtörténjen, te is tudod.

Nem jutottunk dűlőre, te felültél a buszra és hazamentél. Maradni akartál ugyan, elmenni az eggyel későbbivel, de nekem nem kellett az egy órád, ráadásul olyan ideges voltam, hogy nem lett volna jó vége. Felültettelek arra, amivel eredetileg is menni akartál. És akkor jöttek az sms-ek, írásban folytattuk a vitát, és valahogy, mire eljött az este, még olyat is írtam, hogy a legőszintébben nem tudom, de még az is lehet, hogy neked van igazad. Te beláttad, hogy túl sok a minden éjszaka (ha a másik oldalon meg nem akarsz feladni semmit). Valahol megegyeztünk abban, hogy az estékből veszünk el, és nem a nappalokhoz adunk hozzá. Aztán ha úgy alakul, majd többet leszünk együtt.

De mikor találkozunk? Valentin-nap, mozi? Tudtam, hogy edzésem van, tudtam, hogy nem gondolsz erre, nem jut eszedbe, tudtam, hogy bele fogok menni, mert én tudom, hogy ez másképpen nem fog menni. Ráadásul visszajöttem vasárnap este, hogy csak-csak meglegyen akárhogy az a kicsivel több idő, mert tudtam azt is, hogy anélkül sem fog menni. Tudtam, hogy nem kérted egyiket sem, nem kérted az áldozatomat, hogy jöjjek vissza hamarabb New Jersey-ből, nem kérted, hogy ne menjek el edzésre, de szerintem jól érezted magad az együtt töltött idő alatt. Jó volt. Kellett. Ez volt az első olyan periódus, amit jól zártunk le.

És gondolj bele: ha nem jövök vissza, ha elmegyek edzésre, akkor mi lenne most? Az új szabályok szerint a következő találkozót péntekre beszéltük meg, tehát pontosan egy hétig és egy napig nem találkoztunk volna onnan kezdve, hogy felszálltál a  hazafelé tartó buszra. Mondd azt, hogy nem lett volna sok.

Mandula, én tudom, hogy nem fogsz tudni minden szálat a kezedben tartani, néha három is sok, annyi sem megy. Nemhogy az az ötnél-hatnál is több, amit te akarnál a markodban összefogni. Valaki, valami nem fog beleférni. Vagy én, akire most mondhatnád azt, hogy most nincs időd (egy kapcsolatra), vagy egy-kettő a sok barát közül, vagy a sűrű hazajárások, vagy a tanulás. Valamit, valakit el fogsz hagyni, mert a munka, a mindennapi túlélés mellett egyszerűen nem megy ennyi. Valamire, valakire nem lesz elég időd, vagy nem lesz egyáltalán.

Én most segítettem neked nem meghozni ezt döntést, segítettem magunknak időt találni, de többet nem fogom megtenni, mert vannak dolgok, amikre rá kell jönnöd előbb-utóbb.

Tudom, hogy passzív-agresszív vagyok, leírtam az utóbbi posztokban vagy tízszer, tudom, hogy önző vagyok, de szerintem messze nem úgy, ahogy gondolod, mert ha ezt elolvasnád, akkor nem tudnád azt mondani, hogy nincs értelme és igazságtartalma annak, amit leírtam.

Remélem.

Pont lefosom, hogy éppen Valentin-nap volt akkor, amikor,

moziba mentünk, és hogy jól esett, hogy rajtunk kívül nagyjából tizenhat másik pár volt a teremben, akik pont Ashton huszonikszedjére is ugyanolyan aranyoskodó, beharapott mosolyú gödröcskéire, meg Natalie még mindig meg nem szokott, de létező szexualitására voltak kíváncsiak.

Amikor a jegypénztárnál kiderült, hogy megint elhagytam a dombornyomott, kódot még véletlenül sem kérő, rohadék bankkártyámat, és ezért ő fizetett mindent, hogy legyen milyen sztorit egy évig hallgatnom az első mozizásunkról.

Amikor tizenhatszor körbejártuk a MOM Parkot, hogy itt tényleg egyetlen normális bolt sincsen, ahol vásárolni lehetne.

Amikor végre kiizzadtuk a két külön emberből alig kialakult "mi"-ből, hogy végre már délután is, este is, éjszaka is, reggel is, délelőtt is együtt voltunk és nem vitával, görccsel, benn maradt, ki nem adott, át nem adott, oda nem adott dolgokkal fejeztük be, és nem volt az a már felesleges, de valamiért reménykedő, lecsípett, utolsó utáni húsz perc,  hogy hátha sikerül a egyenesbe rakni dolgokat, hanem még időben be is értünk.

Ami után végre úgy marad ki két-három nap, hogy nem aggódással, válaszkereséssel, agypörgéssel, frusztrációval, feszéllyel, félelemmel elegyített vonzódással várom a következő találkozást, hanem színtiszta, örömmel feszített várakozással. Van valakim, aki át- és átlépte a küszöböt, majd vagy ő lépett hátra kettőt, vagy én téptem ki az  egész kurva ajtót, hogy arrébb tegyem. De most hátha benn marad, hátha ott marad az az ajtó is. Kódneve: Mandula. Anya azt mondta rá, hogy szép a szeme. Tudom, mert mandula.

Piától kaptam, azt nem tudom, hogy szabad felhasználásra-e, de nagyon univerzálisnak tűnik a cucc, talán elfér ide is, mert én most ide (is) gondolom, azért.

Nem, egyszerűen komolyan nem az volt a baj, hogy szolidan harmadnapos voltam, mert hatalmasat aludtam előtte, de egyszerűen nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy a keresztfiam főleg apátlansági okokból konkrétan energiavámpír üzemmódban működik: nagyon ki van éhezve egy játszós apafigurára, aki kellően szőrös, dörmög, nyúzni lehet, meg felnézni rá, aki a legjobb vicceket mondja, de oda tud szólni, ha kell. Aki nem Anya, nem puha, valami teljesen más, de mégis szinte ugyanazt tudja: a védelem legmagasabb fokát adni. Mégiscsak, akárhogy is: Apa. Esetleg: BarátApa

Ábi általában akkora hévvel, olyan kiéhezve veti rám magát játszásügyileg, hogy szerintem milliméterekre van a bepisiléstől izgalmában. És mindent játszani kell, húz-von, a katonáktól az állatfarmig, onnan a gumisárkányokig, majd át a rajzoláshoz, és közben ötpercenként megkérdezi, hogy mit játsszunk? Egy nap, egy apajelenség, egyetlen feladat: játszás.

Ábi a túl sok feladatú Anya, a fájós, nem fürge,  csak okos dolgokat tanító Mama és az óvoda között nyilván már rég rátalált a tévére (na meg a számítógépre). És mert azok, ott a játékiparban pontosan tudják a Star Wars óta, hogy nem is a film a legnagyobb üzlet, hanem a sok kütyü, amit el lehet adni hozzá, azt a szaros Ben10-t, meg a Bakugant már hideg profizmussal csinálják meg pontosan úgy, hogy a gyereknek meg kelljen venni a sok ezer forintos figurákat, kiegészítőket, meg mit tudom én, miket.

És legyen, mindez rendben is van, nem én leszek az, aki egy fáradt (és igen hideg, tehát semmi foci) délelőtt kreatív fajátékokat fog ráerőltetni egy hatéves kisfiúra, mert a felnőttek fásultak, és tudják, hogy a GI Joe-kkal is fel lehetett nőni. Ugyan személy szerint nekem egy dzsóm sem volt, én legó fanatik voltam, ami elvileg ugyan elfogadottabb, fejlesztőbb játéknak van kikiáltva, de fantáziában a Bakugan is elég jó.

És pont itt van a baj, hogy a Bakugan önmagában bonyolultabb egy matek érettséginél, és ehhez még hozzájön az a párhuzamos univerzum, amit egy hatéves még odahalandzsázik mellé: na és ezt a fantasyt lekövetni a minusz száz, ezer, zéró, zéró G erőkkel, portálkártyákkal, tulajdonságkártyákkal, erőhozóval, kapukártyával, elemekkel, úgy mint Tűz, Föld, Fény, Sötétség, Víz és Szél, a túlhevült állapotban némi fizikai ütközésekkel tarkított, imitt-amott köpködősebb, nyálvisszaszívósabb tsssiááff fá fáff, kkkrrrrrr tcsáff sssssscccsscsűűűűű-vel, az némileg lehetetlen feladat. Miért nem lehetett a hülye felnőttekre is gondolni egy kicsit, amikor kitalálták ezt a játékot?

Hálistennek van egy biztos pont az egészben: a felnőtt van a gonoszokkal, és veszíteni fog. Ez a gyerekuniverzum alaptétele. Mert nézzük például a minibiliárdot: vannak benne golyók, egyre kevesebben ugyan, de vannak. És vannak azok a botok, amikkel be kell ütni azokat. Mert egy ideig lehet úgy szórakozni, hogy lukakba lökdössük a golyókat mindenféle kocsmai szabály egyszerűségét is alulmúló szabály szerint -  pl.a felnőtt SOHA nem jön -, de ha valahogy mégis úgy alakul, hogy a felnőtten úrrá lesz a sörbe és éjszakába oltott tizenikszévek  - biliárd tekintetében kezdetben menetenként 50 forintért játszott, majd a nagyasztalokra kifizetett órabérben tolt  - nosztalgiája, és némi erőszak árán bemondásos alapon, bal kézzel, hát mögött, falról kezdi el eltenni a golyókat, akkor a gyerek kezében simán átalakul a dákó egyfajta harrypotteres varázspálcává, amivel suhintani is lehet.  Golyókat terelgetni mégiscsak könnyebb, mint célozva lökdösni azokat, nemdebár?

És akkor jöttek a petang- majd Ábi-szabályok szerint gurított üveggolyók, a katonák, de társas most nem, majd teljes fókuszvesztésben a számítógépen a delfines játék, és végül leragadtunk a tévé elé - igen hálás voltam Kököjszinek és Bobojszának, rajtam is elég sokat segítettek bakelitformában, hogy ne féljek otthon, egyedül.

Ábi, kalimpáló lábbal, ránk-ránk pillantva nézi a mesét, hogy jókor kuncog-e, aztán a Lolkabolkafej teljesen a tévé felé fordul, beszippantják a történések.

Tesómra nézek, ő pontosan érti, hogy ez a nettó három-négy óra is teljesen leszívott. És itt még csak keresztapa vagyok, havi egyszer, pár órában és azt sem csinálom túl jól.

Lelkiismeretfurdalásom van, az egyetlen szerencsém, hogy a mellettem ülő gyerek még nem fogalmazta meg, még nem tudja, hogy milyen keveset adok.