Nem, egyszerűen komolyan nem az volt a baj, hogy szolidan harmadnapos voltam, mert hatalmasat aludtam előtte, de egyszerűen nem lehet eltekinteni attól a ténytől, hogy a keresztfiam főleg apátlansági okokból konkrétan energiavámpír üzemmódban működik: nagyon ki van éhezve egy játszós apafigurára, aki kellően szőrös, dörmög, nyúzni lehet, meg felnézni rá, aki a legjobb vicceket mondja, de oda tud szólni, ha kell. Aki nem Anya, nem puha, valami teljesen más, de mégis szinte ugyanazt tudja: a védelem legmagasabb fokát adni. Mégiscsak, akárhogy is: Apa. Esetleg: BarátApa

Ábi általában akkora hévvel, olyan kiéhezve veti rám magát játszásügyileg, hogy szerintem milliméterekre van a bepisiléstől izgalmában. És mindent játszani kell, húz-von, a katonáktól az állatfarmig, onnan a gumisárkányokig, majd át a rajzoláshoz, és közben ötpercenként megkérdezi, hogy mit játsszunk? Egy nap, egy apajelenség, egyetlen feladat: játszás.

Ábi a túl sok feladatú Anya, a fájós, nem fürge,  csak okos dolgokat tanító Mama és az óvoda között nyilván már rég rátalált a tévére (na meg a számítógépre). És mert azok, ott a játékiparban pontosan tudják a Star Wars óta, hogy nem is a film a legnagyobb üzlet, hanem a sok kütyü, amit el lehet adni hozzá, azt a szaros Ben10-t, meg a Bakugant már hideg profizmussal csinálják meg pontosan úgy, hogy a gyereknek meg kelljen venni a sok ezer forintos figurákat, kiegészítőket, meg mit tudom én, miket.

És legyen, mindez rendben is van, nem én leszek az, aki egy fáradt (és igen hideg, tehát semmi foci) délelőtt kreatív fajátékokat fog ráerőltetni egy hatéves kisfiúra, mert a felnőttek fásultak, és tudják, hogy a GI Joe-kkal is fel lehetett nőni. Ugyan személy szerint nekem egy dzsóm sem volt, én legó fanatik voltam, ami elvileg ugyan elfogadottabb, fejlesztőbb játéknak van kikiáltva, de fantáziában a Bakugan is elég jó.

És pont itt van a baj, hogy a Bakugan önmagában bonyolultabb egy matek érettséginél, és ehhez még hozzájön az a párhuzamos univerzum, amit egy hatéves még odahalandzsázik mellé: na és ezt a fantasyt lekövetni a minusz száz, ezer, zéró, zéró G erőkkel, portálkártyákkal, tulajdonságkártyákkal, erőhozóval, kapukártyával, elemekkel, úgy mint Tűz, Föld, Fény, Sötétség, Víz és Szél, a túlhevült állapotban némi fizikai ütközésekkel tarkított, imitt-amott köpködősebb, nyálvisszaszívósabb tsssiááff fá fáff, kkkrrrrrr tcsáff sssssscccsscsűűűűű-vel, az némileg lehetetlen feladat. Miért nem lehetett a hülye felnőttekre is gondolni egy kicsit, amikor kitalálták ezt a játékot?

Hálistennek van egy biztos pont az egészben: a felnőtt van a gonoszokkal, és veszíteni fog. Ez a gyerekuniverzum alaptétele. Mert nézzük például a minibiliárdot: vannak benne golyók, egyre kevesebben ugyan, de vannak. És vannak azok a botok, amikkel be kell ütni azokat. Mert egy ideig lehet úgy szórakozni, hogy lukakba lökdössük a golyókat mindenféle kocsmai szabály egyszerűségét is alulmúló szabály szerint -  pl.a felnőtt SOHA nem jön -, de ha valahogy mégis úgy alakul, hogy a felnőtten úrrá lesz a sörbe és éjszakába oltott tizenikszévek  - biliárd tekintetében kezdetben menetenként 50 forintért játszott, majd a nagyasztalokra kifizetett órabérben tolt  - nosztalgiája, és némi erőszak árán bemondásos alapon, bal kézzel, hát mögött, falról kezdi el eltenni a golyókat, akkor a gyerek kezében simán átalakul a dákó egyfajta harrypotteres varázspálcává, amivel suhintani is lehet.  Golyókat terelgetni mégiscsak könnyebb, mint célozva lökdösni azokat, nemdebár?

És akkor jöttek a petang- majd Ábi-szabályok szerint gurított üveggolyók, a katonák, de társas most nem, majd teljes fókuszvesztésben a számítógépen a delfines játék, és végül leragadtunk a tévé elé - igen hálás voltam Kököjszinek és Bobojszának, rajtam is elég sokat segítettek bakelitformában, hogy ne féljek otthon, egyedül.

Ábi, kalimpáló lábbal, ránk-ránk pillantva nézi a mesét, hogy jókor kuncog-e, aztán a Lolkabolkafej teljesen a tévé felé fordul, beszippantják a történések.

Tesómra nézek, ő pontosan érti, hogy ez a nettó három-négy óra is teljesen leszívott. És itt még csak keresztapa vagyok, havi egyszer, pár órában és azt sem csinálom túl jól.

Lelkiismeretfurdalásom van, az egyetlen szerencsém, hogy a mellettem ülő gyerek még nem fogalmazta meg, még nem tudja, hogy milyen keveset adok.