Érzem én, hogy azért egyikünk sem hagyja annyiban,  beléd csíptem azóta én is, te is írtad tegnap este, hogy az önző részemhez már volt szerencséd. Visszakérdeztem, elütötted jó sok smiley-val, ma reggel sem kaptad be a horgot az sms-ben. Igazad van, hagyni kellene. Ha megint belemegyünk, ha újra kezdjük, ki tudja mi lesz a vége, túl kellene lépni rajta. Meg kellene tanulnom döntetlenben, nézeteltérésben hagyni ügyeket, dolgokat, eseményeket. Másképpen látjuk, másképpen éltük meg, mást gondolunk róla, ez még nem a világ vége. Főleg, hogy én utálom a legjobban ezt nagy magyar megosztottságot, amibe belevittek minket az okos, megmondó és megcsináló embereink.

És mégis, fél napom arra ment el, hogy NE írjam meg neked akárhol, akármilyen fórumon azt, ami bassza itt belül az én passzív-agresszív lelkemet. Aztán kitaláltam, hogy neked nem írom meg. Megírom ide.

Mert, hogy ÉN voltam az önző? Megismerkedtünk, összejöttünk, te elmentél síelni egy hétre. Megjöttél, azon a hétvégén hazamentél, majd eltelt egy hét, és újra otthon voltál a két szabadnapodon. Közben, amikor csak lehetett együtt aludtál velem: egyikünk megjelent a másiknál este nyolc-kilenc-tízkor, ahogy lehetett és együtt voltunk  a másnapi kurva fáradt reggelig. Együtt aludtunk majdnem minden nap, mintha nem is tudom, mióta együtt lennénk. De ezen kívül semmi mást nem csináltunk, hiszen neked barátaid, angolod, aerobikod, családod van. Együtt aludtunk, szeretkeztünk, simogattalak a hajnali felébredésedkor, beszélgettünk a sötétben, de nappal egy hónap alatt egyszer nem bújtál hozzám, nem csókoltál, nem sétáltál, nem voltál velem sehol. Egyetlen egyszer sem.

Egy napot kértem, egyetlen együtt töltött napot, mert időt akartam veled, mert sok volt a feszültség, a vita, a másik nem értése a másik nem ismerése okán. Idő kellett volna, semmi más csak egy kis plusz idő - egy nap, huszonnégy óra velem.

Hogy kérhettem tőled ilyet EGY HÓNAP UTÁN?! Majd lesz olyan is, hogy együtt leszünk, te is azt akarod, de nem most. Hogy akarhatom, hogy EGY HÓNAP UTÁN elhanyagold a barátaid, hogy kérhetem EGY HÓNAP után, hogy én legyek az első?! Hiszen minden szabad időmet velem töltötted, mit akarok még? És különben sem tehetsz róla, hogy így jött össze. Azért mész haza másodszorra is, mert most jó ideig (két teljes hétig) nem tudsz

Nem kértem, komolyan nem. Nem akarok első lenni, voltam eleget, és mind elbasztam. A saját utamat akarom, azt, hogy ha van kedved tarts velem és nézzük meg, hogy mi lesz, hová vezet, nézzük meg együtt, hogy a tied hova vezet, hogy találkoznak-e?

Egyszerűen csak bajok voltak, két nagyon különböző nyelv, mindössze annyit akartam, hogy egy napot adj, nem elvenni akartalak, nem összeköltözni, nem mások elé kerülni, azt főleg nem, hogy hanyagold őket, mert hiszen kivel nem találkoztál a síelés, az otthoni hétvége, a hétköznap délutánok és az egy-két mégsem velem töltött este alatt?

Most, akkor akartam igen, nem egy hét, nem két hét múlva, mert mit tudom én, ha baj van valamivel, akkor a legjobb nem két hét múlva megnézni, és imádkozni, hogy addig nem menjen teljesen tönkre, hanem a legjobb a lehető leghamarabb megszerelni.

És miért jössz nekem az EGY HÓNAPPAL, amikor te szervezted úgy napokra előre, te írtál annyi smst, hogy szinte minden nap együtt aludjunk. Az sem normális dolog egy hónap után, ugye tudod? Randizni, egymást megismerni kellene, nem közös ágyban feküdni minden egyes nap. Miért akartad ennyire így? Mert csak ekkor volt szabadidőd, mert ezzel akartál kárpótolni, hogy máskor nem érsz rám, csak miattam, vagy mert jó volt, hogy van végre kihez hozzábújni olyan sok egyedül töltött idő után? Miért?

A minden nap együtt alvás az első hónapban, az sok, főleg, ha a másik oldalon nem áll semmi, de abszolút semmi. Semmi mozi, semmi séta, akármilyen program, mit tudom én, bármi. Ebben így nincs egyensúly. Ráadásul nem volt meg a közös nyelv sem, és az ágyban keresni a közös pontokat pedig nagyon veszélyes dolog, mert ha meztelenül fut bele valaki önvédelmi tüskékbe, akkor az kurvára tud fájni, az nagy bajt tud okozni. Azzal esetleg csak messzebb jutunk a kezdővonaltól - egy centire voltunk csak, hogy ez megtörténjen, te is tudod.

Nem jutottunk dűlőre, te felültél a buszra és hazamentél. Maradni akartál ugyan, elmenni az eggyel későbbivel, de nekem nem kellett az egy órád, ráadásul olyan ideges voltam, hogy nem lett volna jó vége. Felültettelek arra, amivel eredetileg is menni akartál. És akkor jöttek az sms-ek, írásban folytattuk a vitát, és valahogy, mire eljött az este, még olyat is írtam, hogy a legőszintébben nem tudom, de még az is lehet, hogy neked van igazad. Te beláttad, hogy túl sok a minden éjszaka (ha a másik oldalon meg nem akarsz feladni semmit). Valahol megegyeztünk abban, hogy az estékből veszünk el, és nem a nappalokhoz adunk hozzá. Aztán ha úgy alakul, majd többet leszünk együtt.

De mikor találkozunk? Valentin-nap, mozi? Tudtam, hogy edzésem van, tudtam, hogy nem gondolsz erre, nem jut eszedbe, tudtam, hogy bele fogok menni, mert én tudom, hogy ez másképpen nem fog menni. Ráadásul visszajöttem vasárnap este, hogy csak-csak meglegyen akárhogy az a kicsivel több idő, mert tudtam azt is, hogy anélkül sem fog menni. Tudtam, hogy nem kérted egyiket sem, nem kérted az áldozatomat, hogy jöjjek vissza hamarabb New Jersey-ből, nem kérted, hogy ne menjek el edzésre, de szerintem jól érezted magad az együtt töltött idő alatt. Jó volt. Kellett. Ez volt az első olyan periódus, amit jól zártunk le.

És gondolj bele: ha nem jövök vissza, ha elmegyek edzésre, akkor mi lenne most? Az új szabályok szerint a következő találkozót péntekre beszéltük meg, tehát pontosan egy hétig és egy napig nem találkoztunk volna onnan kezdve, hogy felszálltál a  hazafelé tartó buszra. Mondd azt, hogy nem lett volna sok.

Mandula, én tudom, hogy nem fogsz tudni minden szálat a kezedben tartani, néha három is sok, annyi sem megy. Nemhogy az az ötnél-hatnál is több, amit te akarnál a markodban összefogni. Valaki, valami nem fog beleférni. Vagy én, akire most mondhatnád azt, hogy most nincs időd (egy kapcsolatra), vagy egy-kettő a sok barát közül, vagy a sűrű hazajárások, vagy a tanulás. Valamit, valakit el fogsz hagyni, mert a munka, a mindennapi túlélés mellett egyszerűen nem megy ennyi. Valamire, valakire nem lesz elég időd, vagy nem lesz egyáltalán.

Én most segítettem neked nem meghozni ezt döntést, segítettem magunknak időt találni, de többet nem fogom megtenni, mert vannak dolgok, amikre rá kell jönnöd előbb-utóbb.

Tudom, hogy passzív-agresszív vagyok, leírtam az utóbbi posztokban vagy tízszer, tudom, hogy önző vagyok, de szerintem messze nem úgy, ahogy gondolod, mert ha ezt elolvasnád, akkor nem tudnád azt mondani, hogy nincs értelme és igazságtartalma annak, amit leírtam.

Remélem.