Pont lefosom, hogy éppen Valentin-nap volt akkor, amikor,

moziba mentünk, és hogy jól esett, hogy rajtunk kívül nagyjából tizenhat másik pár volt a teremben, akik pont Ashton huszonikszedjére is ugyanolyan aranyoskodó, beharapott mosolyú gödröcskéire, meg Natalie még mindig meg nem szokott, de létező szexualitására voltak kíváncsiak.

Amikor a jegypénztárnál kiderült, hogy megint elhagytam a dombornyomott, kódot még véletlenül sem kérő, rohadék bankkártyámat, és ezért ő fizetett mindent, hogy legyen milyen sztorit egy évig hallgatnom az első mozizásunkról.

Amikor tizenhatszor körbejártuk a MOM Parkot, hogy itt tényleg egyetlen normális bolt sincsen, ahol vásárolni lehetne.

Amikor végre kiizzadtuk a két külön emberből alig kialakult "mi"-ből, hogy végre már délután is, este is, éjszaka is, reggel is, délelőtt is együtt voltunk és nem vitával, görccsel, benn maradt, ki nem adott, át nem adott, oda nem adott dolgokkal fejeztük be, és nem volt az a már felesleges, de valamiért reménykedő, lecsípett, utolsó utáni húsz perc,  hogy hátha sikerül a egyenesbe rakni dolgokat, hanem még időben be is értünk.

Ami után végre úgy marad ki két-három nap, hogy nem aggódással, válaszkereséssel, agypörgéssel, frusztrációval, feszéllyel, félelemmel elegyített vonzódással várom a következő találkozást, hanem színtiszta, örömmel feszített várakozással. Van valakim, aki át- és átlépte a küszöböt, majd vagy ő lépett hátra kettőt, vagy én téptem ki az  egész kurva ajtót, hogy arrébb tegyem. De most hátha benn marad, hátha ott marad az az ajtó is. Kódneve: Mandula. Anya azt mondta rá, hogy szép a szeme. Tudom, mert mandula.

Piától kaptam, azt nem tudom, hogy szabad felhasználásra-e, de nagyon univerzálisnak tűnik a cucc, talán elfér ide is, mert én most ide (is) gondolom, azért.