harminc

Nemigen lesz időm már indulás előtt írni, holnapután indul a nyaralás Szeplőssel és Jazzékkel.

A Kislány mindenféle megróbáltatások után startra kész lett és inkább nagyobb mint kisebb fájdalmak árán az autórádiót is kicseréltem.

A tanulság annyi, hogy a PAZO művekhez autót ne vigyen senki, mert máshol esetleg százezer forinttal olcsóbban megcsinálják, és kiderül, hogy az autó sem csapágyas és a "bal külső kormányösszekötő gömbefejnek" sincs baja. Én azt sem tudtam, hogy van ilyen.

Általában mindenki azt mondja, hogy rossz idő lesz jövő héten Horvátországban, de én nekik nem hiszek.

Mert jó idő lesz és minden jó lesz és nem fogom végiggörcsölni az egészet. Sőt, idén talán az autót sem szállíttatják el. (Majd elmesélem.)

17-én leszek újra errefele, de ebbe még belegondolni se akarok. :) Most készülődés, és vásárlás, honlapbújás, hogy mit merre érdemes és muszáj.

Remélem "találkozunk" 10 nap múlva, sziasztok!

Az óvatoskodó előszó: ez most talán túl komoly lesz, talán egy olvasóm sem marad,  de nem tudm nem kiírni ezt, mert annyiszor botlok bele ebbe a problémámba. Igaz pont azért bukkant most fel bennem önmagam megértése iránti igény, mert mostanában nem volt ilyen problémám: uborkaszezon van. De e tekintetben sajnos(?) ott tartok, hogy már a csend is hangos.
De no panic, nem fogok politizálni, hiszen a cím önmagáért beszél. E tekintetben néma gyerek vagyok. Csak össze szerettem volna rakni, hogy miért? Az túl egyszerű válasz lenne, hogy lusta vagyok, vagy szarok bele, mert egyre inkább nem- öregszem én is, és legkésőbb akkor, mikor elkezd az ember adózni, ugye óhatatlanul körbenéz, hogy akkor most mi a kurva annya van errefelé?

A gyerekkor: Szerintem az embernek nagy esélye van élete nagyobbik részét véleménynélküliként leélni, ha nem született egy homo politicusokkal teli családba. Főleg, ha a rendszerváltás előtt született, mert nem véletlenül retrózunk mi évek óta...

De beszélek inkább magamról: beleszülettem a búgócsigák, lendkerekes autók, cicanadrágok, senior melegítők, dinamós versenyautópályák, camping biciklik, boci sajtkémek, pirosaranyok, kopott bőr focilabdák, beton ping-pong asztalok, a szomszéd család Commodore 64-ének, a papírgyűjtésben megszerzett és ezerszer átlapozott Kockás magazinok és a Delfin könyvek sorozatának a világába. Jó volt az. Évente négyszer-ötször  szépen fel kellett öltözni, de több kényelmetlenség nem nagyon szerepelt a gyerekkoromban.
Nekem ez így volt normális, nem érezhettem ezt másképpen, hiszen a gyerek csak azt ismeri, ami van.
Nem volt politika. Nem lehetett hallani semmit. Szüleim egyetlen véleménynyilvánítása a megkeresztelésünk volt (tesóm és én.) Hogy ez egyáltalán véleménynyilvánítás volt, azt kb. hat éves koromban tudtam meg, amikor unokatesómat vittük el megkeresztelni. Ott aztán kapott tőlem nagyjából ezer kérdést Anya húga. És mert Anya húga volt a legfiatalabb a felnőttek közül, hát  övé volt a „merész” szerep a családban. Beszélt nekem arról, hogy vannak más vallások, és beszélt arról, hogy nem feltétlenül „szeretik” Magyarországon, ha megkeresztelik az embert. Érteni biztos nem értettem, de megmaradt bennem, már csak azért is, mert a pap, ha már ott voltam, meglocsolt engem is. Vagy tudta, hogy nem leszek egy jó arc és nem árt a szentelvíz, vagy szimplán nem tudott ellenállni a kísértésnek.

Aztán közeledett 1989. Azon kívül, hogy utána 1990 lesz , amit tök fasza, nem tudtam, nem éreztem semmit. Még jó, akkor voltam 9-10 éves. Otthon nem mondtak semmit. Ami furcsa az, hogy a suliban sem szedtem fel semmit. Amire emlékszem, és amire a generációm emlékszik az csak a nagy kavarodás, hogy akkor most úttörő lesz a gyerek vagy nem lesz úttörő? 
Az a teljes tanácstalanság, némi félelem, mert most senki nem mondja meg az okosat... Döntsék el otthon! (Lehet, hogy sok helyen azért központilag eldöntötték, hogy igen, vagy nem, nem tudom.) Nálunk mindenesetre otthon született meg a döntés. Meg kellene kérdeznem, hogy azért döntöttek a „nem” mellett mert véleményt nyilvánítottak, vagy mert került volna valamibe a síp, kendő, mittudomén?
Mindenesetre nem lettem úttörő.
De kb. pont ennyit jelentett az egész. Mert egy 10 éves, a saját fantáziavilágában élő fiú még gyerek, azért. Mert nem tud ellenállni a könypiacon végbemenő változásoknak és fal mindent jó pár évig ami fantasy, ami sci-fi, ami western, ami kaland.
Aztán valami elkezdődött. A ki nem eszik a McDonald’s-ban, a kinek van jobb cucca, a kinek van mountain bike-ja időszak. Nem mondom, volt „azelőtt” is igen klafa kvarcjáték egy-két embernél, meg jobbfajta számológép, szebb ruha, de nem érdekelt olyan mélyen, mint akkor, amikor már egyre közeledett a kamaszkor.

A kamaszkor: a politika iránti érdektelenség  a kamaszkorban kezdődik/kezdődhet el. Ekkor tekintesz „ki” először magadból, ekkor veszed észre világot magad körül. Ha az a megsimmítően erős valahova, valaki(k)hez való tartozás vágya nem szippant be valamilyen politikai érdekeltségű, irányultságú társaságba, csoportba, szervezetbe, akkor csak magadtól van esélyed elindulni.
Megtörténhetett volna, hogy mélyebben elkezd érdekelni ez a miért nincs elég pénzem, miért nem vagyok menő téma, de nem. Azért elboldogultam így is: meglettek a barátok, köztük Nyomozó, akkor még dús, göndör hajjal, akivel aztán a végletekig le-, ki- és megdefiniáltuk helyünket a világban. Volt benne helyünk. Nem votlunk elégedettek, de azért „a mi világunkban” is volt elég tér, hajjaj! Főleg ha tekintetbe vesszük, hogy egy igen sikertelen középiskolai felvételi után egy egészségügyi szakközépsikola egyetlen gimnáziumi osztályában landoltunk…

A hormonok, a belső bajok, a világgal való bajok, a csajok, a bulik meglehetősen érdektelenné tudnak tenni a nagyvilág történései iránt.

A felnőttkor: Ami nagyobb baj, hogy ez egészen sokáig el tud húzódni. A főiskola ebbe lazán belefér. A bajok egy része megszűnt, átalakult, és lettek másfajta problémák, de még mindig nem vettem észre, hogy lassan-lassan ezek egzisztenciális kérdések lesznek. Hogy meghatároznak engem.
Nem. Én csajoztam, buliztam, tanultam egy kicsit, mert félévenként egyszer  azt is kellett. Persze itt már 19-20-as éveimről beszélünk, ahol azért óhatatlanul is felszedtem egy minimális rálátást „az ország helyzetére”. Nem alkottam véleményt, legfeljebb, ha kellet, felszedtem és alkalmaztam mások véleményét. De igazából leszartam. Azért szartam le, mert hárítottam, eltoltam, jó messzire. Nem fért bele, nem akartam, hogy beleférjen, az energiába került volna, és úgy, ahogy akkor voltam, kényelmes volt.
Ezen a ponton úgy érzem már csak a szégyen segíthetett: azért lassan éreztem, hogy jó lenne napi- vagy hetilapokkal megjelenni a fősulin, vagy a vonaton, egyáltalán bárhol, ahol ezt az emberek, és ahogy azt egyre nagyobb mértékben a velem kb. egykorú emberek is teszik.

A tájékozódás kérdése: na itt jön számomra mind a mai napig tartó alapvető kérdés: hol tegyem ezt? Az ember csipőből megveszi Magyarország legnagyobb példányszámú napilapját. Népszabi. Olvassa egy ideig. Aztán azt veszi észre, hogy ezzel őt betették egy skatulyába. Mert a Népszabi „olyan”. Jó, akkor mit? Szépen előjön az összes nagyobb napilap, de mind „valamilyen”. Én nem akartam, hogy valamilyen legyen. Erre az ember a HVG után nyúl, amiről azért nem nagyon hallott olyat, hogy „milyen”. (De majd most biztos kiderül) A HVG-t azért elég nehezen lehet követni, kicsit mindig a paraszt a tőzsdén érzésem volt, a HVG-t olvasgatva. A könnyebbik ellenállás mentén egy idő után csak a külpolitikai írásokat olvastam, amitől hej, de tájékozottank éreztem magam.

A HVG-ről igazából csak akkor szoktam le, mikor időszerűvé, hovatovább elkerülhetetlenné vált az álláskeresés: azért két és fél alatt még én is meg tudtam írni  két darab szakdogát.
A HVG viszont kifejezetten önbizalomromboló álláskeresés szempontjából. Mert hiába teszi ki lassan a fél újságot az álláshirdetés, ha kis túlzással kizárólag mérnököket, közgazdászokat keresnek, meg EGYÁLTALÁN - angolul ajánlanak. HVG-t nem vettem hát -  nem mintha jobban ment volna így az önmarketing…
Ha túllépünk az offline médián (igaz, a híradókról , meg csatornákról még csak említést sem tettem, de tudjátok úgy is, mit írnék az eddigiek alapján), akkor ugyanez a helyzet online is: ki ilyenebb, ki olyanabb. Csak egy kurvára, de nagyon-nagyon semlegeset nem találok, ami eligazítana, ami megmondaná a frankót. (Mert ha mégis úgy érzem, hogy ez az elemzés ok, ilyet kerestem,  akkor magamban nem bízom, hiszen behatóan nem ismerem a forrást, a nyilatkozót, legyen az személy, vagy médium.) Mert minden és mindenki valamilyen. Ami úgy igazából rendben is van, ha jobban belegondolok, erről szól a világ, de én tájékozódni szeretnék, úgy igazán pártatlanul. Nem érdekek, nem pártok, nem multik által irányítottan. Magamtól nem megy, mert nem halászni, nem értelmezve, nem kettővel, nem öttel osztva szeretném ezt tenni. Szükségem lenne erre, mert vagy nem kezdtem elég korán érdeklődni, vagy mert alkatilag vagyok alkalmatlan. De azért jó lenne már tudni, hogy pontosan merre, hány méter, na.


Azért a végére, mert senki nem olvasta volna el ezt a nagy elmélkekdést, ha az elejére teszem:

„Talán nem hiba, ha a véleményáramlatok közé soroljuk azt a sajátos helyzetet is, amit Angelusz véleménynélküliségnek nevez …Sokféle oka lehet a véleménynélküliségnek az adott téma (tárgy) iránti érdektelenségtől (netán apátiától) kezdve az olyan mértékű tájékoztalanságig, amely eleve lehetetlenné teszi a vélemények alakulását. A véleménynélküliségnek sajátos véleményáramlatként való felfogását pedig azzal lehet motiválni, ha emlékeztetünk például olyan társadalmi technikára, mint volt a kádári időszakban az "aki nincs ellenünk, az velünk van": ez ugyanis elég sikeresen idézte elő a politikai semlegességet, a politikától való elfordulást vagy éppen a véleménynyilvánítástól való tartózkodást.”
(Innen: http://www.c3.hu/~jelkep/JK992/keret.htm)


„…
Az elsőnek a skálája a jóságra valló, teljes és tökéletes véleményhiánytól az ephektikus bölcselőkig terjed, akik a vélemény felfüggesztésének jogával élnek.
A véleménynélküliség lehet jóhiszemű és tisztességes – ha nem viszi piacra magát, hogy jó pénzért, előnyökért árulja lecsatlakozását. Jóhiszemű, ha nem alkotunk véleményt valamiről, ami a térképen – vagy ami személyiségünktől távol esik; keveset tudunk róla, nem csigázza érdeklődésünket; nem érezzük szükségét, nélküle nem észtelünk hiányérzetet, és akár sohase tudjunk róla.
Az európai kontinens jól megvan az esedékes krikettbajnokság esélyeinek latolgatása nélkül; az angolszász szellemiségnek pedig nem rójuk fel hibájául, hogy belőle a bikaviadal mélyengő filozófiája hiányzik.
A véleménynélküliség akkor látvány, ha a nemtörődöm szavazó „tudom-is-én, bánom-is-én” szellemi bolygásává válik, legyen bár azért, mert a szavazó csibeagyvelejű, vagy azért, mert önáruló vásári himpellér.
E bolygószavazók (a „don’t knows”) számának felduzzadása okozza a nyugati demokráciákban, hogy a kormányok hol elképesztő minimális „többséggel” kerülnek hatalomra, hol csupán a többség merő látszatával: igen gyakran a szavazásra jogosultak mindössze harmadának, negyedének tömegbázisára támaszkodva vindikálják maguknak a demokratikus „többségi” felhatalmazást, és éppoly arrogánsan lépnek fel. A bolygószavazók (a „nemtudomkák”) elszaporodása minden erélyes kisebbség számára megkönnyíti a „demokrácia” manipulálását, és széles támadásfelületet nyújt az anarchia tudatosan züllesztő erőinek.”
(innen: http://www.dia.pool.pim.hu/html/muvek/HATAR/hatar00176a/hatar00176a_o/hatar00176a_o.html)




 

Csak rohanva:

Drágó jó autóstársadalom, megérkeztem, rögtön egy jó nagy kiadós deepthroattal. Nem igaz. Többel is.

A szalonnak a zöldkártyát sikerült nagyon elfelejtenie. Az üzletkötő felajánlotta, hogy csináltassuk meg egy alternativ helyen, és ő ígér nekem cserébe egy ingyenes olajcserét.

Peehersze.

Akkor egy órát kellene várni.

Várunk.

Ne szóljatok róla senkinek, de előrevettelek benneteket, egy negyedórán belül, akkor ennek meg kell lennie.

Háromnegyed óra múlva úgy döntöttünk, hogy tényleg nem szólunk senkinek, mert már nincs kinek.

Gyorsan nézzük át akkor az autót, hogy minden úgy van-e, ahogy szeretnéd, sziasztok!

…Nem is ellenkeztem, annyira nem, annyira már csak elhúzni akartam onnan, hogy csak New Jersey-ben vettem észre Nyomozóval, hogy két különböző dísztárcsám van a két oldalon. Mert ezek olyanok. Ennyire olyanok.

De ment szépen a kocsi, nem voltak gyanús zajok, sem kopogások, sem huhogások, nem húzott oldalirányba, de előre nagyon, merthogy volt dinamikus szakasz autópályán, volt nyugis hazafele, nyomkorászás, tapogatás, tudjátok, hát ahogy a hozzá nem értő tesztel. De semmi lófasz.

Ezt azért mondom el, mert ennek a fényében elég megdöbbentő volt, amikor felhívott a választott (ismerős ismerősének az ajánlata, lévén, hogy nekem egy szervizes kontaktom sincs, telefonszámgyűjtésbe kezdtem.) szerviz, hogy akkor 150-160-ból meg is állna a mutatvány, mert ez lóg, az lóg, csapágy, és futómű, kutyafasza.

Halló???

Hát Nyomozó Volvoját is megcsinálták 130-ból! Az is öt éves, csak kicsit nagyobb vas ugye , drágább cucceráréval. Még az is megvolt kevesebből. Azt meg egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ENNYIRE hulladék lenne alul az autó.

Na akkor, megint őrült, idegbajos telefonálás, vonulunk vidékre. „Nem hallgattál rám, mondtam, hogy a budapesti szervizek ilyenek!” Jó, leszarom, csak valaki csinálja meg olcsón, hadd menjek már nyaralni!

Plusz, New Jersey-ben a Shellé változott Tesco kúton hagytam a bankkártyám, miután illendően teletankoltam a kislányt.

Merthogy azért közben nevet is kapott. Ez volt AZ EGYIK.

A csajok mindig neveket adnak az autóknak.. :)

Ezt persze csak ma vettem észre, hálistennek egy sms sem landolt, hogy éppen most vett valaki  egy cipőt és négy felsőt az Andrássy úton. Nyomozót beizzít, kútra elküld és karhatalmi jogával értemélve kártyát megszereztet.

Phhhhűűűű…

..az milyen, hogy:

1: az állítólag 39. legbiztonságosabb bank annyira biztonságos volt, hogy én magam sem fértem hozzá a pénzemhez? Kellett hozzá egy izmos 24 óra. Persze a lefosásos taktikám sem segített, ezt megadom. Talán vissza kellett volna küldeni az igényelt kérdés-feleletes játékot, amit ezek szerint minden alkalommal el fogunk játszani, ha telefonálok nekik.

Be kellett battyognom a Váci út akárhány szám alá, hogy akkor ott fizikai valómban töltsem ki nekik a biztonsági kérdéses nyomtatványt. Ezek után a véletlenül sem tegeződő srác eltűnt öt jelentőségteljes percre, azzal, hogy "egy pillanat". Pontosan olyan érzés volt, mint ha egy repülőtéren tűntek volna el a paraván mögött az útlevelemmel. Én már készültem mindenféle magyarázattal, felháborodással, kirohanással, néztem a kamerákat, mire visszajött az ügyintéző:

- Tehetünk-e még valamit Önért?

Nem, azanyád!

Aztán délután 17 óra után telefonálnom kellett, megadnom szóban is a három jó választ, majd jött a hatjegyű pinkód véletlenszerű három száma, majd a kártya aktiválása, és majdnem készen is voltunk. Már csak egy éjszakát kellet aludnom, hogy mindez érvénybe is lépjen.

2: ...az üzletkötő simán elírt százezer forintot a javamra tévedésből? A vele töltött mintegy két és fél órában többször is megegyeztünk a befizetés és a hitel arányában, futamidőben, satöbbiben, és kábé huszonhétszer írtam alá három példányban. Ehhez képest pontosan százezer forinttal kevesebbet fizettem be a pénztáruknál a megbeszéltekhez képest, de addigra úgy elment az önbizalmam az átírásos, eredetvizsgás, papírintézéses útvesztőben, hogy én ugyan nem szóltam.

Később aztán megijedtem, hogy mégse úgy lesz a hitel, ahogy megbeszéltük, fel is hívtam a fiatalembert, aki nagyon profin viselkedett, pedig biztos voltam benne, hogy konkrétan most fossa ösze magát a megkönnyebbülésében, ugyanis kiderült, hogy-hogy nem, elszámolt egy százast, azt csak be kellene még fizetnem náluk.

Innen két órán keresztül nyugtattam magam, hogy biztos észrevették volna, szóltak volna, nem, nem maradt volna nálam úgysem az a pár darab papírfecni. Biztos nem.

Még aznap megkötöttem a kötelezőt, ahogy javasolta, mert anélkül nincs átírás. Scannelés, elküldés. Ő visszaírt, hogy el is fogadták a hitelt, hétfőn intézi az autó "további sorsát." Eddig az volt a mantra, hogy legalább egy nap kell az elbíráláshoz. Ehhez képest péntek délután nekiálltak, leinfóztak, ahogy kell, és vissza is igazolták, hogy kell nekik a pénzem.

3: És ehhez képest az milyen, hogy ma délután megint feltették az autómat a netre?????!!

A nagy állóvízre még rájött egy kis hétfő délőtti lassulás, nem utolsósorban tesóm férjének köszönhetően, aki egy hét itthonlét után megint megy vissza vendégmunkázni. Ez általában úgy szokott zajlani, hogy alapul vesszük azt a nagyon szűk területet, mit ő Budapestből ismer, és ott találkozunk. Ez az évek alatt kikristályosodott egy darab fix benzinkúti találkozásba, vagy egy Alkotás úti kocsiotthagyás és értemenésbe.

Az ám, de Édesanya úgy vélte, hogy a menyének csak kellene egy GPS már ebbe a nagy járkálásba, hát vett is neki egyet a Médiában.

Ismétlem, a Média Marktban. Ezek ilyen kommandóakciók Anyától a családi kassza meg mindenki, de főleg az én idegrendszerem ellen: nem szól, hogy hülyegyerek, nézz körbe, hogy mi mennyi hol, mert ezt akarom, vagy van ez az ötletem, mit szólsz hozzá, nem. Ő kitalálja és megveszi. Most nem akarok utánanézni, hogy átlag mennyivel drágábban ad egy adott GPS készüléket a Media, mint valamelyik webshop, vagy noname bolt, de ehhez elég annyi, hogy a Mediában egyszer vettem olcsón elektronikai eszközt, és az is egy kifutó, utolsó darabos digit-mikró volt.

Volt már otthon húszezer forintos dvd lejátszó, mert az ELDZSí, és ha már hűtőt vettem hitelre, akkor legyen DVD is hozzá. A hűtőt azóta kétszer javították, a DVD lejátszó már sehol és a bolt is megszűnt persze. De a pálmát biztos, hogy a Bioptron lámpa vitte, meg a szintén Zepteres takarítógép. Ez sok nulla így együtt, nagyon sok, főleg egy lakótelepi lakásban. Anya ötvenx év  alatt, úgy érzem, tökéletes szintre fejlesztette a pénzzel való teljes felelőtlenség művészetét.

Zepter, istenem.. na jó, hagyjuk..

Szóval: A GPS kb. fél évet állt, mert nem fogott műholdjelet, ami ugye egy navigációs készülékben elég kínos és nem átléphető probléma. A szervíz állítólag megcsinálta cirka 2 hónap alatt, de nagyon hamar kiderült, hogy dehogy. Akkor adtak volna egy kiállított darabot, mert éppen elfogyott az uganyolyan tipusú készülék. Sógor mondja, kapjátok be. A következő kör lett az igazi, akkor érkezett szállítmány, adtak neki egy újat.

És az sajnos működik, a sógor ugyanis átment bátorba. Ma reggel kilencre beszéltük meg a benzinkúti randevút. Ott vagyok a közelben, hívom, hogy siessek-e, vagy mivan, erre ő: itt vagyok a Keletinél, várom Robit, aztán innen megyünk oda.

Na ez volt az info, amit nem akartam hallani. Nyakvakarás, azon gondolkoztam, hogy mondjam meg viszonylag finoman, hogy ez most nem volt olyan jó ötlet, ugyanis HÉTFŐ REGGEL KILENC VAN BAZDMEG. BUDAPESTEN!!!!!!!!

Abban maradtunk, hogy egy órát biztos, hogy késnek, és a családi béke is megóvásra került.

Addig én sétáltam egyet, hogy lemenjen az agyvizem. És ez csodálatosan sikerült is. Séta. Úgy elfelejti ezt az ember, a nagy tömegközlekedésben, liftezésben, mintha soha nem  lett volna ez a funkció.

Pedig mennyit sétáltam és New Jersey-ben, ahol aztán valóban hiába vársz a buszra. Fél óra, húsz perc alatt mindenhová elérsz  - szinte.

Séta. Mozogsz, nézel, kijárja az agyad is magát, és élvezed azt a kurva nagy kontrasztot, amit te képviselsz a munkába igyekvő őrülethez képest.

Helyre rakódik egy csomó dolog, kialakulnak ötletek, többek közt, hogy lenne itt bennem valami téma, amit le szeretnék ide írni, furcsamód elsősorban  magamnak, hogy ÉN  lássam, hogy is van ez bennem. De kusza még, hogy honnan indul, és mi tartozik bele, hát bogozgatom magamban, formálódnak a mondatok. És közben elkezdesz látni, közben elkezdődik a kedvenc játékom, hogy milyen lehet egyes helyeken lakni. Itt pl zseniális:

Aztán találkoztam az Ezredes utcában egy megható felirattal, így augusztus 3-án, fél tíz körül, 30 fokban:

 De a legzseniálisabb a Városmajor volt. Még a Mammutban szereztem egy PestiEstet, hoy legyen mit olvasnom, hát le is ültem a parkban, nem messze két vén fószertól, akik iszonyatosan benne voltak a pingpongozásban. Ez olyan valószerűtlen élmény volt, hogy el sem hittem. Hétfő reggel, mindenki pörög rajtunk kivül, ezek meg ott szivatják egymást a csuszákkal, pörgetésekkel, lecsapásokkal. Nagyon komolyan vették, meg sem álltak míg ott ültem.

Nyugdíjasok, nem fiatalok, és mégis gyermeki örömmel pingpongoztak. Néztem, ahogy alányesik az ütőt a labdának, ahogy lecsapnak, ahogy ugrálnak, kimozdulnak, felszedik a labdát. És nem érdekli bizony őket semmi abból, ami minket annyira izgat. Sem a meló, sem a pénzhajkurászás, sem az adó, sem az ország helyzete, sem semmi magánéleti hercehurca, de most még a nyugdíj sem. Ezeket ők bizonyára már régen letudták. Tudják, hogy úgyis.. és, hogy akkor is.. meg minden ilyet. És most ők pingpongoznak. (És remélem utána beülnek valami jó kis ligetes kocsmába és isznak egy jóóó nagy, friss, bubis fröccsöt, mert én ezt nagyon elképzeltem nekik.)

Tudom, hogy lószart sem látni, a képek minősége megint csak az én tehetségemet dicséri.

Lapozgatom az Estet és nagy örömömre ismét van benne Város rovat(?). Ha már így bele vagyok buzulva Budapestbe, akkor..

A Batthyány térről (nem, nem megint nem tudtam elsőre jól leírni, nem hiszem el.) regélnek nekünk most benne, persze semmi mélység, csak a kajáldák, meg kávézók, ennyi. És igazat sem írnak, mert a Nagyi palacsintázója ugyan jó hely, de az a sikító unalom és nem akarás és feszkó, meg az a fonnyadt, alufólia alól elővett palacsinta ,ami a kiszolgáló pult mögül jön az kb. pont nullára is egyenlíti a történetet.

De volt benne egy kis interjú Szécsi Noémivel, akinek a neve megint nem mond számomra semmit, de ezen én már nem lepődöm meg. Neki, az olvasottak alapján, igen határozott véleménye van a városról és annak aktuális alakulásáról, hát meg is fogom venni az Utolsó kentaur c. könyvét, hogy akkor mi is van szerinte.

És tudom, tudom, hogy nem feltétlenül az EStből kellene tájékozódnom, de nálam ez ilyen Amelie-csodálatos-életés-szeretem-a... -dolog, ha értitek. Szeretem az Exitet meg az Estet áttanulmányozni, fingom nincs miért.