A kényszerbeszélgetések a legutálatosabb szituácók közé tartoznak, főleg ha a személyes szocializációd nem nevelte beléd a semmitmondó beszélgetésekre vonatkozó társalgási rutint. Ugyanez a rutin nagyon jól jöhet(ne) az üzleti beszélgetéseket jellemző mellébeszélesek esetén is egyébként.
Általában már hosszú másodpercekkel előtte tudod, hogy a társalgást nem lehet elkerülni, bármit is csinálsz, és ott mantrázod a szád szélén, hogy óbasszamegóbasszamegóbasszameg", de van olyan is, hogy annyira tökéletesen meglep a másik fék felbukkanása, hogy fenáll a veszélye a teljes lefagyásnak. Ilyenkor születnek a "Mi van Veled?" -típusú zseniális felvetések. Az agresszívebb fél esetleg beveti a még direktebb "Mesélj valamit!" című falhozállítós kérdést.
A kényszerbeszélgetést kiváltó fél általában:
- anyád barátnőjének a fia, akivel utoljára 26 23-24 (minek öregítsem magam?) éve kardoztad a lányokat a szoba sarkába és tartottad őket ott sakkban valamint rettegésben diadalmas tíz percen keresztül, mígnem két hatalmasan nagy pofon dicstelen végett vetett a fényes győzelemnek.
- az általános iskolai osztálytársad, akivel valamiért pont egy buszon kell hazautaznod. (Bárki van odafönn, angol humora van.) Vele korábban sokat sakkoztál, majd utána kevesebbet, mert kiderült, hogy ő okosabb, de főleg népitáncolt és nem lehetett vele diszkóba járni. Deviánsokkal kamaszkorban nem foglalkozik az ember.
Ez az a bizonyos "te merre?" (dolgozol) -féle tipikus találkozás, ahol egy Véleménynélküli igen nagy bajba kerülhet, hiszen egy ilyen beszélgetés egy ilyen okos emberrel, teli van buktatóval és veszéllyel. Mások véleményét ilyenkor óvatosan citáld, hiszen lehet, hogy egy ilyen okos ismeri azt, és/vagy nem tetszik neki. Az meg még kínosabb, mert nem öt percet utaztok együtt.
Ha ezt a találkozást megszorozod 27-tel, és hozzáadsz legalább öt csúnya babát ábrozoló fényképet, akkor osztálytalálkozón vagy. Miért mentél el??
- a gimnáziumi osztálytársad, akibe, ha lábad szilánkosra is töröd, akkor is összefutsz vele másnap Budapesten, ha más nem, akkor a röntgennél. (Eddig megvolt: Csillaghegyi strand, 4-6-os minimum kétszer, egyéb BKV, bolt és szórakozóhely.) Ha meglátod, mindig elgondolkodsz azon, hogy most már nem illene-e kicsit paranoiásnak lenni? Aztán sóhajtasz, és olyan Fibis módon elbújsz a pénztárcádba, esetleg a legkevésbé feltűnő módon elfordulsz, vagy egyszerűen spanyolnak tetteted magad. Feleslegesen.
- a főnököd - Szerencséd akkor van, ha a liftben találkoztok. Pár emelet nem a világ, és esetleg be is száll valamelyiken valaki, aki mint kivülálló, megszakítja a céges bizalmi infókkal teli beszélgetést, vagy lehet úgy tenni, hogy nem akarjuk, hogy a harmadik fél valamit is megtudjon a jelenlegi időjárásról.
Kínosabb a szituáció akkor, ha várni is együtt kell a liftre. Általában az irodaházas előterek a világ legingerszegényebb helyiségei, ami nem segíti elő témaválasztást.
- egy kollégád - Ő azért rosszabb, mint a főnököd, mert míg az előbbi szituációban végszükség esetén akár elfogadott is lehet egy indokolatlan ám szimpla párperces nyalás, addig ebben a helyzetben ez furcsán venné ki magát. Azért is sokkal rosszabb egy távoli kollégával kényszerbeszélgetni, mert igen nagy esély van rá, hogy ezt a tömegközlekedésben vagy kénytelen lefolytatni, vagy munkába menet, vagy onnan jövet. A főnököd kocsival jár, ez alap.
A tömegközlekedéses kényszerbeszélgetés általában minimum három megállónyi utazást jelent, ami már legalább két téma felhozatalát és kifejtését jelenti, úgy, hogy közben mind a ketten arra gondoltok, hogy simán hallgathatnám a kedvenc zenémet is, ahelyett, hogy ezzel a pöccsel beszélgetek. (Tipikus kezdése az ilyen beszélgetéseknek a jobb(!) füles kivétele a fülből, majd miután minden remény elveszett a másik dugasz eltávolítása és a zene leállítása.) A közvetlen környezetedben legalább három páros ugyanebben a sziutációban van, mégis azt gondolod, hogy mindenki azt figyeli, hogy te mit szenvedsz.
A legeslegrosszabb bármelyik esetben a következő két dolog lehet:
- Nem sikerül olyan kérdést feltenned, olyan témát felhoznod, amiről a másik fél nettó húsz percet képes megszakítás nélkül beszélni.
- A másik fél nálad is bénább és NEKED kell irányítani a beszélgetést.
Brrrrr.
Csak mert nem akartam erről a nyaralásos posztban írni:
A hülyegyerek, aki összetelefonozta a számlát, bemegy a Vodafone-hoz, hogy részletes számlát kérjen, vagy egyáltalán valahogy rájöjjön, hogy melyik zseniális ötlete vitte csődbe augusztus végén. Ebben csak két probléma van:
- Nem Vodafone voltba megy, hanem csak "szerződéses partnerhez". Most őszintén, ki tudja megkülönböztetni a csuma piros boltot, ahol piros vodafone-os egyenruhában ülnek a legóemberek, attól a csumapiros bolttól, ahol piros vodafone-os egyenruhában ülnek a legóemberek? Én nem.
Azért az utolsó két másodpercben az is kiderül, hogy az sem számít, ha most bemegyek a Mammutba, mert OTT sem fogják megmondani. (Némi "most baszódj meg" ízű elégedettség terül szét a nem vodafone-os hölgyön. - Így múlik a Flórián téri üzlet dicsősége.)
CSAK a 1270-en adnak erről felvilágosítást. DE OTT se fogják látni. (A kegyelemdöfés kegyetlen szájrezdülése.)
Innentől (a 1270-en folytatva) háromszor kérdeztem meg, hogy miért nem megy ez? Hiszen felhívni, sms-t küldeni tudtak. Tehát LÁTJÁK, hogy volt valami gebasz.
Mert NEM látják, azért nem megy. Mert lezáratlan számlába SENKI nem lát bele. Jó, de nekem 19-ig ezt ki kell fizetnem.
HA NEM TUDOM PONTOSAN, HOGY MIRE, AKKOR MILYEN ALAPON FIZESSEK ÉN BÁRKINEK IS BÁRMENNYI PÉNZT? AZÉRT MERT MONDJA?
Ezt meg is kérdeztem, hogy vajon ő kifizetne-e pusztán felszólításra, bármilyen papír, számok, vagy bármi kurvaannya nélkül 25000 Ft-ot (bizonyítékokról itt nem is beszélünk), mert én soha életemben nem tettem ilyet, és nem most szeretném elkezdeni.
Megértik. Ez jól esett, csak előrébb nem voltam vele. Innentől jön a robotmód, tudtam jól, tehát felesleges erőltetni. Nem a végpontot kell szidni, ezt mindig a legújabbkori intellegencia mércéjének tartottam. Megegyeztünk abban, hogy akkor legfeljebb kártyatiltás, egyirányúsítás, és, ha megkapom a számlát, akkor jön a következő rund.
Aztán eszembe jutott, hogy a visszakapcsolás is pénzbe kerül, persze ezt nem mondták, hogy hülyegyerek, figyelj már...
Újratelefonálás. Igen, 2600 Ft. Kiderül még az is, hogy 1800 Ft/Mb a tarifa, ha a térkép mégis szedett adatot a netről.
És ennyi volt a hülyegyerek, a kisember hősies szánalmas, pohárvizes harca. A plusz 2600 Ft térdre kényszerített. Befizettem bemondásra, rohadjanak meg. Játszanak velem, és lófaszt sem számítok, lófaszt sem számít az a hat év problémamentesség, amit lenyomtam már velük. Annyira kibaszott módon tipikus magyar szolgáltatós sztori. Ejj. Tudom, hogy nem lenne ez egy 5-ös homárfaktor, de nekem fáj.
Kérem szépen a Twingo egy nagy autó. Szépen beletettük a csomagokat, mindenkinek volt kb. egy nagytáskája, a kalaptartó kicsit megemelkedett, de nagyon elégedett voltam a végeredménnyel - és titkon kicsit a csomagolásban mutatott általános önmegtartóztással is. Nem mintha sok ruha kellett volna arra az egy, harminciksz fokban eltöltött egy hétre.
Jazz alapvetően hulla fáradt volt odafele, hiszen nagyjából 10 órát töltött Magyarországon indulásunk előtt. Mennyaszonya nem volt az, de fáradtságtól függetlenül nagyjából öt percnél többet nem voltak képesek ébren tölteni az odaút során. Készültek is szép képek, majd megkapják albumban. Úgy tervezem, hogy lesz egy jobbra-balra dülős, szájtátós, nyálzós sorozat róluk, meg egy másik, hogy „erről maradtatok le”. Mert a part menti út megint szenzációs volt, a végtelen 60-as balkanyar, 40-es jobbkanyar kombinációk sem készítetettek ki annyira, nem úgy mint egy évvel ezelőtt.
A szopás részéről nem írok, azt említettem már tegnap. Reggel mászkáltunk egy órát a Zadarban, szép volt, de olyan képet nem tudtunk készíteni, amelyen ne szerepelne egy kukásautó, takarítókocsi vagy áruszállító. A parti sétány újra „beszép” volt, a vízi orgona is búgott álmosan párat, de a csikkek és üres sörösüvegeket elnézve igencsak nehéz éjszakája lehetett.
Bementünk Splitbe is egy csevap ürügyén, és ott bizony megvolt az első Karlovacko. A Karlovacko egy olyan sör, ami annyira ízlett tavaly, hogy Szépnevű is itta. Idén már hajlandó voltam Ozujskot is inni, de ez csak Jazz bálványdöntögetős attitűdje miatt törénhetett meg. (Ez drága bazmeg!) Volt már Beck’s, meg Tuborg is, tavaly pedig csak Kaltenberget, vagy mit adtak a hazai sörön kívül. De nekem jó a horvát sör.
Nem, nem minden überfasza, ami horvát, de például a ciabattára hajazó, vastag, ropogós héjú, nagy lyukacsos kenyerük és az a sajt, amit trappista néven adnak a kezedbe, üt mindent.
A boruk szóra sem érdemes, csak a Prosec, de az desszertbor és minimum 50 kuna. Kiakasztó, hogy nincs vajkrémük, kisboltban csak Palinkovacot vehetsz, ha erősre vágysz és konkrétan NINCS náluk sajtos chips. Nincs. Egyél paprikásat vagy sósat, ha olyanod van.
Splitben Jazz egy igen kreatívan elnevezett helyre vitt bennünket, a „Diocletian”-ba. Ez egy vendéglős kocsma, konkrétan Diocletianus palotájának a falában, óriási ablakokkal a spliti sétányra.
A szállást első szóra kivettük 60 euróért, de egyrészt nagyon tikkadtak voltunk és nagyon kellett a pozitív élmény, másrészt hatalmas területet uraltunk ennyi pénzért. Klíma nem volt, de a ház mindvégig kellemesen hűvös maradt és a konyhához egy hatalmas étkező tartozott, kanapéval, asztallal, székekkel. Nem használtuk. A terasz előtt ugyan stratégiai helyen bólogatott egy barackfa, de azért elég nagy szeleteket láttunk a tengerből. Annyit mindenképpen, hogy másra se vágyjak, mint mátrixos módra elrepülni a közepére és ott csobbani egy nagyon nagy, hűsítő fejest abba a nagy vízbe.
A víz sós. Ez mindig felháborít az elején, majd jön a margharita-effekt, hogy a sós tulajdonképpen jó dolog (furcsa módon a sós íz az új fogkérmünkben is működik. A neve Paradontax, Szeplős ínyére vettük, és elég hányós íze van az elején, de utána frankó. Mára már frankó.)
A víz olyan valószínűtlenül türkiz vagy nem tudom milyen kék, hogy azt nem lehet elmondani. A legjobb ötletünk és élményünk között van a Supetarba való kirándulás. Omisban sétáltunk éppen a kikötőnél, amikor belénkvillant, hogy hajókázni kellene egyet. Úgyis mindig a vitorlásokat bámuljuk, hogy kéne egy olyan élmény, mint a Nílus gyöngyében, amikor Michael Douglas végre megvette a vitorlását. Persze mindez csak addig érvényes, míg fel nem robbantják a hajót.
Hát ha annyira nem is volt veszettül romantikus, azért igen jónak, igen jó volt. Konkrétan magyarul kaptunk egy kis szóbeli előzetest, hogy mi is fog várni bennünket az út során. A foglaláskor Szeplős azért már bekérdezte, hogy az nem lehet-e, hogy Szegedről ismerik egymást a csávóval. De, lehetett. A világ nagyon-nagyon kicsinek bizonyul időről-időre.
Hálistennek annyira nem ismerte jól Szeplős a fiatalembert, hogy ez kedvezményhez, majd szívemben nehezményhez vezessen, hát maradtunk a „pöcsönként” 140 kunánál. A „pöcsönként” Jazztől jön és ez alatt egyes, bármilyen nemű emberi egyedeket ért, még ha nincs is pöcse, akkor is.
Ebben az árban volt egy teljes oda-vissza útnyi, időként fülrepesztően hangos, horvát, mulatós szinten körül mozgó popzene, valami fáin hal („Milyen hal ez?” „Tengeri.” Majd a mélypont: „Nincs is benne kukorica.”) fokhagymás, citromos, petrezselmes öntettel. Ebből volt repeta. Adtak még szörpöt, amit az utazóközönség nagy része első kortyra üdítőnek nézett, adtak a szörphöz vizet, és valami rohadtul karcos vörösbort. Azt Jazz megitta az ugyanazon padon utazó szláv családfővel.
Supetar (innen Szupersztár, ezt nem lehet másként mondani, ugyanez érvényes pl. Dugi Otokra, sajnálom, a nyaralás butít) nagyon helyes kis kikötő volt, a lényeget mégis a víz jelentette. A legtisztább víz volt, amit valaha láttam. Gond nélkül meg lehetett figyelni a kb. tíz-tizenöt méte mélyen lévő fenék szikláit. Ellubickoltunk pár órát, és még a tajparaszt magyar jetskicsapat sem ronthatta el a kedvünk, akik doszt a strand végében nyomatták a nyomorult egy szem gépükkel. Elsőnek valami igazi magyar Picsa ment vele pár kört:
-Hallod, gyere máár ide, én biztos nem tudok odamenni vele! HÜLYE vagy??! Dobjáá máá egy kötelet!!
Visszafele kaptunk sirályokat is a kaja mellé, és hosszában brummogtunk a Brac sziget mentén, hát kötelező volt pár képet készíteni a hajó farából. Felmentem Szeplősért, hogy ez milyen fasza. Az, hogy ő ezek után nem akart lejönni velem, simán elvezetett a kötelező egyszeri banális, nyaralásos összeveszéshez.
Mindeközben volt egy csodálatosan szép, csupabarnaságos lány, az a típus, aki mindenhol a legszebb, de hogy ő legyen a legkülönlegesebb is, azért persze külön tesz. Pl. napozás a nem turistáknak szánt területen, korláton ülés, meg minden olyan, mi őt kicsit leválasztja a tömegről, hogy annak még csak véletelenül se legyen része, akkor se, ha éppen véletlenül része.
Volt egy pasi is, akit kifigyeltem. Róla lesz is egy kép, holnap vagy ma be is teszem. (Azért a lányról nem mertem, még ott félreértették volna, értitek :P) A pasiról annyit kell tudni, hogy ő egy klasszikus Divatdiktátor volt. Betűről-betűre. Aki nem olvasta, annak kötelelező. :)
A pasit akkor szúrtam ki, amikor Szeplőssel kettesben koktéloztunk egy hintágyban az omisi strandon – mert volt ilyen is - onnatól ádáz vigyorral figyeltük minden mozdulatát.
NA, itt van a kép! Tankönyvi eset, húú, de mennyire :D
A balhé második este történt. Ekkor derült ki, hogy a 60 euróba mi minden fér bele:
- Éjfél után egy egyre idegesebb háziasszony.
Az ideges háziasszony hajnali fél háromkor eszkalálódik őrült sárkánnyá, aki kérdés nélkül nyit be az apartman ajtaján és „Normale?! Normale?!” felkiáltások kiséretében okádja tüzét előszobától egészen a konyháig terjedő területen. Leküldte a férjét is, aki szintén kopogtatás nélkül nyitott be. Jazz ekkor már résen volt és fordított egyet a dolgon. Jelentékeny méretű mutatóujját és basszusba átmenő tenorját kinyitva támadott:
- YOU!! 9 O’CLOCK IN THE MORNING. HADADA!! HADADA!!
A háziúr tökéletes döbbenetében, hogy itt ő lesz még a hunyó, amikor őt csak küldték, annyit se tudott mondani, hogy „Me?”, főleg, hogy a háziak közül, senki nem volt hajlandó megszólalni angolul.
Jazz tökételesen játszotta Tazt.
- A 60 eurós árban ugyanis benne foglaltatott a teljes család is, három generációt és minimum másodíziglenséget magába foglalóan.
A banzáj a kisgyerekekkel indult reggel nem kilenckor, de hétkor, és csúcspontját a szieszta magányos, békés csendjébe oldott háziúr-szellenetben érte el. Ezen mi általában kényszeresen röhögtünk.
Angolultudás azért passzívan ott lehetett, mert másnaptól kuss volt, míg ki nem léptünk a teraszra. Este megjött a „fiú” egy házirenddel és egy középfokú angol nyelvtudással. Nem ijedtünk meg, mert ketten együtt lényegesebben nagyobb izomtömeget képviseltünk, mint ő, még ha kopasz is volt, és háborús érdemrendet sem néztem ki belőle.
Megbeszéltük, hogy nem ok, mi tegnap éjjel lement. Neki nem ok, hogy hajnal háromig hangosak voltunk (jelzem, zenét a nokiámról hallgattunk, és semmi mást nem tettünk, mint pókereztünk valamint megittunk egy üveg sambucát Jazzel. A lányok aludtak. Egy belehányunk-féle bulitól borzasztóan messze voltunk.)
Nekünk nem volt ok, hogy benyitnak, és, hogy nem fér bele ennyi sem, ha már egyszer mi vagyunk a vendégek és fizettünk egy rakat pénzt a szállásért. Ő mindezt megértette, a baj annyi, hogy „raletive” hangosak voltunk, merthogy ez egy csendes környék. Hát a tavalyi robogós-bandás éjszakákhoz képest tényleg az volt. Ezek után éjfélig kártyázgattunk, illetve egyszer megpróbáltuk lenn a parton folytatni, de setét volt hozzá.
Én kaptam egy beachboyos fekete gumis nyakláncot fából „faragott” tengeri csillaggal, „Croatia” felirattal Szupersztárban, Szeplős kapott egy igaz nyaralós, szexi lenruhát Omisban, és még képeslapot is küldtünk haza.
Klasszikus turistás, néha nagyon jó sablonosnak lenni.
Ettünk grillezett tonhalat, fagyit, MINDENT megfogó fekete rizottót, és Szeplőssel átmentünk kisérletezőbe, rendeltünk fekete kagylót. Anyuja erre csak annyit mondott,hogy még jó, hogy nem akartuk elkapni a hepatitist.
A napallergiánk is csak három nap után jött elő, azóta is apró pöttyös vagyok, de csak a direkt napozásról voltam hajlandó lemondani. Matracozni muszáj volt. Szeplős pedig NAGYON szeplős lett.
Amúgy dagadt disznó vagyok és egy jó kép nem készült rólam, de mindenki másról és minden másról nagyon sok.
Asszem ennyi. Csudajó volt, visszamennék, Szeplős is így van vele. Valami mininyaralás kell még idén, az nem lehet, hogy ennyi volt.
A multi máris kihozta a hisztist, booáá.
..de még nem biztos, még nem döntöttem el, hogy most még halasztom a visszatérést, vagy már ne, vagy mittomén.
Kb. hajnali háromkor érkeztünk meg és Szeplős kilencre ment dolgozni, ami nem jelent automatikus felkelést, de melegvizet kellett varázsolnom Junkers módra. Azóta meg fenn vagyok, mert alapvetően jó érzés újra birtokba venni a hűtőt, a netet, meg a tévét. Meg itt repülnek a Redbullairraces csávók, jól hallom? Ezek már azok? Én ettől befeszülök, hogy ezek mindig a hidak alatt meg a Duna felett repcsiznek, hát nem értik HOGY EZ VESZÉLYES??!
Egyszer majd jól lezuhan valaki és odalesz a fél Lánchíd, a Parlament, meg meghal 2500 ember. Borzasztó.
NA: nemtom, tanulságok... Legyen a tanulságok, mert a számozás mindig olyan jól megy:
(Előrebocsátom, ha az elkövetkezendőkben túl negatív lennék: SZÉP volt, JÓÓ volt, hihetetlenül, valószínűtlenül KÉK volt, pálmafás volt, távoli volt, SZABAD volt, sós volt, finom volt, de küzdelmes.)
1. MINDIG legyen nálad kb. 30000 Ft bukópénz. És itt jön az autóelszállításos sztori, ha már megígértem. Meg hát inkább azért, mert ez tényleg olyan elmesélésre való történet:
Tavaly úgy volt, hogy mert 2 napig rossz idő lenni, és én, aki általában egy idegbeteg, görcspöcs vagyok, kijelentettem Szépnevűnek, hogy ÉN nem fogok semmit nem csinálni, MOST elmegyünk Dubrovnikba. Az, hogy előtte megbeszéltük, hogy NEM megyünk el nagyon délre, az nem számított. Az, hogy akkor már megvolt az addigi legszebb élményünk Splitben, nem számított. Persze az volt, amit én akartam, kiszámítottam, hogy az nem lehet olyan sokáig míg leérünk, stb, stb.
Az úton legalább négy naaaaaaaaagy dugó volt, a forgalom sűrű volt, úgy emlékszem kicsivel több mint 8 órát vezettünk, így kb. délután öt lehetett mire odaértünk. Addigra túl voltam pár rohamon, és pont abban az állapotban érkeztünk meg, amikor már nem hat meg a táj szépsége: csak érjünk már oda. Na jó, amikor megláttuk a Dubrovnik előtti hidat, meg alatta az addig látott legnagyobb luxushajókat, azért az okozott némi hűűt meg hááát.
Addig okosan oldottuk meg, mindig letettük az autót a még ingyenes területeken, akár egy lakótelepen, és ott jó helyen volt. Dubrovnikban ez nem sikerült, valahogy vitt a tömeg be a belvárosba, és onnan tulajdonképpen esélytelenek voltunk: nem tudtuk mekkora a tulajdonképpeni város, hol lehetne parkolni, és Dubrovnik az a hely, amit egyszerre nagyjából ötmillió ember akar megtekinteni. Két centi szabad felület nem akadt a Twingónak, az egész környéket bearaszoltuk háromszor-négyszer, majd újra bekattantam, egyszerűen felforrt az agyam. Szerintem ilyenkor, ezen a szinten megvan az esélyem arra, hogy úgy maradok, habzó szájjal, öldöklő indulattal mindörökre.
Szépnevű olyan "hát ez hülye" néma szemöldökvonásos tudomásulvétellel letette Bütyköt az első nem kimondottan tiltott helyre: félig egy appartman parkolója elé, ahonnan azért ki lehetett lavírozni, ami nagy szó Horvátországban. Előttünk egy tekintélyes BMW X5-ös, ami kellő árnyékot vetett a mi szolid kedvencünkre.
Onnantól szép volt minden. Fél óra a wc-sorban, majd újra egy katarzis, hogy ott sétálok a kopott a köveken, a dubrovniki Placán. Aggály nélkül kifizettük a falra menős belépőt és lőttünk vagy 200 képet odafenn. Vacsoráltunk a nagy éhségre egy jófajta pizzát, és lassan, megnyugodva, eltelve elindultunk vissza a kocsihoz.
Először azt hittük, hogy rossz utcában vagyunk, eggyel feljebb lesz Bütyök, de nem. Bütyöknek hűlt helyét találtuk csak. Azért 1000 km-re Magyarországtól, Montenegro meg Albánia környékén, konkrétan tízszerannyira belédfagy a szar, ha nem találod ott a kocsit, ahol hagytad, mintha ez otthon történik meg veled.
Azért sejtettük, hogy nem volt korrekt dolog ez a parkolás, elvitték, biztos. Horvátországban nem lopják az autót. Ilyenekkel nyugattuk magunkat.
A nagy szerencsénk az volt, hogy valami "kurva anyád"-hoz hasonlatos káromkodással megjelent egy magyar család (innen tudtuk, hogy magyarok), akiknek esélye sem volt, gondolkodás nélkül jött a segítségkérés, hogy rendőrség, ötlet, valami? Hálistennek felvittek a szállásukhoz, ahol a tulajnő - aki nagyon jó fej volt, nagyon vágta az angolt - férje jó rendőrségi kapcsolatokkal rendelkezett. Az autót BIZTOS, hogy elszállították, és az autó a városi uszoda mellett lesz. Kb mennyi lesz a büntetés? Kb sok.
Volt pénzváltás, volt eltévedős buszozás, volt idegeskedés, volt bűntudatom, de Bütyök meglett, ott várta a hűtlen gazdáit egy murvás parolóban, én meg boldogan, megkönyebbült és nem értékelt poénkodással fizettem be a büntetést a portásfülkénél (elszállítás költsége, plusz bírság).
MOST nem volt baj a parkolással, hacsak az nem, hogy Omisban a kopott patkakővel szegélyezett járdára, négy személlyel, egyszer sem sikerült gumiégetés nélkül feltenni a Kislányt.
MOST a Nokia szivatott meg. A modern férfi kütyüléssel készül a nyaralásra. A férfi túlélésre készül, kihívásra, mindenre felkészült akar lenni, hogy a kellő pillanatban elővehesse a Svájci Bicskát és kivezethesse az őt követő csapatot a bajból.
Nem volt elég a GARMIN a telefonon, feltettem a a Nokia Maps Horvátországra vonatkozó részét is. Szerintem ugyanis csak a Nokia Maps okozhatta a 25000 forint mielőbbi befizetésére szólító SMS telefonomra landolását. Minden alkalommal szólt ugyan, hogy külföldön vagy, figyelj, mert ez sokba kerülhet, de azt hittem, hogy nem szed le adatot a netről, ha egyszer már GPS jellel működik az alkalmazás.
Aztán küldtem még Zoli szülinapjára elég ittasan egy kommentet (jut eszembe, tényleg ittam az egészségére, nem is keveset, de sokat.) Ezen kívül ment még két SMS, pár percnyi hívás haza, de ennyi. Ehhez képest mondjuk úgy, hogy "meglepett", amikor 25000 forintot keresett rajtam a Vodafone.
Én faszságom, tipikusan.
Legyen nálad bukópénz azért is mert,
2: vagy legyen KURVA JÓ GPS-ed KURVA JÓ szoftverrel, vagy higgy néha a szemednek is.
Jazz kétszer akkora kütyübuzi mint én. Ha ő vezetett, herzig, akkurátus módon felrakta a GPS tartót a szélvédőre, beletette az Samsung Omniáját és azt ott jelentőségteljesen böködte, hogy minden funkciót használjon és, hogy a készülék helyesen működjön. (Mert a GPS-nél csak az jobb, ha az érintőképernyős telefonodon van és hekkelt a szoftver, tehát kb. pár óra szopás árán ingyen élvezed azt a szolgáltatást, amiért más egy rakás pénzt fizet a boltban, vagy kicsit kevesebbet egy seftelős hozzáértőnek. A modern közép-kelet európai férfi renoméját nagyben növeli mindez.)
A baj az volt, hogy a készülék nem működött helyesen. Jazz saját bevallása szerint már fél éve újra kellett volna rakni "az egészet", de pont azóta rossz a gépe is. Jazz ugye zenélt, utazott és szerelmes, a kütyüzés pedig időigényes foglalkozás. :)
Ráadásul a gép érintőkijelzője egy területen "melléérez" ezért a szükséges "ok gombot" nem tudta megnyomni. Közben hívták, közben háromszor újraindította a gépet, és amikor jéghidegen rászoltam, hogy inkább átveszem, míg rendbehozza a telefont, mert nekem nem okés, hogy 200 km óta nem figyeli az utat, akkor már tényleg "levezetett" egy százast nem 100%-os koncentrálással.
Ezt ő szóvá is tette, és itt nagyon belefojtottam a szót, miszerint:
- Ne dumáj vissza, mert az ÉN autómat vezeted.
Pont. Ez hideg volt, és megkérdőjelezhetetlen, úgy beszéltem vele, mint egy gyerekkel.
Ő morgott még valamit, hogy élvezem, hogy van végre valami kis hatalmam, de mondtam, hogy nem erről van szó.
Valami kis hatalmam minden nap van odabenn, nekem ez nem kell. Ha van bennem lágerőr-hajlam, akkor a multinál biztos kiélem. Remélem kevés van. Nem, pont, hogy lazulni jöttem. Ha hatalmat akarok, akkor én vezetek, csak én, úgy ahogy én akarom, de nem, mert simán átadtam neki a kormányt, mert bíztam benne. Erre mi van? Tényleg szar érzés volt hátulról kényszeresen csak azt figyelni, hogy mikor megy túl közel a patkához, mikor megy át a másik sávba, és mikor fékez picit túl későn, mint ahogy az kényelmes lenne. És a barátnője is azt nézte, hogy azért néha nézi-e az utat. És Jazz mindezt nagyon nem vette figyelembe. Azt sem, hogy ő is fáradt, mi is fáradtak vagyunk. Ő csak csinálja a maga módján az ő magabiztosságban, önfejűségében és nem hajlandó felvenni a környezeti ingereket.
Ráadásul Jazz dolgai néha balesetbe torkollanak, amelyek nyilvánvalóan akaratlanok, de néha megtörténnek, és utána a bocsánatkérés jön, meg, hogy szarul érzi magát. De elkerülésük érdekében úgy érzem nem tesz eleget. Ezt így általánosságban írom, valamint azzal a belátással, hogy másokban általában az zavar, ami magunkban is megvan. Én is csináltam állítólag hülyeséget vezetés közben. Hátulról, anyósról mindig másképp fest a dolog.
Vissza a GPS-hez: tévútra vitt hazafele. Ami mondjuk, ok, azt is emberek rakták össze. De, hogy amikor láthatóan tévútra visz, akkor, az, hogy ne higgy a saját szemednek, az számomra felfoghatatlan. Először elfogy a felfestés, az út a láthatóan beszűkül, majd drámai hirtelenséggel elfogy. Kavics, föld, hupplik, gödrök, kukoricás. És a sofőr továbbmegy! Még hatszáz métert, hogy hátha.. Kérdem én, hova??
Tehát eltévedtünk, nem nagyon, de többször is, és az idő csak ment, csak ment.. Jazz erre olyan 90-100-zal ment lakóterület közelségétől függetlenül, hogy csoda, hogy csak a negyedik rendőrt nem úszta meg. Valami falu, záróvonal, előzés, és akkor már láttuk, hogy jobbról éppen fordulna ki a rendőrautó...
A kalapos jó fej volt, nem ideges, és hálistennek korrumpálható. A 2000 kunás indítóösszeget Jazz zseniális módon ledumálta először 70, majd 50 Euróra, de azt már zsebbe. Jól csinálta, én térdremegősen adtam volna elő magam.
És ami a lényeg: VOLT nála ötven euró!
3: SOHA ne indulj el augusztus 10-én Horvátországba előre foglalt szállás nélkül! Főleg ne Baska Vodába.
Tavaly tele volt a 8-as út 1-es Golfos, robogós, kis székes apartmant és szobát hirdető benszülöttekkel. Igaz, akkor július második fele volt, ha jól emlékszem, nem tudom, számít-e ez valamit. Idén az élő táblákból sokkal kevesebb volt, és tulajdonképpen az egész "harmadikra kb. ki lehet fogni egy jó szállást" egy nagy bullshitnek bizonyult. Egész Baska Vodában és onnantól vissza Omisig nem találtunk semmit. Vagy ELŐ SE KERÜLT a tulaj, vagy 80 jurótól indult az alku, vagy nem volt szabad apartman.
Négy óra kemény, elkeseredett szopás a sziesztába és harminöt fokba ájult Dalmáciában. Szeplős rettenetesen fájlalta ezt, mert ő (egyébként az egy hét alatt többször is volt ilyen) előre próbált szólni. Végül Omisban, egész pontosan Nemirában találtunk egy két szoba konyhás, teraszos szállást - csak-csak egy megállítótáblás lánynál.
És innen majd jövök újra. Még sós vagyok, és randim van a Vodafone-nal.
