Az óvatoskodó előszó: ez most talán túl komoly lesz, talán egy olvasóm sem marad,  de nem tudm nem kiírni ezt, mert annyiszor botlok bele ebbe a problémámba. Igaz pont azért bukkant most fel bennem önmagam megértése iránti igény, mert mostanában nem volt ilyen problémám: uborkaszezon van. De e tekintetben sajnos(?) ott tartok, hogy már a csend is hangos.
De no panic, nem fogok politizálni, hiszen a cím önmagáért beszél. E tekintetben néma gyerek vagyok. Csak össze szerettem volna rakni, hogy miért? Az túl egyszerű válasz lenne, hogy lusta vagyok, vagy szarok bele, mert egyre inkább nem- öregszem én is, és legkésőbb akkor, mikor elkezd az ember adózni, ugye óhatatlanul körbenéz, hogy akkor most mi a kurva annya van errefelé?

A gyerekkor: Szerintem az embernek nagy esélye van élete nagyobbik részét véleménynélküliként leélni, ha nem született egy homo politicusokkal teli családba. Főleg, ha a rendszerváltás előtt született, mert nem véletlenül retrózunk mi évek óta...

De beszélek inkább magamról: beleszülettem a búgócsigák, lendkerekes autók, cicanadrágok, senior melegítők, dinamós versenyautópályák, camping biciklik, boci sajtkémek, pirosaranyok, kopott bőr focilabdák, beton ping-pong asztalok, a szomszéd család Commodore 64-ének, a papírgyűjtésben megszerzett és ezerszer átlapozott Kockás magazinok és a Delfin könyvek sorozatának a világába. Jó volt az. Évente négyszer-ötször  szépen fel kellett öltözni, de több kényelmetlenség nem nagyon szerepelt a gyerekkoromban.
Nekem ez így volt normális, nem érezhettem ezt másképpen, hiszen a gyerek csak azt ismeri, ami van.
Nem volt politika. Nem lehetett hallani semmit. Szüleim egyetlen véleménynyilvánítása a megkeresztelésünk volt (tesóm és én.) Hogy ez egyáltalán véleménynyilvánítás volt, azt kb. hat éves koromban tudtam meg, amikor unokatesómat vittük el megkeresztelni. Ott aztán kapott tőlem nagyjából ezer kérdést Anya húga. És mert Anya húga volt a legfiatalabb a felnőttek közül, hát  övé volt a „merész” szerep a családban. Beszélt nekem arról, hogy vannak más vallások, és beszélt arról, hogy nem feltétlenül „szeretik” Magyarországon, ha megkeresztelik az embert. Érteni biztos nem értettem, de megmaradt bennem, már csak azért is, mert a pap, ha már ott voltam, meglocsolt engem is. Vagy tudta, hogy nem leszek egy jó arc és nem árt a szentelvíz, vagy szimplán nem tudott ellenállni a kísértésnek.

Aztán közeledett 1989. Azon kívül, hogy utána 1990 lesz , amit tök fasza, nem tudtam, nem éreztem semmit. Még jó, akkor voltam 9-10 éves. Otthon nem mondtak semmit. Ami furcsa az, hogy a suliban sem szedtem fel semmit. Amire emlékszem, és amire a generációm emlékszik az csak a nagy kavarodás, hogy akkor most úttörő lesz a gyerek vagy nem lesz úttörő? 
Az a teljes tanácstalanság, némi félelem, mert most senki nem mondja meg az okosat... Döntsék el otthon! (Lehet, hogy sok helyen azért központilag eldöntötték, hogy igen, vagy nem, nem tudom.) Nálunk mindenesetre otthon született meg a döntés. Meg kellene kérdeznem, hogy azért döntöttek a „nem” mellett mert véleményt nyilvánítottak, vagy mert került volna valamibe a síp, kendő, mittudomén?
Mindenesetre nem lettem úttörő.
De kb. pont ennyit jelentett az egész. Mert egy 10 éves, a saját fantáziavilágában élő fiú még gyerek, azért. Mert nem tud ellenállni a könypiacon végbemenő változásoknak és fal mindent jó pár évig ami fantasy, ami sci-fi, ami western, ami kaland.
Aztán valami elkezdődött. A ki nem eszik a McDonald’s-ban, a kinek van jobb cucca, a kinek van mountain bike-ja időszak. Nem mondom, volt „azelőtt” is igen klafa kvarcjáték egy-két embernél, meg jobbfajta számológép, szebb ruha, de nem érdekelt olyan mélyen, mint akkor, amikor már egyre közeledett a kamaszkor.

A kamaszkor: a politika iránti érdektelenség  a kamaszkorban kezdődik/kezdődhet el. Ekkor tekintesz „ki” először magadból, ekkor veszed észre világot magad körül. Ha az a megsimmítően erős valahova, valaki(k)hez való tartozás vágya nem szippant be valamilyen politikai érdekeltségű, irányultságú társaságba, csoportba, szervezetbe, akkor csak magadtól van esélyed elindulni.
Megtörténhetett volna, hogy mélyebben elkezd érdekelni ez a miért nincs elég pénzem, miért nem vagyok menő téma, de nem. Azért elboldogultam így is: meglettek a barátok, köztük Nyomozó, akkor még dús, göndör hajjal, akivel aztán a végletekig le-, ki- és megdefiniáltuk helyünket a világban. Volt benne helyünk. Nem votlunk elégedettek, de azért „a mi világunkban” is volt elég tér, hajjaj! Főleg ha tekintetbe vesszük, hogy egy igen sikertelen középiskolai felvételi után egy egészségügyi szakközépsikola egyetlen gimnáziumi osztályában landoltunk…

A hormonok, a belső bajok, a világgal való bajok, a csajok, a bulik meglehetősen érdektelenné tudnak tenni a nagyvilág történései iránt.

A felnőttkor: Ami nagyobb baj, hogy ez egészen sokáig el tud húzódni. A főiskola ebbe lazán belefér. A bajok egy része megszűnt, átalakult, és lettek másfajta problémák, de még mindig nem vettem észre, hogy lassan-lassan ezek egzisztenciális kérdések lesznek. Hogy meghatároznak engem.
Nem. Én csajoztam, buliztam, tanultam egy kicsit, mert félévenként egyszer  azt is kellett. Persze itt már 19-20-as éveimről beszélünk, ahol azért óhatatlanul is felszedtem egy minimális rálátást „az ország helyzetére”. Nem alkottam véleményt, legfeljebb, ha kellet, felszedtem és alkalmaztam mások véleményét. De igazából leszartam. Azért szartam le, mert hárítottam, eltoltam, jó messzire. Nem fért bele, nem akartam, hogy beleférjen, az energiába került volna, és úgy, ahogy akkor voltam, kényelmes volt.
Ezen a ponton úgy érzem már csak a szégyen segíthetett: azért lassan éreztem, hogy jó lenne napi- vagy hetilapokkal megjelenni a fősulin, vagy a vonaton, egyáltalán bárhol, ahol ezt az emberek, és ahogy azt egyre nagyobb mértékben a velem kb. egykorú emberek is teszik.

A tájékozódás kérdése: na itt jön számomra mind a mai napig tartó alapvető kérdés: hol tegyem ezt? Az ember csipőből megveszi Magyarország legnagyobb példányszámú napilapját. Népszabi. Olvassa egy ideig. Aztán azt veszi észre, hogy ezzel őt betették egy skatulyába. Mert a Népszabi „olyan”. Jó, akkor mit? Szépen előjön az összes nagyobb napilap, de mind „valamilyen”. Én nem akartam, hogy valamilyen legyen. Erre az ember a HVG után nyúl, amiről azért nem nagyon hallott olyat, hogy „milyen”. (De majd most biztos kiderül) A HVG-t azért elég nehezen lehet követni, kicsit mindig a paraszt a tőzsdén érzésem volt, a HVG-t olvasgatva. A könnyebbik ellenállás mentén egy idő után csak a külpolitikai írásokat olvastam, amitől hej, de tájékozottank éreztem magam.

A HVG-ről igazából csak akkor szoktam le, mikor időszerűvé, hovatovább elkerülhetetlenné vált az álláskeresés: azért két és fél alatt még én is meg tudtam írni  két darab szakdogát.
A HVG viszont kifejezetten önbizalomromboló álláskeresés szempontjából. Mert hiába teszi ki lassan a fél újságot az álláshirdetés, ha kis túlzással kizárólag mérnököket, közgazdászokat keresnek, meg EGYÁLTALÁN - angolul ajánlanak. HVG-t nem vettem hát -  nem mintha jobban ment volna így az önmarketing…
Ha túllépünk az offline médián (igaz, a híradókról , meg csatornákról még csak említést sem tettem, de tudjátok úgy is, mit írnék az eddigiek alapján), akkor ugyanez a helyzet online is: ki ilyenebb, ki olyanabb. Csak egy kurvára, de nagyon-nagyon semlegeset nem találok, ami eligazítana, ami megmondaná a frankót. (Mert ha mégis úgy érzem, hogy ez az elemzés ok, ilyet kerestem,  akkor magamban nem bízom, hiszen behatóan nem ismerem a forrást, a nyilatkozót, legyen az személy, vagy médium.) Mert minden és mindenki valamilyen. Ami úgy igazából rendben is van, ha jobban belegondolok, erről szól a világ, de én tájékozódni szeretnék, úgy igazán pártatlanul. Nem érdekek, nem pártok, nem multik által irányítottan. Magamtól nem megy, mert nem halászni, nem értelmezve, nem kettővel, nem öttel osztva szeretném ezt tenni. Szükségem lenne erre, mert vagy nem kezdtem elég korán érdeklődni, vagy mert alkatilag vagyok alkalmatlan. De azért jó lenne már tudni, hogy pontosan merre, hány méter, na.


Azért a végére, mert senki nem olvasta volna el ezt a nagy elmélkekdést, ha az elejére teszem:

„Talán nem hiba, ha a véleményáramlatok közé soroljuk azt a sajátos helyzetet is, amit Angelusz véleménynélküliségnek nevez …Sokféle oka lehet a véleménynélküliségnek az adott téma (tárgy) iránti érdektelenségtől (netán apátiától) kezdve az olyan mértékű tájékoztalanságig, amely eleve lehetetlenné teszi a vélemények alakulását. A véleménynélküliségnek sajátos véleményáramlatként való felfogását pedig azzal lehet motiválni, ha emlékeztetünk például olyan társadalmi technikára, mint volt a kádári időszakban az "aki nincs ellenünk, az velünk van": ez ugyanis elég sikeresen idézte elő a politikai semlegességet, a politikától való elfordulást vagy éppen a véleménynyilvánítástól való tartózkodást.”
(Innen: http://www.c3.hu/~jelkep/JK992/keret.htm)


„…
Az elsőnek a skálája a jóságra valló, teljes és tökéletes véleményhiánytól az ephektikus bölcselőkig terjed, akik a vélemény felfüggesztésének jogával élnek.
A véleménynélküliség lehet jóhiszemű és tisztességes – ha nem viszi piacra magát, hogy jó pénzért, előnyökért árulja lecsatlakozását. Jóhiszemű, ha nem alkotunk véleményt valamiről, ami a térképen – vagy ami személyiségünktől távol esik; keveset tudunk róla, nem csigázza érdeklődésünket; nem érezzük szükségét, nélküle nem észtelünk hiányérzetet, és akár sohase tudjunk róla.
Az európai kontinens jól megvan az esedékes krikettbajnokság esélyeinek latolgatása nélkül; az angolszász szellemiségnek pedig nem rójuk fel hibájául, hogy belőle a bikaviadal mélyengő filozófiája hiányzik.
A véleménynélküliség akkor látvány, ha a nemtörődöm szavazó „tudom-is-én, bánom-is-én” szellemi bolygásává válik, legyen bár azért, mert a szavazó csibeagyvelejű, vagy azért, mert önáruló vásári himpellér.
E bolygószavazók (a „don’t knows”) számának felduzzadása okozza a nyugati demokráciákban, hogy a kormányok hol elképesztő minimális „többséggel” kerülnek hatalomra, hol csupán a többség merő látszatával: igen gyakran a szavazásra jogosultak mindössze harmadának, negyedének tömegbázisára támaszkodva vindikálják maguknak a demokratikus „többségi” felhatalmazást, és éppoly arrogánsan lépnek fel. A bolygószavazók (a „nemtudomkák”) elszaporodása minden erélyes kisebbség számára megkönnyíti a „demokrácia” manipulálását, és széles támadásfelületet nyújt az anarchia tudatosan züllesztő erőinek.”
(innen: http://www.dia.pool.pim.hu/html/muvek/HATAR/hatar00176a/hatar00176a_o/hatar00176a_o.html)