harminc

Három hét után most fordultam először hátra az irodai székemmel. Háttal a "floor"-nak, háttal a munkának, a gépnek, az embereknek. Szinte rám ugrik a negyedik emeleti panoráma, egyszerre döbbenti meg a látvány nagyszerűségét befogadni próbáló szívet és a méreteket felfogni próbáló szemet.

Ennyi év után minimum, hogy a legjobb helyet szereztem meg, leghátul vagyok a sarokban. Mögöttem ablak, mellettem ablak, elképesztő luxus ez a boxvilágban. A kilátásban ugyan nincs benne a Duna, a Margit híd, a Parlament, csak a széles sugárút meg  a Lágymányosi a Müpával, de ahogy 270°-ban egyszerre sötétül be mellettem a város felett, ahogy igazán kontrasztos és tiszta lesz a végtelen lámpasor, ahogy egybefolynak az autók egyik oldalon sárga, a másikon piros fényei az egyszerre hidegen, gyönyörűen brutál-industrial és szabadság-szép. Érzem, ahogy a távolságérzetre felszökik bennem a belső örömhormon, az agyam nem tud betelni az egyszerre mozdulatlan és dinamikus látványorgiával.

Nemsokára kilépek majd az épület fotocellás ajtaján, arcomra ül a friss, őszi hideg, a kis utcákon majd hatalmasat szippantok az üdítő levegőből, hogy a tisztító hűvösség mindenhová elérjen. Nem hittem volna, hogy valaha megszeretem az őszt, a hideget, annyira végletesen nyárfüggő voltam - sőt, még mindig annak tartom magam -, hogy csak időpazarlásnak tartottam a fél évig tartó hideget. Mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy megvan ennek is a helye. Hiányozna, ha nem lenne, és jobb érzés többet, nagyobb részt szeretni a világból.

Lepillantok a ma délelőtt megszerzett könyvemre, óó, most tuti ez lesz egy évig a tömegközlekedős-sláger: Ken Follett: A Titánok bukása. Persze rá gondolok, egy ilyen formátumú könyv - 1000 oldal, szép- és ponyvairodalom keverve a történelmi és családregénnyel, kellően naturális szexjelenetekkel, sorsokkal, emberekkel - a legnagyobb öröm lenne számára, ki sem lehetne robbantani belőle, amíg el nem olvassa.

Mindenszentek. A gyerekkori lakótelep kisszobájából pont a felsővárosi temetőre lehetett rálátni, fel sem foghattam, hogy lehet valamitől félni, ami ennyire szép tud lenni. Persze majd haza kell mennem, majd Nyomozónál alszom - kész lett a lakása. A saját lakása, a beleölt munka, a saját tulajdon részegítő érzése végre rávette arra, hogy kifelé kandikáljon a magának ásott érzelmi gödörből. Jelenleg egyedül lakik, nem másnál. Most már legalább őt látogatják a változékony státuszú csajai, nem ő alszik mindig másnál.

Haza-haza nem megyek. Tűzszünet van, csendes-furcsa háború. Odakinn levegő van. Tiszta, friss, mély. Az most jobban fog esni.

 --

Most mondják, hogy ki lehet menni a tetőre. Eszembe sem jutott eddig, hogy ez egyáltalán lehetséges. Körül sem néztem idáig, hogy hol vagyok, annyira csak magamban voltam.

Vasárnap délelőtt elmentem edzőterembe. A cég elköltözött, mi elköltöztünk, de volt annyi eszem, hogy úgy vettem meg a bérletet, hogy még fél hónapig "innen" kelljen a világ végére járkálnom "oda". Amihez persze az égadta egy világon de semmi kedvem, így fordulhatott elő, hogy egészen addig húztam a dolgot, míg az igen jelentős bundáskenyér-pusztítás mellől keltett fel a lelkiismeretem. 

Annyiban jó volt, hogy szeretek kimozdulni, szeretem Budapestet vasárnap reggel: a kontrasztot, amit a többi naphoz képest ilyenkor ad, nem lehet megunni. Az őrült zombik helyett ilyenkor előmerészkednek az emberek, a város a zsúfoltságot, mint egy asztalterítőt, leveti magáról, és ami alatta marad, a megnyugtató, harmonikus felület, maga a szépség.

Ilyenkor meglátsz dolgokat. Én ezúttal embereket találtam, és a hirtelen beállt csend miatti zúgó fül elszigeteltségében néztem őket, hogy mit csinálnak, nem értettem semmit. Templomba mentek.

Nekem ez olyan, mint bölcsésznek (aki vagyok) a kettes számrendszer. Felfoghatatlan, misztikus, rejtélyes. Csak nézem az embereket, akik örülnek az 1024-nek,  és fájdalmasan érzékelem, hogy a Létezés Közvetlen Testi Tapasztalatából, a páros láb és biztos talaj axiómájaként kezelt tízes számrendszer világegyetemének börtönéből számomra nincs kiút. Nekem olyanok ők, mint az ufók, vagy mesebeli teremtmények:

Hétközben nem látszik rajtuk semmi, normális embereknek tűnnek, de vasárnap, az ő titkos napjukon, templomba járnak.

Ott vártam a buszt a fehérvári vásárcsarnokkal szemben, és néztem, ahogy emberek valami megrökönyödtető, magától értetődő, magyarázatra nem szoruló természetességgel vonulnak be a kelenföldi református templomba. Öregek, apák, anyák, gyerekek, a férfi, aki idegesen toporgott a lépcsőkön, míg a nő meg nem érkezett. Felengedés, mosoly, ismerkedős testbeszéd, a verbális részt nem is hallottam, nem is érdekelt, arra gondoltam, hogy ha ők itt, az ő közösségükben ismerkedtek meg, akkor bizonyára tök jó család lesznek majd, mert én így képzelem el. Aztán bementek ők is. Oda, ahova nem tudom követni őket. Mit csinálhatnak benn, mi történhet odabenn? Nem, nem az istentisztelet, nem a mise, azokat tudom, voltam és láttam sokszor. A hit. Az micsoda. A közösség, a valahova tartozás. Az micsoda.

És ez ment végig, a Szilágyi Dezső téri templomnál, a Batthyány téri templomoknál, a Fő utcán, ahol a reverendás pap egy családdal beszélgetett, mindenhol.

És nem értettem. Hogy lehet az, hogy emberekkel élek, beszélgetek, barátkozom, eszem szeretkezem, mindenki másnál jobban megismerem őket, hogy lehet az, hogy mégsem értek semmit belőlük, hogy lehetünk egy faj, hogy illeszkedhetünk, hogy beszélhetünk egy gondolati síkon, hogy működhetünk bármennyire is együtt, ha ennyire önmagam börtönében útvesztőzök, ha más emberekből a felszínt se karcolom? Mert nem értem sem a hitet, sem a kettes számrendszert, nem értek függéseket, szeretetet, nem értek indokokat, hibákat, nem értek teljes rendszereket.

Elmehetnék persze, tanulhatnék, látogathatnék, meghallgathatnék, de az értés, az nem az a fajta tudás, az nem hit, az nem ők.

Ez a világ egy nagyon fura hely, az biztos. Kellően nagy számú EQ és IQ nélkül bevehetetlen erőd.

Isolde rálinkelt Zolira. Brilliáns és priceless nettörténelmi pillanat - nekem mindenképpen. Egy csomó dolgot bizonyít ez, hogy mit pontosan, azt még nem tudom (talán azt, hogy a net megszámolható és emberléptékű időn belül megismerhető, feltérképezhető dolog), de akkor is elégedetten csettintettem egyet, hogy na ugye, hogy nekem van igazam!

Még véletlenül sem olvasom el az összes cikket arról, hogy mi történt, hogy történt, ki a hibás, melyik politikus milyen "beszólós, én a néppel vagyok"-pózban tetszelgett. Nekem elég volt az az egy kép, hogy ez a sáros, mérgező mocsok házközépig felért, ezt bazmeg el sem lehet képzelni, hogy egy hétfő délelőtt egy álmos, magyarországi faluban egyszer csak ez pokolbeli szartenger megrohamoz mindent.

Innen Budapest irodista életvitelű érinthetetlenségében úgy tűnik, hogy nem változott semmi, egy újabb katasztrófa, ami majd lassan elkopik a címoldalról, a főbb hírekből és funkcionális analfabéta módjára fel sem fogom, hogy négy ember meghalt. Nem ér el idáig.

Itt, a Budapest nevű távoli luxusgalaxisban nem tudok nem felfigyelni a belső sóhajtásomra, hogy na fasza, lesz megint kiknek gyűjteni, és már látom magam előtt, ahogy szembejön az a sok fárasztó, adakozásra szólító felkiáltójel: a Tesco pénztáros megkérdezi, hogy lehúzhatja-e a kétszáz forintos kódot az iszapkárosultaknak, a tévében, rádióban addig fogják sulykolni a segély-számlaszámot, míg kívülről meg nem tanulom, sms-t kapok, hogy sms-t küldjek, és nem is lesz olyan piáros, cégarculatért felelős, vagy közönségkapcsolatos munkatárs, celeb, előadó, koncertszervező és produkciós iroda aki nem szervez gyűjtést a károsultaknak.

A kiabálás ugyan jól hallható a "jóléti" elefántcsonttoronyban is, de túl sok a hajléktalan, túl sok a koldus, túl sokan szólítanak meg csak egy percre, túl sokan akarnak túl sok mindent és a reakció az állandó betámadásra ugyanaz, mint bármelyik másik esetben. Adok kétszáz forintot, de huszonhatodszorra már ne akarjon már senki semmit se tőlem. Bezárok. Szerintem a legtöbben bezárnak.

Sőt, a végén már hajlamos voltam azt mondani, hogy faszom, ennyi pénzből ,amit ezek már kaptak, bármit fel lehetne építeni kétszer. Az ember a végén már egyenesen kelletlen lesz, nem akar többet hallani az egészről. Nem velem történt, nem itt van, megértem, adtam, de legyen már vége, ne legyen már árvíz, hagyjanak már békén!

Nem mentegetem magam, szerintem a legtöbb átlagember így működik. Inkább azon gondolkozom, hogy akkor valószínűleg teljesen más lenne a helyzet, ha lekövethető lenne a folyamat. Hogy nem kellene ott elakadni, hogy adtál, aztán jól van bazmeg, majd adjál még legközelebb is, hanem igenis hadd lássam, hogy hova került, hova épült be az én nyomorult kis semmi kétszáz, háromszáz, ezer forintom, melyik tégla, melyik szeg az, melyik segítő szelet kenyere az, amit én adtam? Miért csak az kell, hogy adjak, miért nem kaphatok cserébe annyit, hogy lássam azt, hogy hova került? Tegye fel a kezét, aki vágja, hogy mi van most az annyit emlegetett árvíz károsultakkal? Adni jó dolog, de így öt percig sincs meg a jó érzés, túl nagy a bizalmatlanság ahhoz, hogy ne azt gondoljam, hogy na ezek is jól elrakták maguknak a lóvét. Miért nem mutatja meg senki, hogy hova került az bizonyára nem egy és nem kétmillió forint, amit összegyűjtöttek?

Ha látnám, hogy kinek a tenyerébe nyomták bele azt a kétszázast, kinek lett tőle jobb, ha tudnám, hogy én kapom azt a mosolyt, akkor talán az egész nem csak egy távoli, semmit nem jelentő katasztrófa lenne. Közöm lenne hozzá.

Meghúzódott a hátam, amivel most abban a tipikus betegség-stádiumban vagyok, hogy éppen észrevettem, hogy ebből lassan rendszer lesz, tehát valami nem okés, el kellene menni dokihoz vele, hogy mifaszezmáááár?

Az új iroda légkondija pont a jobb kézfejemre fújja a levegőt,ha olyanja van, és mert tegnap olyanja volt, tegnap estére már nem éreztem a kezemből semmit, azaz mára nem annyira esik jól gépelni. Közröhej lesz, ha öt év irodapatkánykodás után most lesz ínhüvelygyulladásom. Olyan van, hogy csak megfázott kicsit a kezem?

Azaz ma nem lesz blog, remélem holnap igen, de az sem biztos. És itt már megint fáj. Eh. Ássatok gödröt.

De azt még bekopizom, amit még reggel írtam reggel, hogy:

Páros belépőt nyertem a pálinkafesztre.

Szokás szerint nem promotáltam agyon magam, pedig persze ez is olyan valóvilágosan működött, hogy szavazz rá te magad, meg az összes barátod, és hozzatok létre legalább még egy fake-profilt, és azzal is, akkor talán nyerni fogsz:

Hogy lesz ebből lájkcunami?

Oszd meg a posztod a Facebookon! Lájkoltasd a barátaiddal. Ha szerencséd van, a barátaid barátait is eléred így, aztán a horizontális tartalom-újramegosztás teszi a dolgát és növeli a nyerési esélyeidet. Saját blogod közönsége is feltornázhatja a lájkokat, náluk jobban biztosan nem gondolja senki, hogy te érdemled meg a győzelmet. Talán csak édesanyád. Szólj neki is!)

Anyámat mindenképpen kihagytam volna a buliból, sőt, még így is azzal fárasztom őket, hogy lehetne elkerülni, hogy a belépő átvételekor bemondják hangosba, hogy ez a pöcs itt a harmincblogos, ha esetleg olyasvalakivel mennék el, aki szeplős. Na mindegy, ez még alakul.

A facebook meg olyan dolog, hogy nagy nehezen aláadtam a pózból, hogy én nem vagyok fenn, csak kicsit, kép és barátok nélkül. Feltettem az egyetlen vállalható, de még kellően ijesztő képemet, tettem egy kommentet és máris odatartott arccal rohantam bele az első pár beszólásba. A kép miatt jogos, a hozzászólással meg azt hiszem úgy vagyok, hogy már majdnem hozzászoktam, hogy én egy meglepően széles körben utált ember vagyok. Saját megnyugatásomra közölöm, hogy erről szerintem csak felerészben tehetek és legfeljebb háromnegyedik vagyok hajlandó elmenni, a többit a másokra kenem.

Nade: a hat darabból álló lájkcunami is elég volt, hogy belépőt nyerjek, ezt köszönöm nektek, úgy sejtem innen klikkoltakok páran. Iszom az egészségetekre majd, lehetőleg zölddiópáleszt, ígérem!