Vasárnap délelőtt elmentem edzőterembe. A cég elköltözött, mi elköltöztünk, de volt annyi eszem, hogy úgy vettem meg a bérletet, hogy még fél hónapig "innen" kelljen a világ végére járkálnom "oda". Amihez persze az égadta egy világon de semmi kedvem, így fordulhatott elő, hogy egészen addig húztam a dolgot, míg az igen jelentős bundáskenyér-pusztítás mellől keltett fel a lelkiismeretem. 

Annyiban jó volt, hogy szeretek kimozdulni, szeretem Budapestet vasárnap reggel: a kontrasztot, amit a többi naphoz képest ilyenkor ad, nem lehet megunni. Az őrült zombik helyett ilyenkor előmerészkednek az emberek, a város a zsúfoltságot, mint egy asztalterítőt, leveti magáról, és ami alatta marad, a megnyugtató, harmonikus felület, maga a szépség.

Ilyenkor meglátsz dolgokat. Én ezúttal embereket találtam, és a hirtelen beállt csend miatti zúgó fül elszigeteltségében néztem őket, hogy mit csinálnak, nem értettem semmit. Templomba mentek.

Nekem ez olyan, mint bölcsésznek (aki vagyok) a kettes számrendszer. Felfoghatatlan, misztikus, rejtélyes. Csak nézem az embereket, akik örülnek az 1024-nek,  és fájdalmasan érzékelem, hogy a Létezés Közvetlen Testi Tapasztalatából, a páros láb és biztos talaj axiómájaként kezelt tízes számrendszer világegyetemének börtönéből számomra nincs kiút. Nekem olyanok ők, mint az ufók, vagy mesebeli teremtmények:

Hétközben nem látszik rajtuk semmi, normális embereknek tűnnek, de vasárnap, az ő titkos napjukon, templomba járnak.

Ott vártam a buszt a fehérvári vásárcsarnokkal szemben, és néztem, ahogy emberek valami megrökönyödtető, magától értetődő, magyarázatra nem szoruló természetességgel vonulnak be a kelenföldi református templomba. Öregek, apák, anyák, gyerekek, a férfi, aki idegesen toporgott a lépcsőkön, míg a nő meg nem érkezett. Felengedés, mosoly, ismerkedős testbeszéd, a verbális részt nem is hallottam, nem is érdekelt, arra gondoltam, hogy ha ők itt, az ő közösségükben ismerkedtek meg, akkor bizonyára tök jó család lesznek majd, mert én így képzelem el. Aztán bementek ők is. Oda, ahova nem tudom követni őket. Mit csinálhatnak benn, mi történhet odabenn? Nem, nem az istentisztelet, nem a mise, azokat tudom, voltam és láttam sokszor. A hit. Az micsoda. A közösség, a valahova tartozás. Az micsoda.

És ez ment végig, a Szilágyi Dezső téri templomnál, a Batthyány téri templomoknál, a Fő utcán, ahol a reverendás pap egy családdal beszélgetett, mindenhol.

És nem értettem. Hogy lehet az, hogy emberekkel élek, beszélgetek, barátkozom, eszem szeretkezem, mindenki másnál jobban megismerem őket, hogy lehet az, hogy mégsem értek semmit belőlük, hogy lehetünk egy faj, hogy illeszkedhetünk, hogy beszélhetünk egy gondolati síkon, hogy működhetünk bármennyire is együtt, ha ennyire önmagam börtönében útvesztőzök, ha más emberekből a felszínt se karcolom? Mert nem értem sem a hitet, sem a kettes számrendszert, nem értek függéseket, szeretetet, nem értek indokokat, hibákat, nem értek teljes rendszereket.

Elmehetnék persze, tanulhatnék, látogathatnék, meghallgathatnék, de az értés, az nem az a fajta tudás, az nem hit, az nem ők.

Ez a világ egy nagyon fura hely, az biztos. Kellően nagy számú EQ és IQ nélkül bevehetetlen erőd.