Még véletlenül sem olvasom el az összes cikket arról, hogy mi történt, hogy történt, ki a hibás, melyik politikus milyen "beszólós, én a néppel vagyok"-pózban tetszelgett. Nekem elég volt az az egy kép, hogy ez a sáros, mérgező mocsok házközépig felért, ezt bazmeg el sem lehet képzelni, hogy egy hétfő délelőtt egy álmos, magyarországi faluban egyszer csak ez pokolbeli szartenger megrohamoz mindent.

Innen Budapest irodista életvitelű érinthetetlenségében úgy tűnik, hogy nem változott semmi, egy újabb katasztrófa, ami majd lassan elkopik a címoldalról, a főbb hírekből és funkcionális analfabéta módjára fel sem fogom, hogy négy ember meghalt. Nem ér el idáig.

Itt, a Budapest nevű távoli luxusgalaxisban nem tudok nem felfigyelni a belső sóhajtásomra, hogy na fasza, lesz megint kiknek gyűjteni, és már látom magam előtt, ahogy szembejön az a sok fárasztó, adakozásra szólító felkiáltójel: a Tesco pénztáros megkérdezi, hogy lehúzhatja-e a kétszáz forintos kódot az iszapkárosultaknak, a tévében, rádióban addig fogják sulykolni a segély-számlaszámot, míg kívülről meg nem tanulom, sms-t kapok, hogy sms-t küldjek, és nem is lesz olyan piáros, cégarculatért felelős, vagy közönségkapcsolatos munkatárs, celeb, előadó, koncertszervező és produkciós iroda aki nem szervez gyűjtést a károsultaknak.

A kiabálás ugyan jól hallható a "jóléti" elefántcsonttoronyban is, de túl sok a hajléktalan, túl sok a koldus, túl sokan szólítanak meg csak egy percre, túl sokan akarnak túl sok mindent és a reakció az állandó betámadásra ugyanaz, mint bármelyik másik esetben. Adok kétszáz forintot, de huszonhatodszorra már ne akarjon már senki semmit se tőlem. Bezárok. Szerintem a legtöbben bezárnak.

Sőt, a végén már hajlamos voltam azt mondani, hogy faszom, ennyi pénzből ,amit ezek már kaptak, bármit fel lehetne építeni kétszer. Az ember a végén már egyenesen kelletlen lesz, nem akar többet hallani az egészről. Nem velem történt, nem itt van, megértem, adtam, de legyen már vége, ne legyen már árvíz, hagyjanak már békén!

Nem mentegetem magam, szerintem a legtöbb átlagember így működik. Inkább azon gondolkozom, hogy akkor valószínűleg teljesen más lenne a helyzet, ha lekövethető lenne a folyamat. Hogy nem kellene ott elakadni, hogy adtál, aztán jól van bazmeg, majd adjál még legközelebb is, hanem igenis hadd lássam, hogy hova került, hova épült be az én nyomorult kis semmi kétszáz, háromszáz, ezer forintom, melyik tégla, melyik szeg az, melyik segítő szelet kenyere az, amit én adtam? Miért csak az kell, hogy adjak, miért nem kaphatok cserébe annyit, hogy lássam azt, hogy hova került? Tegye fel a kezét, aki vágja, hogy mi van most az annyit emlegetett árvíz károsultakkal? Adni jó dolog, de így öt percig sincs meg a jó érzés, túl nagy a bizalmatlanság ahhoz, hogy ne azt gondoljam, hogy na ezek is jól elrakták maguknak a lóvét. Miért nem mutatja meg senki, hogy hova került az bizonyára nem egy és nem kétmillió forint, amit összegyűjtöttek?

Ha látnám, hogy kinek a tenyerébe nyomták bele azt a kétszázast, kinek lett tőle jobb, ha tudnám, hogy én kapom azt a mosolyt, akkor talán az egész nem csak egy távoli, semmit nem jelentő katasztrófa lenne. Közöm lenne hozzá.