Három hét után most fordultam először hátra az irodai székemmel. Háttal a "floor"-nak, háttal a munkának, a gépnek, az embereknek. Szinte rám ugrik a negyedik emeleti panoráma, egyszerre döbbenti meg a látvány nagyszerűségét befogadni próbáló szívet és a méreteket felfogni próbáló szemet.

Ennyi év után minimum, hogy a legjobb helyet szereztem meg, leghátul vagyok a sarokban. Mögöttem ablak, mellettem ablak, elképesztő luxus ez a boxvilágban. A kilátásban ugyan nincs benne a Duna, a Margit híd, a Parlament, csak a széles sugárút meg  a Lágymányosi a Müpával, de ahogy 270°-ban egyszerre sötétül be mellettem a város felett, ahogy igazán kontrasztos és tiszta lesz a végtelen lámpasor, ahogy egybefolynak az autók egyik oldalon sárga, a másikon piros fényei az egyszerre hidegen, gyönyörűen brutál-industrial és szabadság-szép. Érzem, ahogy a távolságérzetre felszökik bennem a belső örömhormon, az agyam nem tud betelni az egyszerre mozdulatlan és dinamikus látványorgiával.

Nemsokára kilépek majd az épület fotocellás ajtaján, arcomra ül a friss, őszi hideg, a kis utcákon majd hatalmasat szippantok az üdítő levegőből, hogy a tisztító hűvösség mindenhová elérjen. Nem hittem volna, hogy valaha megszeretem az őszt, a hideget, annyira végletesen nyárfüggő voltam - sőt, még mindig annak tartom magam -, hogy csak időpazarlásnak tartottam a fél évig tartó hideget. Mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy megvan ennek is a helye. Hiányozna, ha nem lenne, és jobb érzés többet, nagyobb részt szeretni a világból.

Lepillantok a ma délelőtt megszerzett könyvemre, óó, most tuti ez lesz egy évig a tömegközlekedős-sláger: Ken Follett: A Titánok bukása. Persze rá gondolok, egy ilyen formátumú könyv - 1000 oldal, szép- és ponyvairodalom keverve a történelmi és családregénnyel, kellően naturális szexjelenetekkel, sorsokkal, emberekkel - a legnagyobb öröm lenne számára, ki sem lehetne robbantani belőle, amíg el nem olvassa.

Mindenszentek. A gyerekkori lakótelep kisszobájából pont a felsővárosi temetőre lehetett rálátni, fel sem foghattam, hogy lehet valamitől félni, ami ennyire szép tud lenni. Persze majd haza kell mennem, majd Nyomozónál alszom - kész lett a lakása. A saját lakása, a beleölt munka, a saját tulajdon részegítő érzése végre rávette arra, hogy kifelé kandikáljon a magának ásott érzelmi gödörből. Jelenleg egyedül lakik, nem másnál. Most már legalább őt látogatják a változékony státuszú csajai, nem ő alszik mindig másnál.

Haza-haza nem megyek. Tűzszünet van, csendes-furcsa háború. Odakinn levegő van. Tiszta, friss, mély. Az most jobban fog esni.

 --

Most mondják, hogy ki lehet menni a tetőre. Eszembe sem jutott eddig, hogy ez egyáltalán lehetséges. Körül sem néztem idáig, hogy hol vagyok, annyira csak magamban voltam.