harminc

Hónapok óta nem beszéltem ennyit se anyával, se nővéremmel, sőt, igazából egyáltalán nem vagyok a telefonos hőscsevegő, mint például Szeplős meg az övéi, akik úgy diskurálnak, nevetnek és vesznek össze sírásig minden egyes nap, mintha egy konyhában lennének, pedig nem. Egy elég furcsa háromszög csúcsaiban élnek, amely alakzat szárainak nem is annyira a kilométerek adnak  hosszúságot, hanem, az hogy mit hoz az élet. Az élet pedig három embernek jó nagy háromszöget hoz, aminek ők azonban több-kevesebb sikerrel adnak meg egy harmadik dimenziót, amelyen át szabadon  közlekedhetnek, főleg, ha a másik nem a laborban, iskolában, vagy ki tudja hol van. Nők meg a telefon. Ja, meg a táskájuk. Részemről mem tudok elég hálás lenni azért, hogy nekem feltalálták a farmerzsebet.

Testvérem szülni fog, január előtt nem mennek sehova, addig maradnak. Ábit majd jól fel kell készíteni, hogy máshol fognak  lakni, de szerintem ez már rég el van baszva. Ezeket a dolgokat nem lehet kijavítani, utántölteni, kiradírozni, jó eséllyel soha nem fogja megérteni, hogy mi történt, akkor, amikor épp, hogy hatéves lett. Miért mentek el egy másik lakásba otthonról.

Három év kellett ahhoz, hogy azt hibát, amit apa halálakor elkövettünk, azt ne tudjuk tovább görgetni magunk előtt. Három évig vártam egy kényelembe vakult emberre, valahol végig tudtam, hogy hiába. Látnia kell, sőt, testvéremnek is látnia kell, hogy mibe kerül albérletben lakni, nem csak a rezsit fizetni, hanem otthagyni a hatvanezret a "semmire", arra, hogy egyáltalán lehessen valahol. Látni kell, érezni kell, hogy -60.000 Ft az alap, onnan kell a gázt, a villanyt, a vizet fizetni,  onnan kell a Lidlbe járni, onnan kell bérletet venni, onnan kell két gyereket nevelni. És az még nem is csak az övék. A gyerekié sem lesz. Az csak a túlélésért van, a jelenért.

Ezt látni, érezni, tapasztalni, utálni kell, hogy megértse azt, milyen kevély,  nagyképű és ostoba dolog azt mondani, hogy "én nem veszek fel kölcsönt!" A sajátodra barátom, a gyerekeidére majd felveszel. Örülni fogsz, ha felvehetsz egyáltalán.
Üdvözöllek a világomban, te fasz.

Mert eddig ott volt a három szoba. Az övéké, apám váratlan halálának túl könnyűnek bizonyult árán. Azt hinni, hogy azért a három szobáért, hogy azért az életért nem kell fizetni semmit, annyira jellemző emberi ostobaság. Mindennek ára van. És most nem pénzben lesz megfizetve.


Apámnak 59 Ft-ért vettem mécsest a Tescóban. Volt még mellett két akciós Tuborg sör, felvágott, kenyér, sajt és Kotányi egész fahéj.

Jazz hívott, hogy mostanában együtt utazik vele buszon a közeli kisvárosba. Melóba mennek mindketten, Jazz óradadó valami suliban, ő meg nem. Ő sokáig nagyon kinn volt külföldön, fogalmam sincs, hogy mostanában mit keres Jazzel egy buszon Magyarországon.

Ő az első, vagy talán a második nagy hiba volt. Mármint nem a kezdet, azaz ő, hanem a véget vetés. A felfogás, a nem tudás, az éretlenség, a hiúság, a könnyelműség, a  gyávaság, a nagyképűség. Ezek nem csak pusztán rossz jellemvonások, hanem alkalmanként nagy hibákká állnak össze.

Szerintem utána megátkozott. Illetve hallottam, hogy tulajdonképpen megátkoz, de  egy ultrarealista, közép-európai lakótelepen ilyen dolgok nem léteznek. Az OTP automata, az olcsó sör, a szar meló, a kisszoba, a szombat este, a kisbolt, a drága bérlet az létezik, boszorkányság nem. Pedig. Visszamentem tőle a barátnőmhöz, aki aztán fél évre se rá, kidobott a faszba, és most egy igen fekete úriember felesége, élő példájaként annak, hogy az álmok, ha nagyon akarja az ember, megvalósulhatnak. Valaki még lett holtáiglan leszbikus is utánam, de azt inkább az én számlámra írom, egy férfinak vannak rosszabb periódusai, főleg, ha még félig fiú. Az előbbi hölgy esetében  viszont én megtettem mindent, rappelni viszont nem tudok, remélem a bőrszínben ritmushoz közelebbi kolléga viszont igen, nem csak pusztán szép a színe. És ez nem rasszizmus. Legalábbis nem nálam, a hölgynél is csak pozitív értelemben, ha van ilyen.

Aztán nem volt semmim.  Se állásom, se diplomám, se semmi. Aztán addig jelentkezgettem hiába, míg egyszer találkozót nem kértem tőle, elkapva őt egy pubban. Másnap eljött, én a lehető legkevésbé nevetséges módon azt kértem tőle, hogy vegye le az áktot rólam. Hogyne nevetett volna ki, azt mondta, azt csak a pillanat hevében mondta, hogy mit kíván nekem, már rég megbocsátott, továbblépett és ugye egyébként sem gondoltam komolyan ezt az egészet?

Másnap felvettek a multihoz. Onnan hét hónapra megismertem Őt.

Jazz telefonja felkavart. Nem sok hibát tartok számon, de őt igen. Másnap megnéztem facebookon. Ott volt, azzal a teljesen előnytelen barna hajjal, ami most már állítólag szőke. Kis kép, semmi infó. Aztán, ahogy emésztgettem a semmit, beesett a bal felső sarokban egy "1"-es a friend requestnél.

Igen.

Annyira egyértelmű volt, hogy ő volt az. Bejelölt, vagy hogy mondják ezt a nagy tesónál. Annyira egyértelmű volt, hogy meg se kellett volna ijednem, de úgy vettem el a kezemet a billentyűzettől, mintha égetett volna. Ezt csak ő tudja, akarva, vagy akaratlan, de ez mással elő nem fordulhatna.

Elképesztő nő, zsigerileg veszélyes. Gyönyörű ember.

Rendben.

Nincs itthon erős pia, mert félek, nem úgy működne, mint a filmekben, hogy amikor kell, akkor előveszik, hanem úgy működne, hogy minden nap előveszik. Van egy srác, akivel napra pontosan együtt kezdtem a multinál. Amikor elment a cégtől, kábé másfél-két hónapra felhívta egy másik már szintén zenész, hogy mi újság? Bazdmeg, eltelt két hét a cég nélkül, és azt vettem észre, hogy nem iszom esténként. Pontosan erről van szó, így is benne vagyok, nincs nap egy-két pohár bor nélkül, de a kultúralkoholizmust felvállalom, muszáj vagyok. Azt erőltetni, hogy teljesen száraz maradjak, valószínűleg abba torkolna, hogy alkalmanként ordenáré módon törne ki belőlem a belső feszültség. Férfi vagyok, fontos a folyamatos ürítés, és ez most nem is annyira vicc.

A zugivászat régóta vonz. Amikor zugivászatot emlegetem, arra gondolok, hogy szeretek megérkezéskor pár percet egyedül lenni a pultnál, nem egyből odamenni a többiekhez. Szeretek valakivel sutyiban odaülni a pulthoz, hogy dumáljunk egy jót a társaságtól elvonulva. Srácoknál pár perc is elég, egy feles, tíz mondat arról, amit csak mi tudunk. Szeretek mondjuk vécére menet tenni egy vargabetűt. Otthon, netalántán benn, vagy munka előtt nem iszom, az annyira határon túl van, hogy egyszerűen nem engedném magamnak, fellázadnék. Nem.  Nincs stampó reggel, sem napközben, nincs semmi pia, nappal leginkább csak kávé van, legfeljebb egy két kínálós cigi, ha rezeg a léc. Este két pohár bor, nyilvánosan, Dr. Csontot nézve, ellazulva. Kultúralkoholizmus, az megy.

Ma este viszont életemben először elmentem a legközelebbi nonstopba és vettem két feles Johnnie Walkert. Van hozzá két söröm is.

Tegnap sírva hívott az anyám, hogy a városban sétál, eljött otthonról, mert annyira összevesztek tesóm férjével. Annyira zokogott, hogy nem tudta elmondani, mi volt, inkább rámrakta a telefont.

Aztán másfél óra múlva felhívott sikítozva, hogy őt éppen megverte a veje, a sógorom kiabált a telefonba, hogy dehogy verte meg, közben Ábi is ordított - gondolom azt sem tudta mi folyik. A veszekedéseket már nyilván vágja, de egymásnak esést még nem láthatott, hiszen még csak öt éves, de mivel  hamarosan hat lesz, hát most megkapta. Én sem voltam sokkal fiatalabb nála, azt hiszem, igaz, akkoriban hozzá képest  én már felső ligás voltam családi szutyokból, de hát az utódnevelést mégiscsak úgy találták ki, hogy a következő generációnak jobb legyen, legalább egy kicsit.

Hááát. Nem tudom. Majd az idő eldönti, hogy mennyire lesz defekt a keresztfiam.

Nagyjából húsz másodpercig hallgattam  javarészt artikulátlan ordítást, majd megint kinyomtak. Ekkor bementem a főnökömhöz, hogy elkérjem magam másnapra, majd hazajöttem. Úgy volt, hogy beülök a kocsiba és elmegyek hozzájuk. Kurvára nem akartam hazamenni. Felhívtam a nővéremet. Nincs semmi. Tipikus ő.  Nincs semmi.  Ismered anyát. Ismerem. De kezdem ismerni a férjedet is. A férje elment Ábival, nem tudja hova. Nem tudja mi lesz.

Menjek? Ne menjek? Mit csinálhatok? Jobb lesz, ha ott vagyok? Mi a faszomat kell ilyenkor csinálni? Nem tudom. Booth a full érzelemmentességben, de inkább érzelemelnyomásban szenvedő Bonesnak valamit olyasmit mondott, hogy "it's family", ami kábé annyit tesz, hogy tök mindegy, ez A család, megteszed, mert ha család, akkor MINDENT meg KELL tenned. Ennyit arról, hogy milyen mintákhoz fordul az ember. Lófasz semmilyen mintája van, az van. Amerikai sorozatból nézi ki, hogy mit kell lépnie, szánalmas.

Aztán mégse mentem. Szeplős azt mondta, hogy semmit nem tudnék tenni, én meg hagytam magam meggyőzni, főleg, mert annyira fáradt voltam, hogy el tudtam volna aludni.

Régebben, is, ha baj volt, mindig az alvásba menekültem. Kurva jó megoldás.

A sógorom végül az anyjánál kötött ki a megye egyik utolsó kis falujában, Ábi másnap oviba ment, anya ment érte. Tesóm azt mondta, hogy a férje biztos nem megy hozzájuk vissza, nem tudja mi lesz.  Ha még szóba áll vele, akkor elköltöznek, de még a válás is szóba került. Mármint a sógorom hozta fel, hát persze.

A testvérem november 14-re van kiírva a második gyerekével. 33 éves és eddig sem volt jó állapotban. Sírva tette le a telefont.  A kislánynak Ábi adott nevet, ami azt illeti kettőt is, lehet itt is írtam, de most nem jut eszembe. Remélem Ábi majd mindentől megvédi, remélem majd így fogja fel, hogy ezt kell tennie. Remélem legalább ő ilyen lesz, mert eddig aztán baszottul nem volt semmi összefogás és kiállás ebben a szerencsétlen, nyomorult családban.

Igen, azelőtt sem volt minden rendben a sógorom meg a szüleim között, míg apám élt, majd míg én nem borítottam a családi mocskot, de a legutolsó olajoskannát én dobtam rá arra a kibaszott máglyára, hiába mondom azt, hogy nem én, hanem pont, hogy ők.

Én. Mindig én. Én nem vagyok egy jó ember. Az élettel meg az a baj, hogy egymás mellett lévő egyszerű számokból gecire bonyolult egyenletek jönnek létre.

Nem tudom mit tegyek. Nem tudom, mit tehetnék.

De keep walking. Valahogy majd lesz, csak kérdés, hogy mi az a minden, ami még megtörténhet, amiről majd én el kell, hogy higyjem, hogy ez valóban az ÉN életem. Rohadék geci kurva élet, az, bassza meg.

Nem irigylem a piperecikk gyártókat, azokat sem, akiknek az a dolguk, hogy ezeket a holmikat reklámozzák, eladják, kelendőbbé tegyék valahogy. A cég kijön egy termékkel, ami adott ideig sikeres, aztán a mélyen tisztelt fogyasztói társadalom kurvára ráun, mást akar, újat, szebbet, csillogóbbat. Ezt nevelték belénk, ettől pörög a rendszer, hogy hová, azt viszont pontosan nem tudjuk.

Hol mosunk már fogat 10-20 évig Kolynos fogkrémmel? Sehol. Van helyette x darab bejáratott fogkrémmárka, amelyek évek óta azon a kényszerpályán mozognak, hogy pár havonta egymást és önmagukat múlják felül kenőcs-névadásban: total, extreme, pro, plus, na meg a számok: 6-7-8-12-24. Minden van, és mindig minden mindenben több, mint az előző termék. Ez tök ugyanaz, mint a borotvabiznisz, amiben egy ideig lehet csinálni, hogy a harminc-évig-jó-volt egy penge helyett kettőt, majd hármat, majd négyet, majd ötöt adnak, sőt, tenisz- vagy golflabdával ütik ki a kezünkből  ugyanazon márka elavultnak kikiáltott darabját, de azért jól látszik, hogy amennyiben az egyre szélesebb állkapcsú reklámarcokban gondolkodó gyártók ezen az úton maradnak, akkor előbb-utóbb végtelen számú penge lesz a borotvában, amit azonban már nemes egyszerűséggel csak csiszolópapírnak hívnak.

A gyártóknak fingjuk nincs merre kellene hova tovább, de valamerre muszáj, bármennyire izzadságszagú a történet. Vagy pont nem az.

Mert vegyük a 72 órás izzadásgátlót! (Igen, tényleg ez volt az átkötés, bocsánat.) Elkezdtük úgy, hogy egyáltalán fújjunk valamit, én is valahol itt, a halálos dezodorfelhők fürdőszobai és öltözőbeli torokra lélegzésénél kapcsolódtam be a történetbe. Még hallottam a legendákat a 8x4-ről meg a Krasznaja Moszkváról, de  nekünk ott volt már a "zöld" Axe.  (A lányoknak meg a nem tudom mi, de az biztos, hogy  Magyarországon akkoriban az összes ivarérett, heteroszexuális  hímnemű lakosnak a Moschus parfümtől állt a fasza...)

Aztán már rögtön jött tulajdonképpen minden, amit ma ismerünk: az Old Spice, Az Avon, Adidas, a Nivea, a Gillette, meg a többi. Volt golyós,  fújós, spriccnis, meg stick, ami tulajdonképpen kicsavarozható szappan, és nagyon húzza a hónaljszőrt.

(A szőr nyilván lerágott csont, de hónaljügyben kikerülhetetlen, hát legyen, ideteszem a magamét: Vannak a meghagyók és a nem meghagyók. Ez rendben van. De én idén  olyat is láttam, hogy fazonra van hagyva a férfiaknak, akik persze olaszok. Na de most, azért ki nem dobna hátast attól, hogy az olaszok még a hónaljszőrből is divatot tudnak csinálni? Ápolták bazmeg. Ápolták a hónaljszőrt. Vágták, hogy csak egy kis kontrasztot adjon a barna bőrnek. Elképesztő, habár nekem mindegy, részemről úgy döntöttem, hogy ez megint csak egy viharpohár a bilivízben, letolom aztán jól van. Ha buzi, ha olasz, sehol nem érdekel.)

A szőr ment, a szorongás maradt,  ha valaki, akkor én aztán értettem, hogy miért kell mindig erősebb cucc a piacra: azért mert az addigiak lószart nem értek. Nekem semmi nem használt igazán, éppen ezért váltottam újra és újra, meglehetősen alaposan feltérképeztem a kínálatot.

És a végén csak egyetlen egy dolgot nem értettem, sőt, a jelenség némi aggodalommal töltött el. Nevezetesen az, hogy miért az órák számának emelésével hangsúlyozzák azt, hogy az adott izzadásgátló termék bitang hatékony egy szer?

1: Azért, mert úgy gondolják, hogy azért vagyok/leszek büdös, mert nem fürdök két-három napig, ergo szerintük igénytelen férfihulladék vagyok,

2: vagy pont ez nekik a természetes tisztálkodási ciklus?? Mert azért nem mindegy.

3: Ha volt először 24 órás izzadásgátlás, majd lett 48, még később 72 órásra ígért védelem, akkor majd lesz valamikor 96 vagy akár 168 óra is? Azért abba szerintem már a beleszólna minden háromtól hat betűsig terjedő titkos, de nagyon hatalmas társaság, mert az mégsem lehet, hogy a kozmetikumipar csak úgy félig megoldja a bolygó éppen eszkalálodó édesvízkészlet-gondját.

Nekem teljesen megfelelne, hogy az izzadásgátlóm maximum 24 órára beragaszt mirigyileg, de addig nagyon. Azért egy nap elteltével még magamnak is elnézem, bocs szagolom, hogy emberesebben pállok, ami egyébként kiváló jelzés arra, hogy ideje fürödni, akárhol, akárhogyan.

Nekiállhatunk vitatkozni, hogy valóban kell-e naponta fürödni, de én nem szeretnék ebbe belemenni: maradjunk annyiban, hogy SZERETEM a vizet. Vagy, ahogy az egyik nagyon közeli rokonom fogalmazta egy-két kövérebb vízszámla kézbevételekor: mert én imádom fél óráig áztatni a faszomat. A kifejezés pontatlansága egyébként jó jelzi annak negatív érzelmekkel való töltöttségét, ugyanis nem áztattam, hanem legfeljebb locsoltam, lévén, hogy zuhanyozni szeretek, nem pancsolni.

Az izzadásgátlásra visszatérve itt van az is, hogy én nagyon nem akarnám valóban 72 órán keresztül hatékony vegyszerrel bekenni magam, nem azért, mert szeretem a  vizet pazarolni, hanem mert az nagyon durva lehet. "Ezekre" ugyan ráírva rá van, hogy "72 hours", de egy számonkérősebb/meetingelősebb/ihletettebb/sportosabb napon már simán érzem, hogy az ostromlók rést ütöttek a védelmen. És ez így van jól, illetve esetleg tényleg kibírhatná estig, de annál ne tovább.

72 órán át nem izzadni hónaljból? Perverz gondolat.
 

Az első és legfontosabb: Isten áldja a tiszteletjegyet! Nem volt tartalmazott semmi leihatót, nem járt hozzá kostolópohár, de azt nem tudjátok elképzelni, hogy mekkora sor mellett mentünk el szombat délután. Kifejezetten az Élet Császárának éreztem magam, ahogy lazán előresétáltunk úgy saccra 150-200 métert, a nyomokban emberre emlékeztető biztonságis kezébe nyomtuk a két pappert, aki jó szórakozást kívánt és ennyi: benn is voltunk. Abszolút nem vagyok abban biztos, hogy kivártam volna azt a két órát, amíg normál módon bejutunk.

Számomra a történet természetesen kizárólag Márton és lányairól szólt (bocs minden más kiállítótól, nem ti tehettek róla, a szerelem már csak ilyen szubjektív dolog), de amikor láttam, hogy első blikkre, de másodikra sincsenek meg, szerencsére még idejében leállítottam magam. Engedélyeztem egy Rézangyalkört magunknak (mézes ágyas meggy és barrique szilva): valami azért kellett hogy a kezünkben legyen, míg megtaláljuk A pálinkát, mert csak úgy, szárazon rohangálni a tömegben, az nem lett volna raj.

A helyszín az zseniális volt. Legyen bármilyen állapotban is a Budavári Palota, még mindig ezerszer inkább lenyűgöző, mint a Deák tér.

Az gondolom senkinek nem kérdéses, hogy legutoljára találtuk meg Mártonékat, illetve, hogy még a szívem is megállt, mert elsőre nem láttam kiírva, hogy lenne diópálesz. Aztán egészen a pulthoz sündörögtünk és ott már tanúja voltam, hogy egy igen antipatikus valaki eliszik előlem egy négycentes csodát. Az utolsó kortyokat egy üvegből!! Úgy véltem, ha felmetszem a torkát, ott talán még kifolyik.. Márton úr azonban  életet mentett: megkérdezte, hogy mit innánk, szomjas kisiskolásokként kórusban feleltük, hogy zölddiót, amire megmutatta, hogy éppen abból nyit egy új üveggel.

És a szerelem itt mélyült el. Mert a zölddió, mint íz, már nem okozott akkora sokkot és meglepetést, tudtam, hogy mire számíthatok. Hanem beszélgetni kezdtek velünk. Nem kell semmi komolyra gondolni, csak annyi volt, hogy poháröblítést kértem, amire  mogorva öregapó módjára gyónásra szólította fel Szeplőst: mit merészeltünk ezelőtt inni?? Mi szabadkoztunk, hogy nehezen találtuk meg őket, pedig bármire megesküszünk, ide akartunk elsőnek jönni. Csak hát elég félreeső szegletet kaptak. Itt bejátszott egy színpadias szemöldökfelvonás a feleségétől (Gondolom ő volt az, ha nem, akkor elnézést.) Félreeső szeglet? FŐHADSZÍNTÉR!

Csak ennyi volt, de elég ahhoz, hogy úgy érezzük, törődtek velünk. Az öreg nagyon-nagy arc, és mindenki abszolút kedves volt ott a pultban. Ennél jobb recept nem is kell ide.

A kolbászról nem tudom, mit mondjak. A sült kolbász is ér? Az elég jó volt, főleg, hogy a langallót abszolúte nem fatüzelésű kemencében sütötték, meg eléggé előregyártottnak tűnt a cucc - találtunk párat a földön seggel felfelé és ilyen perspektívából olyan fagyasztott pizzatésztára hajazott, mint ahogy bizonyára az is volt.

Egy-két órát még mászkáltunk, random módon végigkupicáztuk a területet, és a tömeg ellenére kiváló elfoglaltságnak tartottam, hogy jól beöltözve pálinkákat kortyolgatunk Buda felett, miközben az októberi este szépen ráhajlik a városra.

Szóval még egyszer kösz mindenkinek a lájkokért!

 Igen, vettem egy üveggel, de sajnos nem magamnak. Nagy hiba volt, már érzem én is.