Az első és legfontosabb: Isten áldja a tiszteletjegyet! Nem volt tartalmazott semmi leihatót, nem járt hozzá kostolópohár, de azt nem tudjátok elképzelni, hogy mekkora sor mellett mentünk el szombat délután. Kifejezetten az Élet Császárának éreztem magam, ahogy lazán előresétáltunk úgy saccra 150-200 métert, a nyomokban emberre emlékeztető biztonságis kezébe nyomtuk a két pappert, aki jó szórakozást kívánt és ennyi: benn is voltunk. Abszolút nem vagyok abban biztos, hogy kivártam volna azt a két órát, amíg normál módon bejutunk.

Számomra a történet természetesen kizárólag Márton és lányairól szólt (bocs minden más kiállítótól, nem ti tehettek róla, a szerelem már csak ilyen szubjektív dolog), de amikor láttam, hogy első blikkre, de másodikra sincsenek meg, szerencsére még idejében leállítottam magam. Engedélyeztem egy Rézangyalkört magunknak (mézes ágyas meggy és barrique szilva): valami azért kellett hogy a kezünkben legyen, míg megtaláljuk A pálinkát, mert csak úgy, szárazon rohangálni a tömegben, az nem lett volna raj.

A helyszín az zseniális volt. Legyen bármilyen állapotban is a Budavári Palota, még mindig ezerszer inkább lenyűgöző, mint a Deák tér.

Az gondolom senkinek nem kérdéses, hogy legutoljára találtuk meg Mártonékat, illetve, hogy még a szívem is megállt, mert elsőre nem láttam kiírva, hogy lenne diópálesz. Aztán egészen a pulthoz sündörögtünk és ott már tanúja voltam, hogy egy igen antipatikus valaki eliszik előlem egy négycentes csodát. Az utolsó kortyokat egy üvegből!! Úgy véltem, ha felmetszem a torkát, ott talán még kifolyik.. Márton úr azonban  életet mentett: megkérdezte, hogy mit innánk, szomjas kisiskolásokként kórusban feleltük, hogy zölddiót, amire megmutatta, hogy éppen abból nyit egy új üveggel.

És a szerelem itt mélyült el. Mert a zölddió, mint íz, már nem okozott akkora sokkot és meglepetést, tudtam, hogy mire számíthatok. Hanem beszélgetni kezdtek velünk. Nem kell semmi komolyra gondolni, csak annyi volt, hogy poháröblítést kértem, amire  mogorva öregapó módjára gyónásra szólította fel Szeplőst: mit merészeltünk ezelőtt inni?? Mi szabadkoztunk, hogy nehezen találtuk meg őket, pedig bármire megesküszünk, ide akartunk elsőnek jönni. Csak hát elég félreeső szegletet kaptak. Itt bejátszott egy színpadias szemöldökfelvonás a feleségétől (Gondolom ő volt az, ha nem, akkor elnézést.) Félreeső szeglet? FŐHADSZÍNTÉR!

Csak ennyi volt, de elég ahhoz, hogy úgy érezzük, törődtek velünk. Az öreg nagyon-nagy arc, és mindenki abszolút kedves volt ott a pultban. Ennél jobb recept nem is kell ide.

A kolbászról nem tudom, mit mondjak. A sült kolbász is ér? Az elég jó volt, főleg, hogy a langallót abszolúte nem fatüzelésű kemencében sütötték, meg eléggé előregyártottnak tűnt a cucc - találtunk párat a földön seggel felfelé és ilyen perspektívából olyan fagyasztott pizzatésztára hajazott, mint ahogy bizonyára az is volt.

Egy-két órát még mászkáltunk, random módon végigkupicáztuk a területet, és a tömeg ellenére kiváló elfoglaltságnak tartottam, hogy jól beöltözve pálinkákat kortyolgatunk Buda felett, miközben az októberi este szépen ráhajlik a városra.

Szóval még egyszer kösz mindenkinek a lájkokért!

 Igen, vettem egy üveggel, de sajnos nem magamnak. Nagy hiba volt, már érzem én is.