Nem voltunk kibékülve egymással, egyedül aludt el a másik oldalon, én egyedül maradtam ébren a másik oldalon.
A kisháznak öltöztetett párologtató mécsese megfoghatatlan, elmosódott, ugráló, meserajzos ablakot varázsolt a falra. Táncolt és táncolt az alaktalan sárgaság a sötét falon, idegenné, ismeretlenné varázsolta a szobát, idegen szagúvá, idegen üressé, idegen világúvá, elrebbentette a biztonság minden díszletét és a sötétre feszült szemekkel néztem, ahogy kinyílnak azok az ajtók.
Mit csinálok itt? Úristen, mit csinálok itt, mi ez a szoba, ami nem az enyém, amit még csak magaménak sem érzek, hol vagyok, miért vagyok itt? Ki ez a nő, és miért megyek dolgozni, meddig mehetek dolgozni, miért és meddig csinálom és mi lesz ezután, mi lesz velem, meddig és mire szól az életem? Hirtelen nem maradtak válaszok, nem voltak okok, nem volt semmi kapaszkodó, ami mindig is ott lett volna, nem volt semmi az enyém a világon, semmi biztos, semmi állandó, semmi elfogadott és örökérvényű. Feloldódott, elolvadt minden, csak én voltam egy örök ideiglenességben, a teljes és mindent felölelő, tapétaszerű látszatéletben, aminél jobbat és nagyobbat nem tudtam építeni és amiről nem tudtam, hogy meddig és miért marad körülöttem, de ijedtem éreztem, hogy átlátni rajta és mögötte semmi nincs, az üres, irányok nélküli végtelen semmi.
- -
Reggel még beindította a mosogatógépet, a mosógépet, és amikor elköszönt a vidám, zajos, nagy, fehér kockáktól, hogy "sziasztok, lányok!", amikor odalenn sapkás, kabátban döcögő emberkezdemények csoszogtak az óvoda felé, amikor felfogtam a lét eredőjeként soha nem megkérdőjelezett, feltétlen bizalmat, hogy ők elfogadják, hogy nekik óvodába KELL menni, akkor a napsütés elsöpörte a verandáról a leveleket és becsukta az üres ház ajtajait.
Tegnap olyan igazi faszverős, unatkozós, semmire nem való nap volt. Teljes zsibbadtság, szürke fény, hideg szél, szemöldökráncolás, hunyorítás, rossz kávé, neszóljhozzám.
Egy igazi metropolita ilyenkor egy dolgot tehet kompenzálásképpen: vásárol. Szeplős egy felsőt kapott, a fürdő egy új zuhanyfüggönyt, Ábi ajándékot a közelgő születésnapjára (csillagászati távcső, naná, hogy nyolc éves kortól, gombfocikészlet), én meg egy sapkát.
A dolgok természetéből adódóan a zuhanyfüggönnyel és a sapkámmal fogok a legtöbbet találkozni, ezeket szeretném most bemutatni.
A zuhanyfüggöny:
Na igen. Erről beszélek. A ciánkék öblök azok olyan szemöldökfelvonások az albérletkeresésben, amelyek túlságosan kis súllyal nyomnak latba ahhoz, hogy ezek miatt nemet mondj egy lakásra. Ha kevés az időd, ha az elhelyezkedés, az ár, a fűtés típusa, a szomszédok, a főbérlő és az állapot megfelelő, akkor nem fogsz visszadobni egy albérletet azért, mert problémád van a tulaj ízlésvilágával. Nem, azt leszarod. Legalábbis mi így tettünk. Sőt, szinte még rendben is volt, élőben valahogy szelídebben néz ki.
Azt viszont már sokkal nehezebb lenyelni, amit az IKEA tett velünk. Nevezetesen azt, hogy ezt az egy nyomorult, pöttyös zuhanyfüggönyt adja feleannyiért, mint az összes többit, melyek közül az egyik sem fehér. Mert oké, a kétezer forint nem basz oda földhöz, de akkor már legalább ne barackszínű legyen, főleg ne akkor, ha színekből már így is baj van a fürdőben. Megvettük tehát a pöttyöst.
És most kétségbe vagyok esve. Őszintén, ez borzasztó, most nézd meg! Én kapásból valami 70-es évekbeli NDK-ás, nagy csípejű bozontpuncira asszociálok, ha meglátom ezt az együttest, és nem vagyok benne biztos, hogy én ezt hosszú távon bírni fogom.
(Igen, néztünk máshol is függönyt, de minden gyártó menthetetlenül mintafetisiszta.)
A sapka:
A sapkára azért volt szükség, mert.
Szeplős azt mondta, hogy nincs jó állapotban a régi. Én még nem találkoztam vele február óta, de el nem tudom képzelni, hogy mi baja lehet azonkívül, hogy szopottgombóc fejem van benne, de inkább hittem neki. A sapka beteg, szolgáljon ez példájául annak, hogy nem csak a szoknyákkal történhet baj. Az új sapka egy olyan sapka, ami majdnem segített megváltoztatni a sapkaviseléshez fűződő viszonyomat: ahelyett, hogy szopottgombóc fejem lenne, most úgy nézek ki, mint egy sildes makk.
Én tipikusan az az ostoba katona vagyok, aki egy kurva szót nem ért ebből magánnyugdíjas, EU-s, megszorítós, hiánycélos, IMF-es történetből. Én az vagyok, akinek azt mondták pár éve, amikor elkezdtett dolgozni, hogy magánnyugdíjpénztárat kell választani és korántsem alapos megfontolások után kikötött az Aegonnál. Többen azt mondták jó helyen vagyok, de erre én magamtól is rájöttem, mert csak valami 5000 forint lett a negyedévenkénti kötelezőm, amit szintén náluk kötöttem meg.
Kaptam valami jelentést tőlük, arról, hogy állunk. Gondoltam a válságra való tekintettel azért mégiscsak megnézem, de számomra az sem derült ki igazán, hogy végül is jó-e az nekem, amit nézek, vagy nem. Csak két példa, hogy lássátok, hogy én meddig látok.
Kábé annyit értek az egészből, hogy Orbánéknak PÉNZ KELL ONNAN, AHOL IGAZÁBÓL NINCS. Illetve esetleg van, de az nem az övék. Azt úgy nagyjából lekövettem, hogy honnan és hogyan próbálkoztak ezalatt a pár hónap alatt és egyre erősebb bennem az érzés, hogy ezek az Orbán-fiúk bizonyára igen nagy tehetséggel játsszák a rablórömi nevű kártyajátékot
A szabályokat ugyan időről-időre nagyvonalúan kezelik, a hatosból is kilences akar lenni néha, de ez jobb családokban is előfordul, főleg, ha sok a gyerek. Ugyan eddig feddő célzattal szinte mindig a kezükre csaptak, hogy ejnye, ezt nem lehet, de ők tipikusan azok az emberek, akikben túltengéses a győzni akarás: csak addig kavarnak, vesznek el, raknak át, dzsolit ide, dzsolit oda, a treff dámát hirtelen teljesen máshova, mígnem előkerül három bubi, meg egy új számsor. És mindezt többször, egészen addig, míg mindenki, aki benne van a partiban el nem fárad, vagy bele nem zavarodik, és egyébként is: már ember nem rakná vissza a lapokat a kiindulási állapotba.
Pont úgy, mint a kenesei táborban, amikor a Gergő, a szobafelelős és zsugaisten rendszerint addig kavarta a szart, addig izzadt, amíg nagyképűen be nem tudta dobni az utolsó lapját, előbb az istennek sem hagyta volna abba.
Mi meg két ropi és egy gumikígyó között azon morfondíroztunk, hogy lehet az, hogy a csávó az előbb még 51-et sem tudott lerakni, most meg átrendezte az emeletes ágy aljára kipakolt kártyatérképet?
A semmiből elég rafkózás és figyelmetlenség után valahogy csak-csak valami lett.
Jaj, hát Michael Heal The World Jackson vókké jeri című számára bevonulni annyira brutál kúl volt, hogy szinte már meg sem érdemeltem.
Ennek ellenére természetesen szerfölött (gecire) élveztem. :)
(A gépháznak meg üzenem, hogy khhm, hol is van az a videóbeágyazós ikon? Merthogy sehol. Így legalább kettővel többet kellett kattintanom. Szombaton!)
"Valakinek ellopták a kajáját."
"És úgy igazán, de nagyon dühös lett."
Szólt a tolvaj és kivett és még egy joghurtot.
