Nem voltunk kibékülve egymással, egyedül aludt el a másik oldalon, én egyedül maradtam ébren a másik oldalon.

A kisháznak öltöztetett párologtató mécsese megfoghatatlan, elmosódott, ugráló, meserajzos ablakot varázsolt a falra. Táncolt és táncolt az alaktalan sárgaság a sötét falon, idegenné, ismeretlenné varázsolta a szobát, idegen szagúvá, idegen üressé, idegen világúvá, elrebbentette a biztonság minden díszletét és a sötétre feszült szemekkel néztem, ahogy kinyílnak azok az ajtók.

Mit csinálok itt? Úristen, mit csinálok itt, mi ez a szoba, ami nem az enyém, amit még csak magaménak sem érzek, hol vagyok, miért vagyok itt? Ki ez a nő, és miért megyek dolgozni, meddig mehetek dolgozni, miért és meddig csinálom és mi lesz ezután, mi lesz velem, meddig és mire szól az életem? Hirtelen nem maradtak válaszok, nem voltak okok, nem volt semmi kapaszkodó, ami mindig is ott lett volna, nem volt semmi az enyém a világon, semmi biztos, semmi állandó, semmi elfogadott és örökérvényű. Feloldódott, elolvadt minden, csak én voltam egy örök ideiglenességben, a teljes és mindent felölelő, tapétaszerű látszatéletben, aminél jobbat és nagyobbat nem tudtam építeni és amiről nem tudtam, hogy meddig és miért marad körülöttem, de ijedtem éreztem, hogy átlátni rajta és mögötte semmi nincs, az üres, irányok nélküli végtelen semmi.

- -

Reggel még beindította a mosogatógépet, a mosógépet, és amikor elköszönt a vidám, zajos, nagy, fehér kockáktól, hogy "sziasztok, lányok!", amikor odalenn sapkás, kabátban döcögő emberkezdemények csoszogtak az óvoda felé, amikor felfogtam a lét eredőjeként soha nem megkérdőjelezett, feltétlen bizalmat, hogy ők elfogadják, hogy nekik óvodába KELL menni, akkor a napsütés elsöpörte a verandáról a leveleket és becsukta az üres ház ajtajait.