harminc

Háztartásbeli délelőttjeim egyik nem jellemző elfoglaltsága a zoknipárosítás. Azt már leírtam, hogy ha férfizokni, akkor csak a fekete szín játszik. Ennek vannak előnyei is, például nem jelent egyetlen közeli hozzátartozódnak sem (anya, feleség, anya, élettárs, barátnő, anya) problémát, hogy milyen zoknit vegyen neked. Feketét baszki. Nem lehet benne hibázni. Az alsógatya már teljesen más kérdés. A másik előny, hogy a zoknis fiókhoz viszonylag stressz nélkül tudsz reggelente közelíteni, hiszen tudod, hogy mire számíthatsz odabenn, akkor is, ha oda sem nézel. Ugyanez az alsókérdésben megint csak sokkal több tapogatózást és esetleges mellényúlást jelent. (Kedv, napiterv, felsőruházat, nyílt nap, zártkörű rendezvény, stb.)

És vannak hatalmas, borzasztó, rettenetes, katasztrofális hátrányai. Mint például a zoknipárosítás. Na, ez a zoknipárosítás egy kibaszott offline memóriajáték, még akkor is, ha bizonyíthatóan te vagy az egyetlen hímnemű, akire a mosógép mos 41 négyzetméteren belül.

Mert az, hogy akaratlagos vagy részben akaratlanul több résztvevős huzamosabb ideig egy légtérben tartózkodás során hatványozottan megnő a fekete zoknik páratlanosodási mutatója, az még rendben van. De az bazmeg, hogy közel s távol én vagyok az egyetlen pöcs és mégis rendre anomáliákba ütközöm ezzel a kurvannya zoknikirakóval a kanapén, az teljesen kiborít.

Ez idegesítőbb minden kirakhatatlan pasziánsznál, admirálisnál, minden memóriafejlesztőnél, egy idő után az egészet úgy fogom fel, mint a mahjong ketrecharcos változatát, hogy itt mindent lehet, nem számít a csíkozás, sem a szárméret, sem a színárnyalat, én igenis szeretem a felemás zoknik antiirodista anarchiáját!!

Megint ingyenélés van a blogponthun, amire általában nem vetem rá magam, (értsd: eddig egyszer sem),  de valamilyen - bizonyára igazán alantas - módszerrel megtalálták A gyenge pontot, a pálinkát: úgy hírlik, hogy csak mesélnem kell magamról és esetleg kaphatok két darab pálinkaközeli belépőt, vagy egy rakat csak e szeszfajtára költhető kupont.
Nem mondom, teljesen megzavartak, úgyhogy a tisztánlátás kedvéért, de csak azért, megteszem, amit kívánnak.


Az első pálinkámmal rendes fiú lévén megvártam a felnőttkort, megfontolt 15 voltam, amikor a gimnázium első téli szünete alatt a Dunántúl egyik vadregényes falujában engedtem a kísértésnek - amit kultúrantropológiailag bajtársi erőszaknak, esetleg társadalmi nyomásnak hívnak - , és higgyétek el, van ahol a 15 ebből a szempontból már szinte öregnek számít, főleg, hogy ez a sportág nagyfokú rokonságot mutat a talajtornával.

A gimiben a hétvégi ház, neadjisten a balatoni telek, egy olyan műfaj, hogy azzal jóban kell lenni, akinek van.  Ez természetesen nem gátolt meg bennünket abban, hogy M-nek Schlossgoldot ne töltsük át mind a három sörébe az egyik osztálykiránduláson. Erről egyedül csak ő nem tudott, talán pont ezért volt olyan vidám délutánja az egész osztálynak, ahogy M. el próbálta adni nekünk a jajdevadulvagyok figurát. Mert M. ilyen volt.
Viszont az apjáéknak volt hétvégi háza. Kétemeletes.

Szombat reggel érkeztünk, elosztottuk a szobákat, előkerültek az addig a családjaink bárszekrényét, illetve a vázák mellett a szekrények tetejét díszítő üvegek, próbáltunk begyújtani a házban, valamint erősen cigarettáztunk, azaz minden olyan dolgot műveltünk, amivel úgy gondoltuk, hogy az egyébként elég hangsúlyosan maszkulin voltunkat még hangsúlyosabbá tehetjük.
A délután a csajoké volt, meghívtunk mindenféle ismerős, de legfőképpen ellenkező nemű iskolatársat a házba.  Mi próbáltuk előadni magunkat, ment a majomkodás, az udvarlás, én megtanultam magamról, hogy három nagyvadásznyi alkohol után exhibicionista hülyegyerek leszek, de mindez nem segített. Elég hamar beláttuk, hogy ami a filmekben megy, az a valóságban nem, nem lesz itt semmi szobáravonulás, nemhogy szüzességelvesztés,  tehát az utolsó busz indulásáig eredményesen elértük azt, hogy távozzanak a hölgyek.

Onnan már csak folytatni kellett az ivást, elmentek a csajok, elmúlt a gát, a félszegség, senki nem viselkedett félidiótaként, senkit nem zavart a cigifüst, sem a Kispálra kontrázó Haddaway. Így történhetett, hogy életemben először berúgtam. Mindaddig csak vadászokat kortyolgattam, és eleve csak pár hónapos közös múltam volt az alkohol nevű igen vonzó szörnyeteggel. Az, hogy az összes pia elfogyott, az pedig úgy történhetett, hogy a többiek jóval gyakorlottabbak voltak nálam. Nem maradt más hátra, mint levonulni a falu egyetlen kocsmájába.

Életem első pálinkája kevert volt. Ezt jelenleg már pálinkának sem hívná senki, legfeljebb szeszes italnak, ha nem méregnek, de akkor nekünk PÁLINKA volt. A pálinka innen kezdve nekem is azt jelentette, amit a többieknek: ami nem jéger, nem unicum, nem brandy, nem whisky, hanem valami olcsó és kibaszottul erős feles.

A kevert volt a mindentvivő. A mai napig nem tudom, miért, de a kevert volt a legerősebb az összes nyomorult szörnyszülött közül. Talán azért, mert már nevében is megszegte minden piálás alapvető, íratlan szabályát, miszerint, "csak ne keverd!"

A többiek nyilván tudták, hogy mi kell nekem, és, hogy ez a kevert volt, az később nekem is egyértelmű választásnak tűnt: semmivel nem lehetett volna jobban megfingatni engem, az alkoholban félszüzet, mint a kevert pálesszel.

Három-négy felest küldtem le a többdoboznyi, 120 forintos, kék multifilter-füst mellé, aztán jött pár órányi game over, mialatt a kocsmában petárdát robbantottak, biliárddákóval vertek valakit, majd később minket is.

Kb. ott tértem magamhoz, hogy felkaroltak és vittek kifele, ám ennek az amúgy tűrhetetlen bánásmódnak hamar véget vetettem, mert eszembe jutott valami nagyon fontos dolog: visszasétáltam a kocsmároshoz, hogy apának nem tetszik elmondani ugye? A kocsmáros ezt könnyű szívvel megígérte, mivel lakhelyemtől olyan negyven kilométerre voltunk, azaz neki halvány rózsaszagú fingja sem volt arról, hogy ki lehet az én vélhetően szerencsétlen sorsú apám, akit velem vert meg a sors. Már odakinn vetődötött fel bennem, hogy mire ez a nagy bizalom, honnan tudjam én azt, hogy esetleg anyámnak nem árul-e be az intézményvezető? Ezért hát hátraarcot csináltam, és akkurátusan elmagyaráztam neki, hogy ha csak egy mód van rá, egyáltalán nem mondja el senkinek, hogy részeg voltam, se apukámnak, se anyukámnak. Ez nagyon fontos lenne. Biztos vagyok benne, hogy bármit megígért volna nekem, csak hadd zárhasson be végre aznapra.

A következő kép az, hogy fenn vagyunk a házban. Valami homályos módon felfogtam a szörnyű tényt, hogy anyám nem fogja tudni kimosni ezt a mennyiségű sárt a gatyámból, és hogy ezt, míg élek nem magyarázom ki nála, ergo a kocsmáros megszerzett hallgatása ellenére is rá fog jönni, hogy én berúgtam, aztán már jött is az a rész, hogy még az anyai büntetés sem érdekel per pillanat, mert rosszul vagyok. Nem. Nem rosszul, SZARUL vagyok! Még azelőtt meg fogok halni, hogy hazaérhetnék.

A legjobb cimborám mattrészegen is kötelességtudó barát volt, atyai gondoskodással hozta nekem a bonyhádi piros lábast, ő már tudta mi fog következni. (Dehogy.)
Na most ez azért érzékenyen érinti az öntudatos férfilelket, amikor azt hiszik, hogy annyira tápvérű, hogy hányni fog. Plusz konkrétan rosszul voltam a lábas fekete-fehér vonalkás belsejétől, sokkal jobban szédültem, hogy azt kellett mereven bámulnom, ezért egy 15 éves férfiember vérmérsékletéhez illő, teátrálisan drámai mozdulattal dobtam el magamtól a fegyvernek sem utolsó konyhai eszközt, amely lábas széle pedig úgy találta el orron a legjobb barátomat, hogy nemcsak, hogy eltört, de ő azóta sem jött le a orrspray használatáról, annyira nem kap levegőt az orrán át.

A hányás elkerülése természetesen nem volt opció, de miután pont az azt felfogni hivatott lábassal ütöttem ki az egyetlen embert, aki segíteni szándékozott illetve tudott nekem, kénytelen voltam telibekapni az emeleti ablakból az udvari lámpa buráját. A produktum - tél lévén - reggelre szép színes jégcsappá alakult, ami rókától kissé szokatlan megjelenési forma, ám annál nehezebben tisztítható.


Hát ez volt az én első páleszem. Nem az első lakás a Főutcán, de nekünk odabaszós felidéznivaló, amit még sok ilyen szép emlékű kevert és nem kevert követett. Pontosan ugyanannyi ideig tartott nekem is átállni az olcsó, de rettentőről, a házin át az igazi, kifinomult és letisztult pálinkára, mint az országnak. (Esetleg pár évtizeddel kevesebb.) Az első jel, hogy itt valami jobb és nemesebb világ érkezik a sarkon, az Alföldön ért: egy boldog örömapa kínált meg a szamócapálinkájából, amivel pont úgy voltam, mint a roséfröccsel, hogy addig a fröccs is valami alantas pia volt, de ezzel a rosécuccal el lehetett adni még nekem is.

Azt mondtam, hogy (Szamóca)pálinka? Akarom!

Én ilyen kisebb ívű rejtélyekbe botlok bele, de ezek legalább annyira megmagyarázhatatlanok, mint amennyire sekélyesek néha.

Az egyik:

A nedves törlőkendő vécéinkbe való diszkrét bevonulása nem  is annyira újkeletű jelenség, sőt akár köztudomású is lehetne, ha egyáltalán beszélgetnénk ilyen dolgokról, mint ahogy nem tesszük. Még a blogszférába is alig fér bele,  mint téma, bár ha belefér, akkor nem gatyáznak, egyből súlyosbított verzió kerül elő, ami végül is mellébeszélés nélkül rávilágít arra, hogy mennyire alternatívabbnál is alternatívabb módozatok léteznek a babapopsi törlőkendő felhasználására.

Én ide szépen beteszem a linket, aztán mindenki megtalálja magának - most nem ez a lényeg, se nem az irány. A lényeg az, hogy a babapopsi törlőkendőt a felhasználók 99%-a nem a babapopsi kitörlésére használja, legfeljebb csak akkor, ha hízelgésből a másik annak titulálja azt, amit kitöröl vele emez.

A jelenség, akárhogy és akármilyen formában is, de létezik: a nedves törlőkendőt bizony előszeretettel használjuk, mert ugyan megrökönyödést keltett bennünk, amikor kiderült, hogy vannak olyan népek, akik csak kimossák, de a rendszerváltás nevű hosszú utazás alatt rájöttünk, hogy létezik egy sokkal jobb világ a crepto vécépapír nem is olyan távoli túloldalán. Valami jobb, illatosabb, puhább. Sőt. Nedvesebb. Alaposabb. Az ápolás és a kényeztetés netovábbja, egy csúnya, salakos történet álomszerű befejezése. Ha nincs pénzed budiba építhető szökőkútra, akkor vegyél nedves törlőkendőt! Lehet, hogy azoknak volt igazuk, akik szerint a csak a papírral törlés a higiéniátlan.

A babapopsi törlőkendő pont úgy célközönséget tévesztett árucikk, mint a baba tusfürdő, a hátmasszírozó vagy az eldobható borotva. Évtizedeknek kellett eltelniük mire a gyártók megtalálták az igazi  felhasználókat. Az előbbi esetében általában a felnőtteket, az utóbbiak esetében a nőket. Nem baj, a lényeg az, hogy sikerült. Homlokot meg lehet törölni, lehet kicsit pihegni, még épp időben. Minden oké. Megvan az új vásárlói gárda, kicsit igazítunk a cuccon, aztán már el is lehet adni drágábban. Valami ilyesmi lesz a popsitörlő kendővel is, sőt, persze tudom én, lehet kapni ezt felnőtt változatban is. De.

De az én rejtélyemben van még egy kis plusz csavar is: az én kedvencem a tesó áruház my baby's wet wipes feliratú 72 darabos popsitörlője, mert az sok és olcsó, ahogy a kínaiak szeretik. Ja, dehogy, ahogy mi szeretjük. Igen. Na. Ez ilyen pelenkázós történet, hogy a kis Tas, vagy Etel vagy Barnabás és Eperke megitta a biocéklalét vagy spenótlevet, aztán úgy, ahogy van, jön ki a zöld vagy a lila, kakinak is alig nevezhető förtelem, aminek legfőbb tulajdonsága, hogy halmazállapotára fittyet hányva kvázi visszapattan a pelenkáról, így történik meg tulajdonképpen hogy lengőbordáig összefossa magát a jövő nemzedék, pedig még fel se fogta, hogy  hova született. E terméket, a  fost, a nedves törlőkendő nevű találmánnyal, valamint  egy-két elegáns, a végén hajlított ujjú mozdulattal lehet kikenni, picit kimarkolni a tékozló utód alfeléből, hogy aztán már a neogramillás puhaillatba lehessen beletúrni a felnőtt orrot, amikor a röcögős kis hájaktól rájön az emberre a mindent elsöprő szeretet pusziőrülete.

Mindehhez nekem semmi közöm, éppen ezért némileg bűntudattal vágok be a pelenkaosztályra, hogy elorozzak egy csomag my baby's wet wipes-ot az én szőrös valagam kényeztetése céljából. Bűntudattal, de kitartóan. Évek óta. Mondanom sem kell, Németország óta művelem ezt, ott értenek hozzá, hogy kell jól élni.

Pont ezért ennyire furcsa, mert évek óta élek ilyen nagyon baba életet, és egyszer sem néztem meg pontosan, hogy  mivel dolgozom. Most megnéztem, és nem hittem a szememnek. Tudjátok mi van ezen a törlőkendőn? Medve meg Nyuszi!

Medve meg nyuszi. Értitek? Mert én nem. Mert csak az első pillanatra tűnik egyértelműnek, hogy medve meg nyuszi, de ha jobban belegondolunk, akkor nem sokra vagyunk attól, hogy megkérdezzük: ki a francnak tettek rá medvét meg nyuszit?  Anyának, vagy a heti egyszeri Apának? Hát nekik hiába,  elég valószerűtlen, hogy ettől meghatódnának, amikor éppen olyan gázattak alatt vannak, amihez nemigen volt még szerencséjük. Nincs az a medve, se nyuszi a világon, aki ezt elviselhetőbbé  tudná tenni.

A babát még úgyse érdekli, befókuszálni nem tudná se a nyulat, se a medvét,  legfeljebb megrágni, de ez a kendő nem emlősízű. Rám biztos nem gondoltak, ha igen, akkor nagyon melléfogtak, én valami szellőt, vagy zúgó csermelyt látnék esetleg szívesen a törlőkendőmön, de a nyúl- és medvebunda kifejezetten perverznek hat ebben a felfogásban.

Maci és nyuszi. Ez egy igazi, szemkerekítős, magasbaívelő hangú waddafakk. Ki találta ki? Egyes!

Na jó. Azért a Shrek se kutya.  De legalább logika van benne.

Kulcsos gyerek voltam, fehér nyergű camping biciklivel, ami minden BMX-nél jobban ugratott. Valami indiános orvosságos zacskóra emlékeztető, fehér-barna műbőrből készült, patentgombos kulcstartó lógott a nyakamban. A hosszú, 36-os számú, egytollas pincekulcs csak erőszakkal fért bele, úgyis csak átlósan, a vége mindig kilógott a tartóból. Ez csak azért fontos, mert nehéz volt úgy begyömöszölni a kulcscsomót, hogy egyensúlyban maradjon a szütyő a nyakamban lógva. Ugratásnál kurvára tudott zavarni, ha kilengett oldalra. Nehéz gyerekkor, tudom.

Tehettem volna a zsebembe is, de anyám ismert, a legelső dupla testnevelésórába ágyazott úszásoktatásról jövet úgy léptem be az ajtón, hogy kompletten elhagytam mindent. Szinte látom magam előtt azt a bilifrizurás, méla gyereket, aki még maga is csodálkozik, hogy a nála nagyobb törülköző sem érkezett vele haza. Egyenként hozták utánam a cuccaimat a suliba, a strandolós úszószemüvegemtől kezdve a fürdőgatyámon át a papucsomig, mindent - annak megfelelően, ahogy elhagytam azokat az öltözés egyes fázisaiban.

Ha nem lett volna a nyakamban a kulcs, két órán belül elveszett volna, pont úgy, mint ahogy az megtörtént a kulcsos gyerek-lét kínossá válásának pillanatától fogva nem tudom hányszor. Volt egy-két zárcsere, pofon, kiabálás, majd beletörődés, még később, a rossz jegyek letagadásának időszakában (10-25. év között) sunyi pótkulcslenyúlások, amiket persze pont olyan könnyen visszalehetett vezetni hozzám, mint az elhallgatott egyeseket, elhagyott ellenőrzőket és tanszéken maradt indexet. Legkésőbb a szülői értekezleten, vagy félévi vizsgák után lebuktam, és a pótkulcs hiánya is feltűnt előbb-utóbb. Legkésőbb akkor, amikor jellemzően inkább apám valahol ottfelejtette a saját kulcscsomóját. (Értitek a génjeimben van, nem tehetek róla.)

A jelenlegi önálló helyzetem annyiból nehezebb, hogy nincs honnan kulcsot lenyúlni, amikor elhagyom a sajátomat. Ez történt most. Egy karabineren van az albérlet biztonsági, négyszer elfordítható csodakulcsa meg az irodai kisszekrényemé. Hát faszán benne hagytam. Mármint a szekrényben. Öt óra körül kinn voltam a napsütésben, füttyögve feltettem a napszecsóm, és hazakalimpáltam olyan tizenöt perc nagyon kényelmes, nyugtató sétával. Kis utcák, lakóparkok, régebbi társasházak, fák, kismacskák, idegvasalás. Odalenn beütöm a kódot, kiveszem a napi két tonna szórólapból ami érdekel (Lidl, Auchan, Tesco, Electroworld, Office depot, Edigital, OBI, Praktiker, kb. ennyi, a DM meg egyéb unmaszkulin prospektusok maradnak), felbaktatok a negyedikre(!) és nem nyitom ki az ajtót.

Bazz. Hol a kulcs? Hátizsáktúrás, kajás műanyagdoboz, füllhallgató, telefonkábel, bicska, pénztárca, zsebkendő, félbeharapott rágók hada, de kulcs, az bazmeg nincs sehol. Kb. már a felénél bevillan, hogy ott lóg a kisszekrény zárjában, de becsületből még szétfistingelem a zsákot. Utána leülök, átnyálazom az újságokat, hátha Szeplős megérkezik. Ő még a régi irodaházban dolgozik, egy hét múlva jönnek az új épületbe ők is, hogy két hónapig még hadd élvezzék a hightechet meg a klímát.

De Szeplős nem jön. Telefonálok. Szeplős még a Batthyányn van (ez égitestben a holdat jelenti). Mondom az fasza, csak, hogy érezze, hogy ő a hibás, aztán elindulok gyalog vissza a munkahelyemre. Séta, fák, jó idő, lusta délután. Ezen az útvonalon menthetetlenül lehiggadna bárki. Az embereimet persze teljesen felkészületlenül éri a rabszolgahajcsár másodszori megjelenése, még csak véletlenül sem dolgozik senki, megy a délutáni uzsonnázás, ablakban lógás meg a tanárok által mindig csak traccspartinak nevezett, a közösségi túlélés szempontjából elengedhetetlenül fontos informális információáramlás. Mindezt elütöttem egy poénnal, ők meg röhögtek magukon, hogy de bénák. Miközben kiszedtem a kulcsom a zárból, bevallottam, hogy én mit bénáztam el, mindenki nagyon elégedett volt, hogy a negyediket másztam meg hiába, dumáltunk még egy kicsit, páran kihasználták, hogy a faszkalap most jókedvében van, és kérdezni meg nyaggatni lehet.

Valahol itt jött a gondolat, nem is tudom mitől, hogy még így is Szeplős előtt fogok hazaérni. A versenyszellem szellemében ezúttal buszra ültem, hogy két megálló múlva nagyjából az albérlettől 100 méterre leszálljak. Közben azonban megjött a telefon, hogy hazaért, mondtam neki, hogy kb. két perc és a lépcsőházban leszek én is.

De majdnem sikerült. Azért így is elképesztő ha azt nézzük, hogy:

1. eleve később indultam el az új irodaházból, mint ő a régiből.

2. Sétáltam, nem gyalogoltam, sétáltam.

3. Felmásztam a negyedikre,

4. kulcsot kerestem,

5. szórólapot olvastam,

6. telefonáltam,

7. lemásztam a negyedikről,

8. sétáltam, nem gyalogoltam, sétáltam,

9. bejutottam az irodába,

10. dumáltam,

11. busszal majdnem hazajutottam, amíg ő keresztülvánszorgott a főváros hegyei és a Duna közti keskeny sávban Óbudáról Újbudára.

Ez nagyon sok idő. Rengeteg. Bármire elég. Körülöttem hömpölygött az az irdatlan lemmingtömeg, megszámolhatatlanul sok autó a Budáról kivezető egyik főúton, és akkor nem jött semmi egetrengetően új dolog, nem szartam ki a spanyolviaszt (mi a faszom az egyáltalán, szerintem már megnéztem vagy tucatszor életem során, de még mindig nem tudom) ott a buszon, de olyanom volt, mint amikor valami nagyon súlyosan tudatosodik benned, valami úgy leesik, hogy egyenesen katarzist okoz és tökre megmarad benned.

Erről szól MINDEN.  Az én kis budapesti világomban: a hidak, a biciklisek, a politikai dörgölőzés, karrierek, irdatlan kenőpénzek, bukások, börtön, sztrájk, dugódíj, ingyen BKV.

Csendbe menekülés, ellehetetlenülés, késés, költözés, tervezés, telefonálás, idő.

Idő. Idő az életre. Idő arra, amit te akarsz. Vágyak, amire áldoznál.

Ha végignézek felülről Budapesten, ha nagyobb képre nyitok, akkor azt látom, hogy a KÖZLEKEDÉS az  DUGÓ. Szó szerint és szimbolikusan is. A KÖZLEKEDÉS az AKADÁLY. Az Achilles-sarok. Az ember eredendő szabadsága, a helyváltoztatás szabadsága, a MINDENKI szabadsága az AKADÁLY.

A közlekedés akadályoz a haladásban, és, hogy ne az olcsó  és hatásvadász paradoxonokban utazzak, haladjunk inkább a pátosz felé: a Kölcsey féle "Haladásban". Hangozzék bárhogy, lehet rá húzni az orrot, de igaz: MINDEN erről szól.

És ez bizonyára nem egy új gondolat, de ahogy így összegeztem magamban, nekem megvolt a "bazz, tényleg"-fázis. Hogy ez mekkora biznisz. Mert az már felismerték, hogy ami segíteni hivatott, az mára már maga az akadály, de a megoldási javaslatok mindig a szabadságjogok korlátozására vonatkoznak, és legyenek bár azok épeszű korlátozások, legyen az dugódíj, kitiltás, vagy alternatív közlekedésre kényszerítés, azok attól még a felülről jövő, hatalmi helyzetből levezényelt korlátozások - főleg, ha a hatalmi, vagy nagyon jó egzisztenciális helyzetben lévő egyének azokat áthágják, vagy nem veszik igénybe - azaz van némi diktatúraszaga.

Szóval ez a világ legnagyobb biznisze, mert jelen pillanatban szinte minden más biznisz ettől függ: a közlekedéstől, a logisztikától, fasz tudja a terminológiát, de értitek, nem?

A közlekedés az most egy irdatlan nagy dugó a fejlődés csakrájában, ahol most nem tud folyni az életerő. (Ez szép volt.) Ha ezt valaki olyan "keleti" módon megoldaná, az egyén korlátozása nélkül, az nagyon nagy faszagyerek lenne. Ebben lazán benne van egy halom Nobel-díj, fétucat örök hallhatatlanság, meg a világ minden pénze. Ja, ha már hibáznom kell, akkor legalább hibázzak jól: a gyerekemet én tuti ebben az irányban fogom taníttatni.

Igaz, az egyén szabadsága ikszmilliárdos szinten valószínűleg fenntarthatatlan hosszútávon, mert úgyis mindenki mindenki ellen megy, legyen bármilyen mértékű a szerveződési szint, az egység mindig csak a saját érdekeit nézi. De ez már megint a régi balos sci-fi, de nem baj, én Gaia-val meg a bolygónyi orgazmussal, na meg persze Asimovval vagyok. Ja és persze mindeközben imádom a kocsimat, nem kérdés.

Nincs net, nincs tréning, nincs gép. Sms, telefon, telefonszám-szerzés, hol az IT, sms, telefon, hol a cucc, itt vagy ott. Ha itt, akkor hol itt.

Dobozok, tömegretyó, ideiglenesség, rémisztő árú kajálda, zéró konnektor, az ablakon túl Budapest utolsó üres telkei.

Hisztériák plusz másfél órás utakról, elnyúlt mosolyok húsz perces séták után, gyorsan terjedő legendák a bőkezűen visszaadó csokiautomatáról, állítólagos segafredo kávé a nemzeti szolgáltatótól.

Az még nem derült ki, hogy a nemzeti jelző miért fontos, főleg az olasz kávék esetében. Garibaldi biztos jóváhagyta.

Kellemetlenül bütykös lifthívó gomb, csippanós, részlegesen működő belépőkártyák, a  "kötbér" szó kiabálása az időben el nem készült kerékpártárolóra.

Eszkaláció, fejvesztés, callok közbeni mély hallgatást jelentő recsegő szuszogás, számolás, nyomozás, outlookra és billentyűzetre tapadás.

Fejrázás, vállvonás, kézszéttárás, nem ebédelés.

Cigizés, cigizés, cigizés.

Kantin és étterem keresése délután fél négykor, ebédelés, eszkaláció, kv elfelejtés.

Háromnegyed ötkor fáradtság, székbe süppedés, bambulás, K.O.

Ma detto. Na ez a deja-vu, nem a Mátrixos macska. Hagyjál már.