Kulcsos gyerek voltam, fehér nyergű camping biciklivel, ami minden BMX-nél jobban ugratott. Valami indiános orvosságos zacskóra emlékeztető, fehér-barna műbőrből készült, patentgombos kulcstartó lógott a nyakamban. A hosszú, 36-os számú, egytollas pincekulcs csak erőszakkal fért bele, úgyis csak átlósan, a vége mindig kilógott a tartóból. Ez csak azért fontos, mert nehéz volt úgy begyömöszölni a kulcscsomót, hogy egyensúlyban maradjon a szütyő a nyakamban lógva. Ugratásnál kurvára tudott zavarni, ha kilengett oldalra. Nehéz gyerekkor, tudom.

Tehettem volna a zsebembe is, de anyám ismert, a legelső dupla testnevelésórába ágyazott úszásoktatásról jövet úgy léptem be az ajtón, hogy kompletten elhagytam mindent. Szinte látom magam előtt azt a bilifrizurás, méla gyereket, aki még maga is csodálkozik, hogy a nála nagyobb törülköző sem érkezett vele haza. Egyenként hozták utánam a cuccaimat a suliba, a strandolós úszószemüvegemtől kezdve a fürdőgatyámon át a papucsomig, mindent - annak megfelelően, ahogy elhagytam azokat az öltözés egyes fázisaiban.

Ha nem lett volna a nyakamban a kulcs, két órán belül elveszett volna, pont úgy, mint ahogy az megtörtént a kulcsos gyerek-lét kínossá válásának pillanatától fogva nem tudom hányszor. Volt egy-két zárcsere, pofon, kiabálás, majd beletörődés, még később, a rossz jegyek letagadásának időszakában (10-25. év között) sunyi pótkulcslenyúlások, amiket persze pont olyan könnyen visszalehetett vezetni hozzám, mint az elhallgatott egyeseket, elhagyott ellenőrzőket és tanszéken maradt indexet. Legkésőbb a szülői értekezleten, vagy félévi vizsgák után lebuktam, és a pótkulcs hiánya is feltűnt előbb-utóbb. Legkésőbb akkor, amikor jellemzően inkább apám valahol ottfelejtette a saját kulcscsomóját. (Értitek a génjeimben van, nem tehetek róla.)

A jelenlegi önálló helyzetem annyiból nehezebb, hogy nincs honnan kulcsot lenyúlni, amikor elhagyom a sajátomat. Ez történt most. Egy karabineren van az albérlet biztonsági, négyszer elfordítható csodakulcsa meg az irodai kisszekrényemé. Hát faszán benne hagytam. Mármint a szekrényben. Öt óra körül kinn voltam a napsütésben, füttyögve feltettem a napszecsóm, és hazakalimpáltam olyan tizenöt perc nagyon kényelmes, nyugtató sétával. Kis utcák, lakóparkok, régebbi társasházak, fák, kismacskák, idegvasalás. Odalenn beütöm a kódot, kiveszem a napi két tonna szórólapból ami érdekel (Lidl, Auchan, Tesco, Electroworld, Office depot, Edigital, OBI, Praktiker, kb. ennyi, a DM meg egyéb unmaszkulin prospektusok maradnak), felbaktatok a negyedikre(!) és nem nyitom ki az ajtót.

Bazz. Hol a kulcs? Hátizsáktúrás, kajás műanyagdoboz, füllhallgató, telefonkábel, bicska, pénztárca, zsebkendő, félbeharapott rágók hada, de kulcs, az bazmeg nincs sehol. Kb. már a felénél bevillan, hogy ott lóg a kisszekrény zárjában, de becsületből még szétfistingelem a zsákot. Utána leülök, átnyálazom az újságokat, hátha Szeplős megérkezik. Ő még a régi irodaházban dolgozik, egy hét múlva jönnek az új épületbe ők is, hogy két hónapig még hadd élvezzék a hightechet meg a klímát.

De Szeplős nem jön. Telefonálok. Szeplős még a Batthyányn van (ez égitestben a holdat jelenti). Mondom az fasza, csak, hogy érezze, hogy ő a hibás, aztán elindulok gyalog vissza a munkahelyemre. Séta, fák, jó idő, lusta délután. Ezen az útvonalon menthetetlenül lehiggadna bárki. Az embereimet persze teljesen felkészületlenül éri a rabszolgahajcsár másodszori megjelenése, még csak véletlenül sem dolgozik senki, megy a délutáni uzsonnázás, ablakban lógás meg a tanárok által mindig csak traccspartinak nevezett, a közösségi túlélés szempontjából elengedhetetlenül fontos informális információáramlás. Mindezt elütöttem egy poénnal, ők meg röhögtek magukon, hogy de bénák. Miközben kiszedtem a kulcsom a zárból, bevallottam, hogy én mit bénáztam el, mindenki nagyon elégedett volt, hogy a negyediket másztam meg hiába, dumáltunk még egy kicsit, páran kihasználták, hogy a faszkalap most jókedvében van, és kérdezni meg nyaggatni lehet.

Valahol itt jött a gondolat, nem is tudom mitől, hogy még így is Szeplős előtt fogok hazaérni. A versenyszellem szellemében ezúttal buszra ültem, hogy két megálló múlva nagyjából az albérlettől 100 méterre leszálljak. Közben azonban megjött a telefon, hogy hazaért, mondtam neki, hogy kb. két perc és a lépcsőházban leszek én is.

De majdnem sikerült. Azért így is elképesztő ha azt nézzük, hogy:

1. eleve később indultam el az új irodaházból, mint ő a régiből.

2. Sétáltam, nem gyalogoltam, sétáltam.

3. Felmásztam a negyedikre,

4. kulcsot kerestem,

5. szórólapot olvastam,

6. telefonáltam,

7. lemásztam a negyedikről,

8. sétáltam, nem gyalogoltam, sétáltam,

9. bejutottam az irodába,

10. dumáltam,

11. busszal majdnem hazajutottam, amíg ő keresztülvánszorgott a főváros hegyei és a Duna közti keskeny sávban Óbudáról Újbudára.

Ez nagyon sok idő. Rengeteg. Bármire elég. Körülöttem hömpölygött az az irdatlan lemmingtömeg, megszámolhatatlanul sok autó a Budáról kivezető egyik főúton, és akkor nem jött semmi egetrengetően új dolog, nem szartam ki a spanyolviaszt (mi a faszom az egyáltalán, szerintem már megnéztem vagy tucatszor életem során, de még mindig nem tudom) ott a buszon, de olyanom volt, mint amikor valami nagyon súlyosan tudatosodik benned, valami úgy leesik, hogy egyenesen katarzist okoz és tökre megmarad benned.

Erről szól MINDEN.  Az én kis budapesti világomban: a hidak, a biciklisek, a politikai dörgölőzés, karrierek, irdatlan kenőpénzek, bukások, börtön, sztrájk, dugódíj, ingyen BKV.

Csendbe menekülés, ellehetetlenülés, késés, költözés, tervezés, telefonálás, idő.

Idő. Idő az életre. Idő arra, amit te akarsz. Vágyak, amire áldoznál.

Ha végignézek felülről Budapesten, ha nagyobb képre nyitok, akkor azt látom, hogy a KÖZLEKEDÉS az  DUGÓ. Szó szerint és szimbolikusan is. A KÖZLEKEDÉS az AKADÁLY. Az Achilles-sarok. Az ember eredendő szabadsága, a helyváltoztatás szabadsága, a MINDENKI szabadsága az AKADÁLY.

A közlekedés akadályoz a haladásban, és, hogy ne az olcsó  és hatásvadász paradoxonokban utazzak, haladjunk inkább a pátosz felé: a Kölcsey féle "Haladásban". Hangozzék bárhogy, lehet rá húzni az orrot, de igaz: MINDEN erről szól.

És ez bizonyára nem egy új gondolat, de ahogy így összegeztem magamban, nekem megvolt a "bazz, tényleg"-fázis. Hogy ez mekkora biznisz. Mert az már felismerték, hogy ami segíteni hivatott, az mára már maga az akadály, de a megoldási javaslatok mindig a szabadságjogok korlátozására vonatkoznak, és legyenek bár azok épeszű korlátozások, legyen az dugódíj, kitiltás, vagy alternatív közlekedésre kényszerítés, azok attól még a felülről jövő, hatalmi helyzetből levezényelt korlátozások - főleg, ha a hatalmi, vagy nagyon jó egzisztenciális helyzetben lévő egyének azokat áthágják, vagy nem veszik igénybe - azaz van némi diktatúraszaga.

Szóval ez a világ legnagyobb biznisze, mert jelen pillanatban szinte minden más biznisz ettől függ: a közlekedéstől, a logisztikától, fasz tudja a terminológiát, de értitek, nem?

A közlekedés az most egy irdatlan nagy dugó a fejlődés csakrájában, ahol most nem tud folyni az életerő. (Ez szép volt.) Ha ezt valaki olyan "keleti" módon megoldaná, az egyén korlátozása nélkül, az nagyon nagy faszagyerek lenne. Ebben lazán benne van egy halom Nobel-díj, fétucat örök hallhatatlanság, meg a világ minden pénze. Ja, ha már hibáznom kell, akkor legalább hibázzak jól: a gyerekemet én tuti ebben az irányban fogom taníttatni.

Igaz, az egyén szabadsága ikszmilliárdos szinten valószínűleg fenntarthatatlan hosszútávon, mert úgyis mindenki mindenki ellen megy, legyen bármilyen mértékű a szerveződési szint, az egység mindig csak a saját érdekeit nézi. De ez már megint a régi balos sci-fi, de nem baj, én Gaia-val meg a bolygónyi orgazmussal, na meg persze Asimovval vagyok. Ja és persze mindeközben imádom a kocsimat, nem kérdés.