harminc

Mármint a cég. Otthagytuk Buda legbrutálisabb kilátását a nyithatatlan ablakok túloldalán: néha a legendák igazzá válnak, írom ezt azért, mert amióta ott dolgozom, el akart onnan menni a multi. Először csak drága volt, majd kiderült, hogy szar is, aztán olcsó lett, de ezzel együtt még szarabb. Hogy mennyire napirenden volt a kérdés, annak ellenére, hogy mennyire elérhetetlennek tűnt a megmozdulás, jól jelzi, hogy az általános vélekedés úgy hangzott, hogy nem kellene már "itt" lenni, mire a cég az új helyre megy.

Nekem azért sikerült. Ma nemsokára lesz pár perc esélyem, hogy máshova nyissak be, hátha nem tűnik fel senkinek a dolog, hátha tényleg annyira behelyettesíthető vagyok, mint ahogy azt néha gondolom.

A hátránya pontosan az, ami az előnye, hogy mivel nekünk (Szeplős meg én) költözni kellett, meghúztuk, hogy az akkor még csak pletykaszinten...

BREAKING: És már kezdődik is a szokásos hétfői katasztrófa-délelőtt, mint várható volt a költözés miatti káosszal súlyosbítva.

Mennem kell, majd jövök.

2010 van, és még mindig belső égésű motorokat használunk közlekedésre, és még mindig nem tudjuk, hogy mennyi só fog jönni a sószóró lyukán.

Borzasztó.

Nem lehet erről normálisan írni. Eleve ott a fék, hogy részben szégyellem magam a dolog miatt, és nem akarom visszaolvasni, illetve az is fontos, hogy előtettek jó színben tűnjek fel, ezt kár lenne tagadni. Ezt a fals hangot időnként még legyőzőm, legalábbis úgy vélem, mert ugyan mindent eleve úgy mesélek el, ahogy emlékszem rá és nem ahogy volt (nyúlás a Szép reményekből, de borzongatóan igaz kijelentés), de azért jó lenne minél nagyobb százalékban lehántoltan, pőrén és egyszerűen őszintének lenni itt.

--

Apám 2007 tavaszán halt meg, és mint haláleset kiválóan alkalmas volt arra, hogy felszínre hozzon meg nem oldott, félretolt, fekélyes ügyeket a családban. Nem nagy dolgok ezek, csak a létezés eredendő bűnei: Anya egyedül maradt önmaga poklában, testvérem soha nem indult el az önállósodás útján, gyereket szült haza, a férje is nálunk lakott, én már nagy nehezen elmenekültem, és ott volt mindennek a színtere, a távolból is mindent meghatározó, négyszobás telepi lakás.

Megörököltem a felét. És mivel abszolút felkészületlen voltam arra, hogy apám meghaljon, nem is érdekeltek a részletek, nem akartam tudni róluk, félretoltam, ugyanúgy, ahogy mindig is félretoltam mindent. Ráadásul ezúttal azt csináltam, amit mondtak: mondj le a testvéred javára a feléről, akkor nem kell adót (kétszeres adót?, fingom nincs) fizetni. "Testvérek vagytok, meg tudjuk ezt oldani, majd ki leszel fizetve." Én ránéztem tesómra, a keresztfiamra, és azt mondtam, rendben. Ebben benne volt az is, hogy legalább nem én maradok anyám közelében, ha már egyszer elkerültem onnan. Nem is akartam visszamenni, így lesz a legjobb. Majd kapok némi lóvét, az bőven elég arra, hogy legyen mire hitelt felvennem.

Ez volt 2007-ben. A sógorom azóta is kinn dolgozik, odaadták az egyharmadát, annak, amivel jöttek, amit elköltöttem a második kocsira. A lakást közben félig felújították, tavaly év végen bemondták, hogy mégsem tudnak kifizetni (addigra ígérték a másik kétharmadot, és ez is már egy módosított időpont volt), aztán testvérem férje itthon verte a brét fél évig, miközben nagy nehezen összehozták a második gyereket is, aki miatt most felújították az én szobámat.

Ez három év mérlege. És akkor, amikor elkezdték a könyveimet zsákokba pakolni, úgy, hogy még mindig semmit nem mondtak a tartozásról, de nekik már muszáj volt  hozzányúlni a szimbolikusan  nekem fenntartott lukhoz,  valami zsigeri düh gerjedt bennem. Egyben átfutva az egész sztorit, az egy akkora rakás szar, az annyira jellemző ránk, hogy borítottam, ömlött belőlem a keserűség. Igazából nem először tettem, talán két éve egyszer már belefutottam egy nagy viharba, amikor megpendítettem, hogy talán  informálisan(!) felértékelhetnénk a lakást, hogy mindenki tudja, mennyi az annyi, de erre még anyám is elhordott mindenféle aljas trógernek.

De most... most tényleg lekapcsolták a villanyt.

Miért, miért kényszerítenek ebbe a szerepbe, hogy én legyek a fasz, aki szól, aki hisztizik, aki követel? Miért van pénz a felújításokra, rám miért nincs pénz?
Miért mondja azt a sógorom, hogy márpedig ő nem vesz fel hitelt, miközben én azért harcolok, hogy egyáltalán hitelt vehessek fel? Hát kinek képzeli magát, ki a faszom élhet manapság hitel nélkül három szobában? Simán így tolják három éve, még ha anyám ott is van velük. Átok és segítség egyszerre, nem kérdés.
Miért kúrják azt a pofámba, hogy nekem ez a pénz "csak úgy" jött, csak úgy, hogy meghalt az apám? Ez miért jelenti azt, hogy nincs jogom elkérni, vagy miért kell ez miatt NEKEM lelkiismeretfurdalásomnak lennie?
Miért kérdezik azt, hogy "de mit kezdenél azzal a pénzzel?" Ez miért érv? Mert, ha nem kezdek vele semmit, akkor nem kell odaadni? Amíg megálmodom, nem nálam kamatozik? De ha kell, tessék: lakást akarok venni MOST!
Miért bökkenő az, hogy akkor jövök elő ezzel, amikor testvérem esetleg megint veszélyeztetett terhes és cukorbeteg lesz? Az a baj, hogy EGYÁLTALÁN szólnom kell, mert esetleg talán még ezelőtt el kellett volna intézni az ügyet.
Miért érzem, azt, hogy én csinálom ezt anyámmal? Miért tuszkolnak ők engem ebbe az irányba? Miért nem az van, hogy ők csinálják ezt anyámmal és nem én?

Miért van az, hogy ennyire szánalmasak vagyunk, és én külön, még jobban, rossz testvér módjára, hogy ezen a semmi kis koncon marakodunk, apám megfáradt, munkás teteme felett?

Miért nem vagyok arra képes, hogy elálljak az egésztől, összehozzak magamnak bátran valami sajátot, valami újat?
Mennyire csak takarózás azt mondani, hogy mert az ÉN örökségem, mert az én apám is volt?

Gyűlölöm, annyira szégyellem, és annyira gyűlölöm szánni való kis kelet-európai, lakótelepes, vércsóró szarságainkat.
 

Szeplős este fél hattól interjún van.

Csinos ing, nadrágfelvarrás, új cipő, egész napos izgulás, nem odafigyelés, izzadás, vécére járás, nem evés, cigarettamorzsolás, feszültégkiengedő sóhajok,  nem telik az idő, sehogy sem telik az az idő.

Én csak írni tudtam neki sablonos és nevettetős dolgokat, amiktől jobban érzi magát, de mindvégig az volt bennem, ami mindig ilyen alkalmakkor, hogy vannak dolgok, amiket egyedül kell végigcsinálni. Együtt élsz, egyedül halsz. A legrémisztőbb dolgokban -  kísérjenek bár ameddig tudnak - végül egyedül kell helytállni. Vizsgák, interjúk, megmérettetések, betegségek, halál. Hála istennek egy normálisabb életben azért viszonylag ritkán jönnek szembe ezek az események.

Amikor ide felvettek 2005 októberében, végül a ködös, párás Várban sétálgattam el az időt (New Jersey, öltöny, ingvasalás, vonat, metró, mekivécé, hasmenés, hónaljtörlés, láncdohányzás, Vár) hogy valahogy megnyugodjak. De ide sem vettek volna fel, ha nem lett volna ijesztően amatőr a felvételi a cég tapasztalansága miatt.

Nem tudom magamat eladni. Feszült, zárkózott vagyok, tárgyilagos, a kelleténél halkabb, nem építek fel hidat magam és a másik között. Síkit rólam a kín, hogy színjátéknak tartom az egészet, amiben egy igaz szó nem hangzik el.

Hol látja magát öt év múlva? Szabadon baszki, egy hajón, alig felöltözve és elképzelhetetlenül távol ettől az egész kibaszott irodistavilágtól, ahol ha eszembe jut ez az egész bohóckodás csak belecsulázok egyet a tengerbe.

Milyen rossz tulajdonságai vannak? Kislány, csak azok vannak, sőt igazából és ráadásul semmihez nem értek igazán. Az a rossz tulajdonságom, hogy kurvára leszarom az egészet.

Miért pont hozzánk szeretne jönni? Fingom nincs, nem is akarok, de remélem jó pénzt adtok és nem kell munkanélküliként tengődnöm teljes létbizonytalanságban életem hátralevő részében.

Nem az én világom. Nem az enyém. 

Szeplős mosolyog - mint minden más normális ember; beszélget, szembe néz, őszinte, nyílt és komolyan veszi a dolgokat. Akar. Ha ide nem, akkor máshova fel fogják venni, de szerintem nyitott kapukat dönget éppen.

Én meg elmegyek edzeni.

Vasárnap reggel kellemetlen korai hét órakor felkeltem, kilestem az ablakon és pontosan ugyanazt az acélszürkeséget láttam fenn, amitől szombaton hatszáz méter alatt szarrá áztunk, amitől egész héten gólyafos voltam, és amit vasárnap már kurvára nem akartam volna ott látni. Volt esélye annak,hogy mocskos, üvöltős kurvaanyázós hisztériába kezdjek, de mivel vasárnap volt és döbbenetesen reggel, inkább csak rezignáltan visszabújtam az ágyba és Szeplős térfelemre átdobott tenyerébe morogtam, hogy "nem megyünk sehova".

Nem látszott rajta, hogy megrázta  volna a hír, hogy nem kell AZONNAL felkelni készülődni,  mert olyanakot mondott, hogy "mmmm", meg "ümmf", aztán nagy elégedetten hátat fordított nekem. Ilyenkor kölyökmacska és jóvakond módjára pillanatok alatt eltűnik a 220x200-as takaró alatt, nagyjából félórát lehet keresni benne, ha újra rá akar akadni az ember, amit ezúttal ugyan megérdemelt volna, hogy ilyen könnyedén vette terveink dugába dőlését, de inkább felkeltem. Óra nélkül simán aludtam volna én is vagy kilencig, de ha már felkeltem, akkor úgy voltam vele, hogy jól esik fenn lennem, mert a ráérős vasárnap reggel, a céltalan mászkálással, tökvakarással, kortyolgatós kávéivással igen fasza dolog. Főleg, hogy végre beüzemeltük a Senseot.

A Senseot egy feleslegessé váló nászajándék megkönnyebbült továbbpasszolásaként kaptuk, képtelenek voltak vele jó kávét főzni. Eltelt egy kevés idő, mire rájöttünk, hogy azért, mert a kétszemélyes párnatartó van benne. Leírás,  főképp egyszemélyes tartó nem volt hozzá, még a frissházasoknál sem, amiből mondjuk adódik a kérdés, hogy mivel biztos nem így kapták, ki hozta és honnan haza? Mindegy, megrendeltem a cucchoz egy espressopárna-tartót, mert azt írták, hogy az még rövidebb és erősebb kávét eredményez. Espresso párna se közel se távol sehol, valami pennys simapárnát nyomatok, mert azzal is próbálkoztak, de az sem hozott jó kvt, hát ideadták azt is. Na, hát a rendelt alkatrésszel olyan látványkávét kapok, olyan tisztán, pecsmegelősmentesen és gyorsan, ami ízre is kurva jó, hogy nem is érdekel, hogy amúgy mekkora nagy habiszti ez az egész szenzeózás.

Na, hát ott állok bal kezemben a kávémmal, jobb kezemben a férfigén ösztönállománya által motorikusan programozva valami egészen más, és arra eszmélek, hogy olyan igazuk lesz éppen az időjósoknak, mint még soha: kezd kitisztulni az idő. A hajót viszont már buktuk, kilenckor indul a Vigadó térről és nincs az az isten, hogy elérjük. Merthogy ez lett volna a terv: hajókirándulás a Duna-kanyarba. Ekkor azonban mégiscsak kilátásba helyeztem egy emberesebb kiborulást, de valahogy jobb napom lehetett, vagy fasz se tudja, de annyi biztos, hogy gyorsan kitaláltam egy kocsis kirándulást Dobogókőre. Ott sem voltam még soha. Szeplős talán igen, de ez egyre kevésbé biztos, semmi sem rémlett neki  egész nap, sőt anyukájának sem (telefonos memória). Szerintem nem volt.

Ez a Dobogókő egy jó hely. Természetesen kizárólag fizetőparkoló van, vagy sok gyaloglás, mi természetesen összezártunk és egy emberként kiáltottuk, hogy azt a nagy büdös bacsi faszát azt, és gyalogoltunk, és ez így jó, mert lehet erre azt mondani, hogy szánalmas, de én, amikor először autó lett a seggem alatt, megfogadtam, hogy nem leszek soha olyan tipikus autós, hogy csak a bejárattól öt méterre hajlandó parkolni, és ehhez még mindig tartom magam. Ez nekem jó.

Még otthon kinéztem ezt az útvonalat, ami például a Rám-szakadékhoz és a hetes esőzéshez képest "papíron" könnyűnek számított. Hát, papíron az volt. Először is biztos, hogy nem két kilométer, legalább öt, pont úgy, mint ahogy a legközelebbi McDonald's soha nem csak 2450 m, vagy öt perc,  ahogy azt a kandelábereken hirdetik. Átbaszás az egész én mondom nektek. Aztán itt van ez a Föld szívcsakrája-ügy a Dalai Lámával meg a Táltos Egyházzal, az energiafeltöltődéssel és minden mással. Hát nem tudom, én nem éreztem semmit, bennem csak az izzadságcsakra nyílt meg a végén. Aztán jött a menetrendszerű fejfájás meg befelé az algoflex.

A Nirvana elmaradása ellenére azért nagyon pofás napunk volt a végén helyben főzött gulyáslevessel és sörrel, szintén házi bodzaszörppel, végtelen zölddel, levegővel, gombákkal, lazulással, és úgy nagyjából kisöpörtünk minden zajt a fejünkből a végére.

Ennyi kellett.