Nem lehet erről normálisan írni. Eleve ott a fék, hogy részben szégyellem magam a dolog miatt, és nem akarom visszaolvasni, illetve az is fontos, hogy előtettek jó színben tűnjek fel, ezt kár lenne tagadni. Ezt a fals hangot időnként még legyőzőm, legalábbis úgy vélem, mert ugyan mindent eleve úgy mesélek el, ahogy emlékszem rá és nem ahogy volt (nyúlás a Szép reményekből, de borzongatóan igaz kijelentés), de azért jó lenne minél nagyobb százalékban lehántoltan, pőrén és egyszerűen őszintének lenni itt.

--

Apám 2007 tavaszán halt meg, és mint haláleset kiválóan alkalmas volt arra, hogy felszínre hozzon meg nem oldott, félretolt, fekélyes ügyeket a családban. Nem nagy dolgok ezek, csak a létezés eredendő bűnei: Anya egyedül maradt önmaga poklában, testvérem soha nem indult el az önállósodás útján, gyereket szült haza, a férje is nálunk lakott, én már nagy nehezen elmenekültem, és ott volt mindennek a színtere, a távolból is mindent meghatározó, négyszobás telepi lakás.

Megörököltem a felét. És mivel abszolút felkészületlen voltam arra, hogy apám meghaljon, nem is érdekeltek a részletek, nem akartam tudni róluk, félretoltam, ugyanúgy, ahogy mindig is félretoltam mindent. Ráadásul ezúttal azt csináltam, amit mondtak: mondj le a testvéred javára a feléről, akkor nem kell adót (kétszeres adót?, fingom nincs) fizetni. "Testvérek vagytok, meg tudjuk ezt oldani, majd ki leszel fizetve." Én ránéztem tesómra, a keresztfiamra, és azt mondtam, rendben. Ebben benne volt az is, hogy legalább nem én maradok anyám közelében, ha már egyszer elkerültem onnan. Nem is akartam visszamenni, így lesz a legjobb. Majd kapok némi lóvét, az bőven elég arra, hogy legyen mire hitelt felvennem.

Ez volt 2007-ben. A sógorom azóta is kinn dolgozik, odaadták az egyharmadát, annak, amivel jöttek, amit elköltöttem a második kocsira. A lakást közben félig felújították, tavaly év végen bemondták, hogy mégsem tudnak kifizetni (addigra ígérték a másik kétharmadot, és ez is már egy módosított időpont volt), aztán testvérem férje itthon verte a brét fél évig, miközben nagy nehezen összehozták a második gyereket is, aki miatt most felújították az én szobámat.

Ez három év mérlege. És akkor, amikor elkezdték a könyveimet zsákokba pakolni, úgy, hogy még mindig semmit nem mondtak a tartozásról, de nekik már muszáj volt  hozzányúlni a szimbolikusan  nekem fenntartott lukhoz,  valami zsigeri düh gerjedt bennem. Egyben átfutva az egész sztorit, az egy akkora rakás szar, az annyira jellemző ránk, hogy borítottam, ömlött belőlem a keserűség. Igazából nem először tettem, talán két éve egyszer már belefutottam egy nagy viharba, amikor megpendítettem, hogy talán  informálisan(!) felértékelhetnénk a lakást, hogy mindenki tudja, mennyi az annyi, de erre még anyám is elhordott mindenféle aljas trógernek.

De most... most tényleg lekapcsolták a villanyt.

Miért, miért kényszerítenek ebbe a szerepbe, hogy én legyek a fasz, aki szól, aki hisztizik, aki követel? Miért van pénz a felújításokra, rám miért nincs pénz?
Miért mondja azt a sógorom, hogy márpedig ő nem vesz fel hitelt, miközben én azért harcolok, hogy egyáltalán hitelt vehessek fel? Hát kinek képzeli magát, ki a faszom élhet manapság hitel nélkül három szobában? Simán így tolják három éve, még ha anyám ott is van velük. Átok és segítség egyszerre, nem kérdés.
Miért kúrják azt a pofámba, hogy nekem ez a pénz "csak úgy" jött, csak úgy, hogy meghalt az apám? Ez miért jelenti azt, hogy nincs jogom elkérni, vagy miért kell ez miatt NEKEM lelkiismeretfurdalásomnak lennie?
Miért kérdezik azt, hogy "de mit kezdenél azzal a pénzzel?" Ez miért érv? Mert, ha nem kezdek vele semmit, akkor nem kell odaadni? Amíg megálmodom, nem nálam kamatozik? De ha kell, tessék: lakást akarok venni MOST!
Miért bökkenő az, hogy akkor jövök elő ezzel, amikor testvérem esetleg megint veszélyeztetett terhes és cukorbeteg lesz? Az a baj, hogy EGYÁLTALÁN szólnom kell, mert esetleg talán még ezelőtt el kellett volna intézni az ügyet.
Miért érzem, azt, hogy én csinálom ezt anyámmal? Miért tuszkolnak ők engem ebbe az irányba? Miért nem az van, hogy ők csinálják ezt anyámmal és nem én?

Miért van az, hogy ennyire szánalmasak vagyunk, és én külön, még jobban, rossz testvér módjára, hogy ezen a semmi kis koncon marakodunk, apám megfáradt, munkás teteme felett?

Miért nem vagyok arra képes, hogy elálljak az egésztől, összehozzak magamnak bátran valami sajátot, valami újat?
Mennyire csak takarózás azt mondani, hogy mert az ÉN örökségem, mert az én apám is volt?

Gyűlölöm, annyira szégyellem, és annyira gyűlölöm szánni való kis kelet-európai, lakótelepes, vércsóró szarságainkat.