Háztartásbeli délelőttjeim egyik nem jellemző elfoglaltsága a zoknipárosítás. Azt már leírtam, hogy ha férfizokni, akkor csak a fekete szín játszik. Ennek vannak előnyei is, például nem jelent egyetlen közeli hozzátartozódnak sem (anya, feleség, anya, élettárs, barátnő, anya) problémát, hogy milyen zoknit vegyen neked. Feketét baszki. Nem lehet benne hibázni. Az alsógatya már teljesen más kérdés. A másik előny, hogy a zoknis fiókhoz viszonylag stressz nélkül tudsz reggelente közelíteni, hiszen tudod, hogy mire számíthatsz odabenn, akkor is, ha oda sem nézel. Ugyanez az alsókérdésben megint csak sokkal több tapogatózást és esetleges mellényúlást jelent. (Kedv, napiterv, felsőruházat, nyílt nap, zártkörű rendezvény, stb.)

És vannak hatalmas, borzasztó, rettenetes, katasztrofális hátrányai. Mint például a zoknipárosítás. Na, ez a zoknipárosítás egy kibaszott offline memóriajáték, még akkor is, ha bizonyíthatóan te vagy az egyetlen hímnemű, akire a mosógép mos 41 négyzetméteren belül.

Mert az, hogy akaratlagos vagy részben akaratlanul több résztvevős huzamosabb ideig egy légtérben tartózkodás során hatványozottan megnő a fekete zoknik páratlanosodási mutatója, az még rendben van. De az bazmeg, hogy közel s távol én vagyok az egyetlen pöcs és mégis rendre anomáliákba ütközöm ezzel a kurvannya zoknikirakóval a kanapén, az teljesen kiborít.

Ez idegesítőbb minden kirakhatatlan pasziánsznál, admirálisnál, minden memóriafejlesztőnél, egy idő után az egészet úgy fogom fel, mint a mahjong ketrecharcos változatát, hogy itt mindent lehet, nem számít a csíkozás, sem a szárméret, sem a színárnyalat, én igenis szeretem a felemás zoknik antiirodista anarchiáját!!