Amiről most írok az pár napja történt velem, de valahogy elmaradt, hogy sorokba rendezzem az eseményt:
Arról van szó, hogy azt hiszem tudom mit jelent a gyakorlatban Coelho tanítása (?) Tudjátok, ami az idézet, ami pont a születésnapomnál van:
Döntésedet teljes lelkeddel el kell fogadnod. Egy kettéhasadt birodalom nem képes megvédeni magát a támadásoktól.
Ez kb most nekem azt jelenti, hogy kész leszek-e valaha arra a beszélgetésre amit pár napja nem folytattam le a volt lakótársammal. ..
Az idő fos, de legalább nincs hideg, és ez számomra ideiglenesen oké is, ami felkúr, az a sok baszás a multinál, ami nem is velem történik, de mint középfokú alkalmazottat nagyon is érint: tartom a hátam ide-oda. Ergo mégis velem történik. Próbálnám belenyugvással és higgadtan kezelni az eseményeket - ha basztál jobb diplomát szerezni és annyi kreativitás sem szorult beléd, hgy saját céged legyen, akkor tűrd -, de sajnos lassan krisztusi koromra sem tanultam meg toleráns lenni mások elbaszott módon előadott inkorrektségével. igazságérzetem túlfejlett és vállaltan szubjektív.
A legfőbb probléma persze az, hogy frusztrációmat normális és "business like" módon nem tudom kiadni magamból. Eldurran az agyam és rendszeresen csak a cigi melletti puffogás ment meg attól, hogy vérgőzős levelezésekbe kezdjek, magam alatt vágva a fát.
És persze erre csak rájátszik ez a kurva magyar mentalitás, hogy semmi se jó, mert tényleg nem jól van semmi se.
Íme egy kis lista, mi miatt tudnék most legalább két óra hosszan nyavalyogni:
1. hétfő van
2. hétfő van és NAGYON KORÁN keltem (hatkor)
3. cégünk már lassan két éve kinőtte a négyzetméterenként tizeniksz euróért bérelt dunai kilátást:
a. összesen két wc van kb. 200 pasira. (A női szegmens fesztiválokat megszégyenítő pisisorokat tud produkálni, de ebben a kérdésben még egy hajánál fogva előrángatott férfiúi kárörvendés sem tudna megvigasztalni.) Most már minden második alkalommal eljárom a kagylóknak szóló udvarlási táncomat: hátramegyek a körfolyosói mosdóhoz (ez a legjobb, mert szolgáltat némi privát szférát), ami foglalt. Kapásból fordulok vissza és benyitok a munkaterületen lévő toalettre (ez konkrétan mindenki szeme előtt történik, ergo odabenn önkéntelenül vigyázzban ülsz és az a minimum, hogy meggondolsz minden halk füttyszónál hangosabb szellenetet), majd postafordultával szaporára fogom, és immáron határozott GALOPPBAN lépcsőzök le a földszintre. Az nem egy emelet és nem kettő.
b. I.Olyan kemény wc papírra telik csak, hogy - ahogy a lányok szokták mondani - a pisi lefolyik róla.
II.Gyaníthatóan feltünt ez másoknak is, mert betettek egy újabb csomag pappert, amelynek olyan puha az anyaga, hogy ollllyan szinten gyűrődik bele -igen, oda -, hogy egyből megfejtettem a betyárkörték keletkezésének rejtélyét.
c. Eddig kétszer írtam a karbantartóknak, hogy kiégett az égő a folyosói wc-ben. Az oké, hogy energiatakarékos a fényforrás, de ezt azért némileg túlzónak találom.
4. Nincs kedvem menni edzeni. Össze-vissza rohangálok 20 perceket a futógépen, súlyzózok, fekvenyomok, de egy grammot nem fogytam. És mivel folyamatosan szar idő van, a szigetre sem tudtam idáig kimenni kocogni.
5. Az újonnan kinevezett, munkánk minőségéért felelős albán menedzser beteg volt a múlt héten. De mivel újonnan lett kinevezeve, nem azzal kezdte, hogy elment betegszabira. A közvetlenül neki dolgozók száma a közvetlen fizikai környezetemből három darab kollégát tesz ki. Mára közülük beteg kolléga: három darab. (éljen a folyamatos meetingelés!)
Itt vagyok sakkban tartva, három darab piros orrú, zsebkendő- és őserdőgyilkos meóssal.
5. Hétfő van.
Hogy engem mindig felbasz a sors...
Tegnap történt, hogy egyszerre telefonált jóanyám és írt skype-on tesóm, hogy MINDENKÉPPEN hívjam fel unkotasóm nem éppen szegénységéről ismert férjét este nyolc után, mert Németországban lenne valami. Ó, istenem, hányszor volt már ilyen labda feldobva az életemben... Szeplősnek persze meg sem mertem említeni, hiszen minek legyen gyomoridege több órán keresztül, míg egyáltalán kiderül pontosan miről is van szó?
Elég volt az a tíz percnek ígért fél, háromnegyed óra, míg visszahívott, mert persze éppen akkor TÁRGYALT, amikor szigorúan nyolc óra után (tíz perccel) felhívtam.
Szia, hát miről is lenne szó, mi lenne a munka lényege. Hát a lényeg a pénz lenne, 1500 júró, amiből ugyan kétszáz elmenne a lakbérre, de a többi már csak rajtam múlik. Most induló pacalüzem Ausztiában (ennyit Németországról, nem mintha Ausztia nem lenne elég jó, sőt ugye jóval közelebb van), ahol a segédmunkások mellett én lennék az ész, a papiros ember, aki ért a számítógépekhez, illetve a gépekhez. Azért persze be kéne állni a termelésbe, mert ugye azért valahol meg kell fogni a pénzt, két ember nem fizet senki, ha egy is elég, ez amúgy tiszta sor.
És megint itt vagyok ebben az erkölcsi/egzisztenciális/érzelmi dilemmában: Itt van ez a lány, Szeplős, akivel elkezdtünk valamit, ami ki tudja meddig tart, hova vezet, lehet akár bármi is - egy kéthetente egymást látós távkapcsolat azonban BIZTOS véget vetne mindennek egyhamar, ez biztos, ezt tudjuk mind a ketten.
Három hónap alatt a vágóhíd-környéki, napi tízenikszórás melóval (itt nem munkaidő van, hanem munka, amit el kell végezni. Ez kb annyira tipikus mondat egy vállalkozótól, mint egy fásult családanyától a nem vagyok mindenkinek cselédje! felkiáltás.) meglenne csaknem egy milla, már persze, ha nem buktázik be az egész a nagy válságban. Magánélet zéró, depresszió 100%, de biztos büszkén jönnék ki az egészből: "kézbe vetted végre a sorsodat".
Most ennek a pénznek a közelében sem vagyok, ez tény. Biztonságban vagyok, itthon vagyok, kapcsolatban vagyok, félig - meddig perspektíva nélkül, hiszen ebből a melóból soha nem lesz nagy pénz. Nem keresek túl jól, túl jó adózom, nincs hatalmam a dolgok felett. És mégis - tét nélküli biztonság.
Kibaszott dilemma, újra és újra, és akárhány megoldást dobott fel eddig ez a kurva sors, soha nem ízlett, egy kicsit sem. Szeretném úgy irányítani a sorsom, ahogy én akarom. Igen, szeretnék több pénzt keresni, szeretnék elkezdeni végre egy perspekívákat felmutató, valahova tartó életet élni, szeretnék megint külfödre menni, de úgy, ahogy én akarom.
Tudom, hogy beleültem a langyos vízbe, már legalább másfél éve nem itt kellene dolgoznom, és mindig ráfogtam valamire, hogy miért nem lépek. Az az igazság, hogy nagyon is emberi vonás ez, ismerjük el, soha nem voltam egy amerikai álmot kergető típus.
Itt lesz az ideje, hogy végre
berakjam a kezdőtétet. Megint. Vagy először?
Azért nagyon kütyüssé tett az elmúlt pár év. Szépnevű, az apja, meg Jazz együttes hatása lehet ez, szép lassan szélesedik a a repertoár, még ha éppen jó nagyot is szívtam az „azonnal de rögtön most kell nekem” – habitusommal.
A legújabb szerzemény a Nokia 5800 Xpressmusic volt, ánglius a lelkem, eBayről berendelve, no garancia, háromágú töltő (perverz angolok), de részletre, baráti áron egy ismerőstől. Ilyet sem csináltam még, de éppen azt beszéltük nemrég Jazzel, hogy igazából mindent úgy intézünk, hogy garanciás legyen, de még annak ellenére sem buktunk soha, hogy ezeket az új cuccokat bevallottan egy-két-három évre gyártják...
Ahhoz képest, hogy történet ott kezdődött, miszerint AZONNAL KELL egy Nokia, 3.5 Jack dugós telefon, szépen eljutottunk az Xpress-széria csúcsáig. Az sem tartott vissza, hogy át kellett (volna) szoftverelni magyarra, illetve épp, hogy elkezdtek rá programokat írni.
Egy-két napig nem is volt vele semmi gond, és muszáj megadnom, hogy tényleg nem átvágás volt a dologban – szerintem -, merthogy valóban zsír új volt a készülék. Gyári fólia rajta, doboz, tartozékok forrasztott zacsiban, mindent én nyitogattam ki, élveztem az „új”-szagot rettenetesen.
Okosabb a teló, mint én, de élvezem ezt is piszkosul, hogy majd jól felhúzom magam, mire kitalálom, mi, hogy van, mit, hogy lehet, ill. mi, hogy működik. Persze vettem utángyártott töltőt – ez is egy jó program, mire megtalálod a legolcsóbbat, vettem képernyővédő-fóliát, vettem egy jó ki fülest hozzá.
Épp elkezdtem telepakolni programokkal meg zenével a gépet, mikor odafentről azt mondták, ácsi, ennek a gyereknek még tanulnia kell!, és elrontották a telefont.
Elkezdett villódzani, villódzni, vibrálni a képernyő....
...Amit nem is hagyott abba, így pár nap után, egy kisebb egymásnakfeszülést követően készülék az eladónál landolt, én meg visszakaptam ötezer forintot leszámítva az első részletet. Benyeltem, mit tehettem volna, nem volt kedvem foglalkozni vele, a bizalom is elszállt, nehogy már majd 70000 Ftot fizessek egy szervizt megjárt készülékre. A srác ugyan tuttira eladja valami féleszűnek ugyanannyiért, amennyiért nekem adta, szóval boritékolhatóan nyert ötezer forintot az ügyleten. Tanulópénz. (Pedig abból volt már sok.)
Persze nem bírtam sokáig, a szerelembe esés már megtörtént és azonnal de rögtön, most kellett nekem egy új telefon. Két napig bírtam, két napig nézegettem a használt-és-vagy-független készülék-piacot, de aztán annyira nem voltak jó ajánlatok, meg annyira akartam magam biztonságban tudni, hogy csak bevállaltam két év hűséget Vodafone-éknál. Az előfizetés hálistennek elég jó, nem hinném , hogy a két évből 6 hónapnál többet enne a kefe egy jobb ajánlat miatt.
Szóval itt van az érintőképernyős csoda, lehet bizgentyülni, programokat keresni rá, beállítani, szoftvert frissíteni rajta, netelni, gpsezni (ami még nem megy, egy kurva műholdat nem fogtunk még be), skype-olni, fényképezni, filmet nézni, Jazz tudja mit még.
Szeplős még nem döntötte el, hogy utálja-e, vagy sem. Igazából látom rajta, hogy nagyon élvezi a dolgot, hogy ilyen kütyü került a közelébe, de SOHA nem költene ennyi pénzt telefonra. Látom rajta, hogy örül, hogy örülök, torelálja is a dolgot egy darabig, de tegnap már megvolt az első torokköszörülés, mert ugye azt mégsem gondoltam komolyan, hogy elmarad a kaja utáni ölbeülés?! (Van két fotel egymás mellett, kizárólag ott szoktunk inputolni, lévén, hogy máshol nem is lehet a lakásban. Szeplős az anyagbevitel után mindenféle gátlás nélkül átmászik az ölembe, hogy ott jó legyen neki pár percig.)
Igazából ez a post leginkább Zolivagyok kommentnek lenne jó, de nem hiszem, hogy olyan nagyon összeszedetten meg tudnám fogalmazni és Szépnevű is olvasná biztosan és rájönne, hogy ki van a „30” fedőnév alatt…
De ahogy szóba került a Soproni anyámtyúkjásvizilabdásmivagyunkacsászárokos reklámja, (nem teszem be a videót, a youtube-os oldalon lévő kommenteket kár lenne kihagyni) illetve az, hogy mennyire "pátoszos és kínos" ez egész és, hogy megint itt van március 15., valahogy kiváltott bennem egy gondolatsort. Ez ritkaság, ezért le is írom :)
Ahogy fényképeket kerestem a témához, ott kezdett el kifolyni kezem közül a téma (csúnya-csúnya képzavar), mert iszonyat módon belémvágtak az emlékek, eszembe jutott annak a hegynek a neve, amiről írni akarok, az egész nap, ami ezerszázalékos bizonyosságal állíthatóan a legszebb volt az életemben:
Szépnevűvel való, életem eddigi egyetlen igazi nyaralása hol máshol is eshetett volna meg, mint Horvátországban, hiszen oda megy a magyar, mert annak tenger köll, az Adria meg közel van. Az tény, hogy majdnem elélveztem, mikor a Twingoból, Senjnél, életemben először (igen, tudom rendkívüli szóismétlés) megláttam – a velencei Lido szutykát leszámítva - a Tengert. Az igazi, vakítóan kék, kristálytiszta levegőjű, fehér sziklákkal szórt tengert.
Órákon keresztül transzban voltam, hogy sokszor csak pár méterre kanyargunk a víztől, aztán persze az út győzőtt: még pár órával később már csak oda akartunk érni, főleg azért, mert alapvetően amatőrök és szüzek votlunk az igazán hosszú autóutakat illetően. Fenn viriböltünk egész éjjel, mert nem tudtunk aludni az izgatottságtól. Ennek ellenére ágyban tartottunk magunkat, hogy pihenjünk, Lófaszt, el kellett volna indulni, mert így délután négy fele értünk oda kb.
A hat napos nyaralás legszebbje kétségtelenül a spliti kirándulásé volt. Minden jól jött ki, nem szállították el az autónkat, mint Dubrovnikban, és olyan dolgokat láttunk, ettünk, tapasztaltunk, amik csak tovább emelték a nap fényét.
További ódák elkerülése végett rátérek a Marjan-hegyre. Szóval miután végre megfelelően sok és előfordulási gyakoriságukban is kielégítő érzést okozó pálmafát láttam a spliti sétányon, Diocletianus palotája előtt (az első pálmafát, amit láttam Horvátországban, konkrétan átöleltem), felmentünk a Marjan-hegyre.
Ez különösen azért volt nagyon jó, mert ugyan egy csomó útleírás tartalmazza a hegyet, mint kihagyhatatlan látnivalót, de a legtöbben csesznek megmászni a sok lépcsőt a kilátóig. És ez olyan érzéssel tölt el, hogy végre - azontúl, hogy Split hihetetlenül szép város - olyat látsz, amit sokan nem. Ahogy egyre magasabbról tekintesz vissza, egyre inkább szebb rálátásod nyílik a városra, és amikor már majdnem felérsz , akkor a fák mögött bújó nyílt tenger is megmutatja magát. A Bračra, Hvarra tartó vagy épp a szigetekről érkező kompok fehéren szikráznak a távolban, csak úgy húzzák maguk után a fehér, fodros farvizüket..
Ilyen szépet még soha nem láttam. És nem képeslap volt, amit valami ismerős küldött és kitettünk a konyhába, hogy azt nézegessem a bableves mellett, nem netről vadászott háttérkép volt a számítógépen, hanem ott voltam és láttam és alig tudtam felfogni, hogy VÉÉÉGRE ÉN IS látok ilyet.
A kilátó maga abszolút fenn van a csúcson, oda még extra mászni kell jópár fordulónyi lépcsősort. És itt érkezünk meg az egész apropójához:
Közvetlenül a kilátó előtt van egy bazi nagy horvát zászló. Csak úgy csattog, lobog nagy büszkén a hegy körül örvénylő szélben. A talapzatán kívűl négy nagy sodrony tartja, azok csak úgy remegnek, surrognak az erőlködéstől, és igen – pont így megszemélyesítve érzékeltem: mint négy nagy izmos kar, úgy tartják a szélben azt irdatlan vásznat (vagy ki tudja milyen anyagból készülnek az ilyen zászlók).
Szóba is került köztünk, mert ugyan emlékeim biztos csalnak, de azért tényelg elbámultuk a jelenséget egy ideig: hogy a horvátok biztos irgalmatlan büszkék az országukra, a jelképiekre, hiszen biztos, hogy egyelőre minden a háborúhoz kötnek. „Megcsinálták az utakat, a háborós sérülések alig látszanak az épületeken, a dubrovniki házak híres cserepeit lecserélték”, az utikönyvek is tele vannak ilyen megjegyzésekkel. Anélkül, hogy belelátnék, mondom, hogy biztos van egy bizonyos élénk, friss nemzeti büszkeség bennük. És itt kötném össze a két témát: nálunk annyira el- és kihasználták ezeket a jelképeket ki tudja hány csoport, ki tudja hány éven keresztül, hogy egyenesen kínos ezeket a témákat még csak felhozni is. És ezért bánt, hogy a Soproninak egyáltalán eszébe jut ehhez nyúlni, mert tudja, hogy ennek bizony visszhangja lesz. A youtube-on istentelenül szidják egymást a kommentelők, Zolivagyokon is pátoszosnak, kínosnak látja valaki a reklámot.
Nem azt akarom mondani, hogy irigylem a horvátokat, mert nem lehet olyan jó dolog mindent egy nem is olyan régi háborútól eredeztetni.
De ez a kurva magyar politika… Erre már a reklámoknak is lehet építeni. (Amúgy ha magát a filmet nézem, elég jól meg van csinálva szerintem.)
És a non plus ultra: itt van két komment az egyik blogból:
„Én majd akkor tűzök ki korárdát, mikor ÚJRA ki lehet tűzni úgy, hogy ne kezdjen el agyalni rajta senki, hogy kinek a melyik oldalán is állok..addig ünnepség helyett unokázok.
Elcsszeték, lejáratták, hányinger lassan minden ünnep.
Sajnos.”
„Tudjátok, évek óta először azért is kitűzöm...Leszarom, hogy ki, mit gondol, én azt, hogy március 15-én évtizedek óta ezt a szép szokást követjük és erre való a kokárda, és tanulják meg a gyerekeim is!! És nem vagyok hajlandó azt nézni, hogy balos, vagy jobbos, legyen magyar, vagy csak világpolgár. Ezt kellene valahogy mindenkinek fókuszálni, sokkal előrébb tartanánk...Tessék, hétfő reggeli új mozgalom, vissza a kokárda szabadságát!!Kár, hogy kihagytam a cikkből, de a politikamentességbe úgy sem férne bele, így hullott volna a férgesbe:D”
És, hogy melyik blog ez? A Poronty – a Velvet baba-mama-papa blogja
Értitek? A postban még ilyeneket írnak, hogy „Az iskolákban (is) serényen készülődnek a gyerekek, sőt az oviban is, a dekoráció mindenhol nemzeti színű, s vidáman táncolnak a kokárdák és a jól ismert Petőfi portrék a faliújságokon. Lányomnál is „forradalmi” a hangulat, a második ’bé’ is megtett mindent azért, hogy ne valljon szégyent a nemzeti ünnepünkön.
A kommentben meg már simán megy a cirkusz.
Magyarország, bahh..
