harminc

 

A kolléganőmet akartam felhívni, mert beteg lett és nála volt egy-két info, ami nagyon kellett nekem. A Tube által követelt érintőkijelzős-rutint még nagyon nem szereztem meg, ezért simán egy másik számot csörögtem meg - azé a srácét, aki összeismertetett Szépnevűvel.

Teljesen profin viselkedett, vidáman elbeszélgettünk arról az egy-két témáról, ami kb közös és nincs köze Szépnevűhöz, közben persze füstölgött a homlokom a kíntól. Miközben automatikusan járt a szám és lökte a tulajdonképpeni hazugságokat (hazugságok, a legklasszikusabb értelemben vett hazugságok, mert egyetlen egy dologról akartam volna vele beszélni, ha már így történt, és ezt fedte el a szózuhatag.), párhuzamosan egymillió emlék, kérdés, válasz, elképzelt szituáció suhant át az agyamon és ugyanakkor némán ordítottam magamra, hogy "MEG NE TEDD!!!"

 

Túléltem, telefont némi kínos befejezéssel sikeren letettem, majd szó nélkül felálltam és kimentem cigizni.

 

 

                                  

 

Sétáltam, fel a Rózsadombon, majd le a Margit-hídhoz, át a szigetre. Folyt a taknyom, kifújt a szél, a kabát alatt ugyanakkor beizzadtam, de akkor is jó volt, lassan megnyugodtam. A séta, a hosszú séta végre belőlem volt valami, amit igazán szeretek: magát a sétát,a gondolatokat. Ott akkor nem kellett senkivel sem lenni, csak magam voltam, és bevallhattam, hogy fogalmam sincs, mit csinálok, de annak is nagyon messze van a vége.

 

Hol vagyok még én egy ilyen beszélgetéstől? Mikor leszek erre készen, felkészülési idő nélkül?

 

Pafff.