harminc

Voltam olyan meggondolatlan, hogy kitettem a lábam az épületen kivülre a "most nekem telefonszámlát kell befizetnem" - felkiáltással. Ez persze nem izzadságszagú postai vagy szolgáltatónál való sorbanállást jelent, hanem egy némileg hanyag pozú megjelenést a legközelebbi OTP automatánál és kisebb varázslást a hónap elején még jobban betárazott plasztikkártyával.

És mivel egy kedélyes 23°C fok van odakinn simogató napsütéssel, szellővel, az égvilágon semmi kedvem nem volt visszajönni a multihoz, sokkal inkább le a Dunához. Át is verekedtem magam az útvonalamra alapvetően merőleges észek-déli irányú mindennemű forgalmon (autó-HÉV-bicikli-autó) és kinéztem magamnak egy, a gáton oldalán végigfutó  lépcsősort.

És innen egy másik teljesen más világba érkeztem, tényleg kicsit olyan Csodaországos beütése volt a leereszkedésnek.

Először is azt hinnéd egyedül te vagy az a marha, akinek ez a képtelen ötlet eszébe jut hétfő délelőtt. De nem: míg óvatosan lefele settenkedsz a fokokon (nem csekély mennyiségű üvegszilánkon és cigicsikken keresztül vezet az utad, jelezvén, hogy a hétvégén azért errefele komoly ivászat folyt/folyik), meglátod, hogy a fővárosi legalább egy darab homeless/horizont arány itt is érvényes. Aztán felfedezel egy félmeztelen,  napozó, bármit olvasó srácot, és kicsit keserű szájízzel arrébb vonulsz pár métert, hogy meglegyen az egyedüllét illuziójához szükséges távolság. Pár perccel később egy lány is megjelenik a lépcsőkön, ő már eleve nem is jön tovább, leül az egyik viszonylag tiszta lépcsőfokra: ő egyértelműen sulis jegyzetek olvas.

Másodszor: ha túljutsz azon, hogy itt se leszel tökegyedül, akkor azért elkezded élvezni, ahogy locsog a víz a lábad alatt. A nap süt, és ha becsukod a szemed pont olyan az egész, mintha Balatonakárhol ülnél a strand hullámtörőin, a fémlépcső mellett.   Szinte el kezd vágyódni a lábad, hogy lecsússzon róla a zokni, és belelógjon a vízbe. De legalább, hogy papucsban, saruban, szandálban legyen.                                                                                                                                                                                         

Később el kezded nézegetni szemben az idióta kacsákat, ahogy nagyban méltatlankodnak a sok hordalék miatt, az árral szemben (nyilván nem önként) evező kajakost, a Margit-szigetet, és lassan eltompítanak a város távolinak tünő zajai.

Kb tíz percet voltam lenn, de felért egy gyógykúrával. Palackozni kéne az ilyen élményeket :)

Hoppla, a fejlécet sikerült megváltoztatnom :) Sok volt mán az a köd, ekkora napsütésben.

Ráment két-három-négy órám, szóval innentől ez mindenkinek teszeni fog..

Most pediglen rohanás haza, majd rohanás HAZA haza, Nyomozónak holnap van a szülinapja. Ő egy szót nem szólt, hogy "jaaaaj, most jön a harminc!", vagy ilyenek. Ő csak a társaság miatt aggódott, hogy nyolc év után ez lesz az első, hogy kis társaságban fog ünnepelni...

Azért valamiért csak sajnálja magát, különben nem lenne férfi.

Szerintem lesz mit mesélni, ha újra géphez jutok.

Szép hétvégét mindenkinek, az idő úgy néz kitart. Hajrá!

Meleg van, polós meleg, a Rózsadomb felett az égbe annyi kéket töltöttek, hogy csak úgy reped :)

Tegnap Szeplőssel mentem futni. Most képzeld el a 82 kilós faszit meg a kis 40 kilós  madárcsontú lányt. Izzadtam, égtem, káromkodtam vége fele erősen, ő meg csak végigszökellte, ugrálta az öt kilométert. Sőt még ő vett rá, hogy fussunk teljes kört, tegyük még rá azt a 350 métert, meg sprinteljünk egy kicsit. Tulajdonképpen meg se izzadt. Rettenetesen nehezteltem rá, maradjunk ennyiben.

Nikkelbolha. Mffff. :)

Nah végre, elmentem futni a Margit-szigetre, talán ez volt a legjobb, amit tehettem, mert a nagy füstölgésben még a fülembe nyomott DnB sem segített.

Igazából már reggel is ez volt a terv, amikor a nem is olyan régen vett farmeremet felvéve jelentős szorítást éreztem csipőtájékon... (Nem hiszem, tényleg nem, hogy egy grammot nem fogytam, sőt...)

Aztán este hatkor, még mindig a cégnél ülve, éhesen, mert idegességemben még enni se tudtam, úgy éreztem, hogy egy hangyát nem tudnék megölni, nem, hogy futni vagy edzeni menjek. Sör, még cigi, legfeljebb ennyit néztem ki magamból.

Hazafele azonban két lány is elfutott mellettem (amit egyébként nem nagyon tudok logikailag lekövetni: ha nem nyomnak a tarkómhoz fegyvert, nem rohangálnék a Margit körúton, még vasárnap este sem, ha nem muszáj), és mint a nikechallenge reklámban, egyből éreztem a zizit, hogy ha ők tudnak, akkor én is tudok.

Hazarohant, falt két szelet kenyeret és annyira sietett futni, hogy háromszor is vissza kellett mennie. Tipikus én.

A futás? Bocs, a "futás"? Igazán, gyötrően BORZASZTÓ volt. Főleg, hogy viszonylag nagyképűen álltam neki a több heti futópados teljesítményemmel a hátam mögött. Égett minden izmom, a lábaim alig emelkedtek, izzadtam, krákogtam 150 méter után, és lélekben kb. huszonhétezerötszázszor adtam fel. A valóságban csak kétszer álltam meg. Egyszer az Árpád-hidfőnél, ott azért bekötöttem a cipőmet, mert az nem jöhetett rosszul ugye, meg egyszer, mikor visszafele, a sziget hasánál megláttam, hogy mennyi van még vissza a Margit-hídig. A Rajt-Cél tábla alatt még éppen, hogy átvánszorogtam és kb. ennyi volt 5 km története.  

Utána persze iszonyatosan jó érzés volt kifele jönni a sötétedésben, együtt a többi , már végzett futóval, mégis egyedül, izzadva és igazán szabadon, benned a "megcsináltad"-érzéssel. Imádtam megint a várost. Szabad voltam, igazán szabad.

Egészében véve borzasztó hétvégém volt, külön Szeplőstől, benne az én őrült monoton világomban, ahol minden cselekményt, mondatot, eseményt csúfondárosan kommentáltam, visszhangoztam, hogy, ha Szépnevűvel lennék, akkor ez most így és úgy lenne.

Annyira, de annyira megfogadtam, hogy nem nézek hátra, hiszen minden híd fölégett, és Jazz is annyit mondott, hogy volt, ami volt, tettem, amit tettem, de legyek egy kicsit már hedonista, ÉLVEZZEM MÁR EGY KICSIT AZT AMI VAN.

És mégis, néha -néha belecsúszok, pár napig most meg hónaljig dagonyáztam abban, hogy mennyire jó volt, meg most az meg ez lenne, meg ilyenek.

Megbeszéltük, hogy három napra elmegyünk Szeplősékhez. - "Ha nem basztad volna el, akkor beülnétek az autóba és pihenhetnél három napig Magyarország nyugati csücskében, a jól ismert és imádott kis faluban, sétálnátok, átruccannátok Ausztriába, stb. stb"

Elmentünk sétálni. Hova máshova, fel az itteni hegyekbe, mert hova is lehetne itt Budapesten menni, ahol nem voltál sokat Szépnevűvel? Sehova. Hát végig ezen kattogtam doszt. A Moszkván meg aztán volt ám feszülés, mert rájöttem, hogy munkanap van, és kb. pont ilyenkor megy haza, nehogy összefussunk.

Síkideg voltam magamtól, volt olyan, hogy a wc-n mondogattam, hogy "bazmeg bazmeg, bazmeg hagyd már abba!!"

Nem is láttam őt. Mármint Szeplőst. Csak ott volt végig mellettem, és nem is láttam. Ugyanez volt Szépnevűvel is: olyan szinten bele voltam merülve a saját világomba, olyan hangos volt a fejem idebenn, hogy meg se láttam. És, hogy mennyire ugyanazok a szimptómák: feltűnt egy új lány itt a multinál és mint a mágnes, úgy vonzza a szemünk a másikét: kb. egy hét alatt le is játszottuk, hiszen a harmadik szemezés már nem lehet véletlen: tudjuk mind a ketten, hogy mi van.

És ezen a ponton hátradőlök, és a lehető legtávolabbról nézek magamra, hogy most mégis MI A FASZT CSINÁLSZ?

És nem tudom. Nyilvánvalóan semmit, hiszen azt bátran elmondhatjuk, hogy azt józan ésszel már tudom, hogy váltani nem érdemes, mert egyrészt én is gajra megyek benne, a másik félről nem is beszélve, plusz jobb nem lesz, legfeljebb csak más, vagy kicsit rosszabb.

De ez a józan ész. Ám kénytelen vagyok rájönni, hogy alapjáraton olyan vagyok, mint azok az igazán ostoba szerencsejátékosok, akik ha mindent buktak is továbbmennek, hátha a következő tét bejön és visszanyernek mindent és még talán jobban is állnak, mint előtte tették.

Szépnevű annyit mondott - és ezt talán már említettem itt -. hogy reméli nem leszek mindig, mindenkivel ilyen önző. De még csak a fejemből sem látok ki, nem, hogy nem önző...

És nem tudom, hogy nem kellene az elefántra gondolni. Az a kurva-kurva elefánt.

A mai napom sem jobb: "kolléganő". Agyba-főbe, orrba-szájba túlóráztatunk. Hó elején megígértük, hogy ha nem lesz sok meló, akkor lecsúsztathatják. Ha.

De KURVA sok meló van, sőt, ott vagyunk, hogy azért harcolunk, hogy a szerződésben foglalt feltételeknek eleget tudjunk egyáltalán tenni. De nem baj, ő kiadta a csúszókat, majd erre gyűjtött túlórát. Szóval akárhogy is, de úgy néz ki, hogy az ötször 8 óra, azaz alap 40 óra túlórákat tartalmaz már...

És még vasárnap: a szituáció ugyanez, túlórák, sőt extra pénzzel motivált és úgy begyűjtött túlórák. A másik "kolléga" mit csinál? Elviszi kicsit megbeszélést tartani az egyik embert fél órára, végül is mikor máskor tenné ezt? Nem hétfőn, nem kedden, vasárnap, dupla-tripla extra pénzen.

Hát nem tudom. annyi minden nem tart már itt, tényleg, komolyan. Amikor még a saját csapatod is ellened dolgozik, amikor az abszolút hozzá nem értést, a totális alkalmatlanságot látod, és tudod, ugyanannyi pénzt, vagy még többet visznek haza az ostobák, akkor azért fáradtan sóhajt az ember, és elgondolkozik, mi a faszért van még ott, ahol van. Sziszifusz elmehet a picsába ehhez a végtelen szarlapátoláshoz képest.

Jajistenemdekurvanegativvagyok!!!

Pedig soha nem értettem az embereket, amikor azon siránkoztak, hogy nem így tervezték az életüket, hogy a picsába jutottak ide. De most kezdek rájönni, hogy semmi más nem kell ehhez csak negatív gondolkodás egy megfelelő adag gyávaság, és lapát ostobaság.

Ennyi voltam mára.