harminc

Nah végre, elmentem futni a Margit-szigetre, talán ez volt a legjobb, amit tehettem, mert a nagy füstölgésben még a fülembe nyomott DnB sem segített.

Igazából már reggel is ez volt a terv, amikor a nem is olyan régen vett farmeremet felvéve jelentős szorítást éreztem csipőtájékon... (Nem hiszem, tényleg nem, hogy egy grammot nem fogytam, sőt...)

Aztán este hatkor, még mindig a cégnél ülve, éhesen, mert idegességemben még enni se tudtam, úgy éreztem, hogy egy hangyát nem tudnék megölni, nem, hogy futni vagy edzeni menjek. Sör, még cigi, legfeljebb ennyit néztem ki magamból.

Hazafele azonban két lány is elfutott mellettem (amit egyébként nem nagyon tudok logikailag lekövetni: ha nem nyomnak a tarkómhoz fegyvert, nem rohangálnék a Margit körúton, még vasárnap este sem, ha nem muszáj), és mint a nikechallenge reklámban, egyből éreztem a zizit, hogy ha ők tudnak, akkor én is tudok.

Hazarohant, falt két szelet kenyeret és annyira sietett futni, hogy háromszor is vissza kellett mennie. Tipikus én.

A futás? Bocs, a "futás"? Igazán, gyötrően BORZASZTÓ volt. Főleg, hogy viszonylag nagyképűen álltam neki a több heti futópados teljesítményemmel a hátam mögött. Égett minden izmom, a lábaim alig emelkedtek, izzadtam, krákogtam 150 méter után, és lélekben kb. huszonhétezerötszázszor adtam fel. A valóságban csak kétszer álltam meg. Egyszer az Árpád-hidfőnél, ott azért bekötöttem a cipőmet, mert az nem jöhetett rosszul ugye, meg egyszer, mikor visszafele, a sziget hasánál megláttam, hogy mennyi van még vissza a Margit-hídig. A Rajt-Cél tábla alatt még éppen, hogy átvánszorogtam és kb. ennyi volt 5 km története.  

Utána persze iszonyatosan jó érzés volt kifele jönni a sötétedésben, együtt a többi , már végzett futóval, mégis egyedül, izzadva és igazán szabadon, benned a "megcsináltad"-érzéssel. Imádtam megint a várost. Szabad voltam, igazán szabad.